Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V dec. 17, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban
Cs dec. 21, 2017 @19:00 -
Magyarázatok X számára: Forgách András és Szemző Tibor

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

 

Üvöltés-analógia: 1968 – 2015.



                                                      Dal: „Tékozló fiúk” – Omega.

     

 Láttam legjobb tanáraim lehunyt szemei mögött rejtőző

 gondolat-romjait, befelé siratva múltat és szétzüllött

 jövőt,

sötét utcákon félve szaladva, gondolat-rejtve egy elvesztett

barát, rokon után kutatva,

és láttam magunkat, égve az éjszaka mámoros fényében

a csillagos ég alatt cigarettába és whiskybe burkolva,

magunkat, akik trikolorunkba bújva vártuk a szellemi terrort

minden másnapon a hideg, kegyetlen szemekből.

 

               1956 és 1968: FILMEK, DALOK

                     „Soha nem látott 56-os felvétel” (9:26)

                     „Czechoslovakia – Soviet invasion” (5:06)

 

Mi, akik a kommunizmus és a klérus kísérleti alanyai voltunk

hosszú hajjal, intőkkel, pofonokkal kitüntetve

de megvilágosulttá vert lélekkel pengetve gitárunkat

tapostunk rá a lélek örökösen fagyott jegére

Mi, akik nem utazhattunk Nyugatra, és már nem is akarunk soha

mert virágkoszorú helyett undor-glóriát akasztott nyakunkba

a kapitalizmus „rothadó” fogyasztó-álomkór pora

bűzös röhögéssé változtatva emberi méltóságunkat

 

                                     Dal: „Honky Tonk Woman” – Rolling Stones

 

és Ti, kevesek, akik azt ordítjátok, hogy van demokrácia

átélve azt hazug harácsolással megszerzett vagyonotokban

sötét utcákon, sokszor félve kurváitokhoz osonva

ontva magatokból a gyűlölet sírhantjait, ti szegények

Ti, akik jellemetekkel gyógyszerezitek a lesajnált „embereket”, „tömegeket”

hogy örökös kóma-sémákba zuhanva tébláboljanak

magukat félreértve, számotokra dicshimnuszokat zengve,

és egymással értetek ölre menjenek, szegény megvezetettek.

                                                                          

Láttam egykori barátaim létezés, és pénz-haláltusáját                   Scriabin Op. 8 No. 12

gyógyszer-, és alkohol-függőségben toporogva tétován,

sorban állva álomért, könnyű néhány órás mámorért

olcsó megvehető metafizikáért habókos jósnőknél

templomokban koldusok között az oltárhoz furakodva

ital után rock-Krisztusokba roskadva

és láttam sírni-képtelen szemeket meresztő ránc-arcokat,

aluljárókból, utcákból kisöpört koldusokat

de legtöbbet „az itt már nincs többé segítség” félelem-lelkeket

indulat szakította sárguló faleveleket, üvegeket.

                                                                                             Chopin: Prelude esz mol

És Őket, akik már nem érdekesek, akik még gondolkodni mernek

kertekbe, hegyek aljára csúcsára elmélkedni mennek

társakat lepkében, égben, szavakban, madarakban keresnek

kivonulva e világból önmagukban énekelnek

Őket, akik Mi lehettünk volna e kékséges isteni bolygón

egymásnak dalolva hajunkba hippi-virágkoszorúkat fonva

szemmel is értve a szeretet zengő szélfútta szavát

isteni-dionüszoszi élet-orgiában ugrándozva egyre tovább…

 

                                   Dal: „San Francisco” – Scott McKenzie

 

Őket, a „megszállottakak, bolondokat, csodabogarakat, művész-lelkeket”

kik megbecsültség helyett ily szófűzéreket kaptatok

lejáratva, mint eladásra szánt rozsdás vén luxusautókat

dobva szellemi halottas kocsikra az örök feledés száműzetésébe

Láttalak hát Titeket, a hatalom számára feleslegeseket

de eltüntetek rejtőzködve saját szellemetek ködburkában ülve

és csak nézitek mindazt mi nézhetetlen, cselekvői számára érthetetlen

golgota-börtöneitekben siratva embert és Mindenséget   Scriabin: Gyászinduló

 

Nem láthattam Pált, Széchenyit, Nietzschét és mégis érzem őket

Istenakarással, himnusszal, bulikkal, nyelét vesztett kalapáccsal,

ha nem akarom is szólnak hozzám betegek, erősek, gyengék szólamain

kiöntött szívekben poros utakon, koszfészkekben, fényszórók vakításában

lázas jót-kereső, öröklét hitű filozofálások idő csapdáiban

amikor a tudatot kitörli az elme mámoros láz-lávája.

                                                                                         Bartók 3 burleszkből 1.

Ó Pál! Téged megöltek, s Ti későbbi kiválasztottak, összeomlottatok

az Embert eltipró aberrált morálok által kiállított

menticídiumos elmeorvosi bizonyítványokban és jóakaratban,

de sohasem az igaz gondolatban és végtelen időben,

mert felnyitottátok a hamuszürke tudatlanság homloklebenyét,

hogy megmutathassátok benne az igazi tébolyt és annak természetét,

az őrület-, és tudatlanság-folyam lét-értelem-gyilkos hömpölygését.

                                                                                                               didgeridoo

Mert tudjátok – és biztosan tudtátok - , ez ma a boldogság régi-új neve

a dada-élet „nem én voltam”, és tudatlan „nem én vagyok” tudat-szele

lelki szökőkutak örök csendje, katakombák csendes, finom csontzöreje,

hogy az ember puszta tény maradjon, semmi lelkében halva, fekve,

halk zörejként kényszer-szükségeiben önmagát leélve

végre végezhessen magával a gondolat, s hunyja le szemét a makrancos elme

„rúgjunk be baszd meg!” – itt van az este!

 

Ti túl Vagytok már Idő,- és Tér-szakadékon, Ti most lehettek igazán boldogok

de itt maradt, és benőtt mindent a lián-ember tekergőző teste

akiből „kirámolták a szellemi berendezést”, hogy kússzon belétek s belénk,

mint kígyók legsikamlósabbika, és a szorongás-félelem szorítását hozva

adhasson utolsó kenetet jellemnek, szeretetnek, mindenféle emberinek,

belétek, és belénk simogassa kocsonyás, dörgölődző, nyúlós takony-természetét,

sorsnak nevezve alattomosan gyilkoló végzet-hozó lélegzetét az örök láthatatlan.

                                                                                      

Mi viszont, e világban élve, túl vagyunk már minden belénk égett múlt-borzalmon

úgy téve, mintha nem is lett volna létünk előtt idő és másféle ember,

mert agyszmogunk szökőkútjai egyre szennyezettebb köpetekkel bombázzák   

a legféltettebbnek nevezett valamit; az életet.  

                                                       Dal: Dr. Kiss: „Utca-blues - Street Blues”

                              

Ti nem láthattátok, de

én láttam szörnyűséges csonk-testeket, fej nélküli babákat, ziháló torzókat

atomrobbanás nemzette utódokat, mert Hirosima nem volt elég

kellett Csernobil és Fukushima is még, mert  minek a mező, és minek a rét,

 

és láttam bányász-arcokba vésett érces urán-ragyogást,

kétkönyves könyvtárat; szakácskönyvet és Bibliát, mert

„ennyi bőven elég nekünk, hisz úgysem élünk már soká.”,

és láttam százezrek halálán tipró díszes felvonulást,

öntelt politikus-mosolyokba szorult pöffeszkedő hadoválást

és barátom összetört halovány arcát, amit már csak a halál várt,

és láttam az olvadó aszfaltba tiport, szárnyaival verdeső haldokló madárkát,

gumikerekek alá szorult testek vérfröcskös robbanását

az ölés észrevétlenné vált hétköznapi tombolását,              „Júdás csókja” - Tűzmadár

mert „kit érdekel?”

 

És mást sem érzek a mindennapokban, mint a „kit érdekel?” világát,

az ember-vég utakat egyengető tudatlan halálvágy-ideológiáját,

bezárt antikváriumok könyv-hulla-hegyein csírázó telefonricsajt,

és érzem az agyba ültetett monoton kattogó működtető zajt,

„nyisd ki a laptopodat, ha velem szemben ülsz és beszélni akarsz”,

nem kell szem, nem kell ajak, nem kell tekintet, mert az csak zavar.

 

Zavar a Nap, zavar a fény, zavar az eső, zavar a légy, és                Scriabin Op. 19 – II.

zavar a jég, és zavar a hó, és zavar a nemlétező Mindenható, és

zavar a testem, zavar a „másik”, és zavar minden, ami látszik,

és zavar, ha nincs zaj, zavar a magány, zavar az ember, zavar a társaság, és

zavar, ha nincs csend, és zavar a kutyám, zavar a nyávogó macskám, és

zavar a vendég, zavar a távozó, de legjobban zavar a halál,

mert félek, hogy bármely pillanatban véget érhetek, és

egy reggel csövekkel a hasamban ébredhetek, és

lemondhatok a zajról, ami zavar, a Napról, ami zavar, a fényről, ami zavar,

és testemről, ami zavar, és egyáltalán, az életről, ami zavar.

 

Hallottam, hogy ezt mondják a vidámak, mert mit is várhatnának,

a jólét eme világában önmaguktól, másoktól, a „világtól”,

a sikerre ítélt, véletlen-létű lépre csalt narko-következméyek,

a „kapitalizmus narkotikus dohányködje” által örök mosolyban élők,

akik már nem „égetnek lukat a karjukba tiltakozásul”, és

nem eszmék miatt végeznek velük és magukkal,

hanem „csak úgy!”                 „Korszellem” - Tűzmadár

 

Látod? A szemeken átsüt az álarc, a mosolyon a vigyor,

az ujjakon a zavartság, a bólintáson a tétovaság,

Látod? Véleményekre hamut szór a józan megfontolás,

a pénzmag-termékenyítő sunyi megalkuvás,

mert hiszen, Ember! Tiéd ez a világ, Neked csinálják…,

hogy meg ne lásd önmagad, míg benne rúgkapálsz,

gagyogsz-dadogsz, saját színház-függönyödbe kapaszkodsz,

de a szétgyötört lélek-karnis nem bír el tovább már,

mert öntudatlan közjellemű hazugság-tócsákban álldogálsz…

Nem látod? Süllyedsz egyre tovább… és hamissá lesz minden húr,

ha felbőg újra a gitár…

                                                          Dal: Janis Joplin: „Piece of My Heart” (4:16)

Hallod? Valahol virágcsóvás rock-lüktetés zakatol…  

„szeretkezz ne háborúzz!”- de ki tudja hol?

Talán, valahol, egy túlvilági narkó-tengerparton,

elment reménykedőket takaró elhagyott hantokon,

soha ki nem táruló karokban, ölekben, csókokban,

egy hangulatban, túl mindenen, túl órákon, pillanatokon,

megálmodott halál-vízíókban, „múltak országútjain”…

Hallod? Látod? „Természetfeletti extázisban ragyogok”,

huszonegyedik századi „sugárvörös szemekkel” pislogok,

szédülve, bolyongva, evolúciós csúcsomról zuhanok,

és csak táncolok és táncolok, de nem félek,

mert tudom, hogy meghalok…

 

De a túlvilágról is csak szóljon a Rock!!!   Dal: „Álmok koldusa” - Omega

 

„A remegő hús fogantatásának

Kereke pörög az űrben s kizúdul

Ember, disznó, teknős, rovar, béka…

………………………………………                  

Végtelen körben foganó élőlények

Vicsorognak a Tudatban

A tér tíz irányában keresztül-kasul,

Megszállva minden külső-belső zugot,                Ready to Rock – Airborne

A szupermikroszkopikus törpe-bigyusztól

A roppant Tejút Fényév-Belsejéig

Kivilágítva egy Elme egét –

Szegény! Bár megszabadulnék

e güriző húskeréktől

s lennék az égben megóvott halott.”

 

(Jack Kerouac: 211. Kórus, in: „Üvöltés’”, pp. 105-106.).



Tudod már jól bevált módját a megszabadulásnak.

          Meszkalinba és halálba burkolózhatsz

          végtelenített körforgásban a Tejút-fényben élve

          észrevétlenné válva, elme-egedet kivilágítva

          bolyonghatsz, mintha a Földi lét az űrbe költözött volna.

Tudod már, hogy szabadulásodnak nincs más módja

          Moloch végleg győzött, betörve hamissá tett tudatokba

          jövőjét az emberléten áthajítva

          agy-, és létháborúkkal a Földet elpusztítva,                 „Exodus” – Dr. Kiss

          „Moloch a háború hatalmas szikrája!”

Tudod már, hogy lelki szenny előtt kellett volna leborulnod

          „megvakult ablakszemekre” bízva lelkedet

          hiszen neki szántak, neki „odavetettek”,

          hogy ”testetlen tudat” legyél benne, s ő benned

          „Moloch, kinek agya csak gépezet!”

 

EXODUS vers és zene.             



EXODUS



Hiszek az égben, hiszek a földben

Hiszek a kozmoszban, a végtelen világban

Hiszek a Napban, mely arcod ragyogása

S szemeidben, mely a Holdat hordozza.

Hiszek Benned, s mindörökre Bennünk

Mint világok ölelkezésében

És hiszem az Egyetlent, aki te Vagy

az életben, s a Mindenségben.

 

Száll az űrhajó

Fényévre vár

Egy új bolygó

A Föld, csak emlék már

Hulló virág

 

Nézd, mind itt hagyunk

Virágos kert

Volt otthonunk

S az éj, halkan mesél

Egy szép regét…

 

Mi voltunk a Föld, mi jövünk a Földről,

hol szerettünk és öltünk,

hol virágot ültettünk

Mi voltunk a Föld, mi jövünk a Földről

hol napsugárban éltünk

hol Istenekben hittünk

 

De jaj, mi lesz most, mi lesz veled ember?

A kozmosz sötétjében álmodozni nem mersz.

Csak állsz dermedten, mint önmagad árnya

És átkokat szórsz a csillagos tájra.

Mert érzed, hogy fátummá tetted a sorsod

S tán nem lesz sohasem nyugalmas hantod

 

És…

 

Élsz majd egy idegen bolygón

Várva az ég sugarát

Vágyva, a Napot a felhőt

S egy gyönyörű lányt!

 

De ez itt már nem a Föld, ez itt már nem a Föld…

 

Mert…

 

Száll az űrhajó

Fényévre vár

Egy új bolygó

A Föld csak emlék már

Hulló virág.

 

Nézd mind itt hagyunk

Virágos kert

Volt otthonunk

S az éj, már nem mesél

Több szép regét.

 

Ez itt már nem a Föld, ez itt már nem az élet

Ez itt már nem a Föld, ez itt már nem ez élet

 

Pedig mi voltunk a Föld, mi jöttünk a Földről,

hol szerettünk és öltünk, szerettünk és öltünk,

hol virágot ültettünk, virágot ültettünk

hol napsugárban éltünk

hol Istenekben hittünk.

 

Majd élünk egy idegen bolygón

Vágyva a fény sugarát

Várva a megváltó percet

S egy gyönyörű lányt

 

Egyedül maradtam Istenem

Magányról szól az énekem

Nincs kinek nyújthatnám kezem.




Ó ember!

           Aludj csak – Mája fátylát álmodva éberen,

           aludj csak  - álmatlan szenvedő éjeken,

           aludj csak  - nappalok bíbor-remény tüzében,

           aludj csak  - koporsó-fedelű énedben.

 

           Ébredj fel – túl Máján, túl mindenen,

           A Kozmosz-Istenben lebegve, szédülten,

           és valódi otthonod múlt-lepte ablakában állva

           nézz vissza egy hamis, bolond világra,

           amit csak feledni érdemes…

 

                                                                          

           

  Dal: Dr. Kiss: „Csendes tűz Silent Fire”        

 

 

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.