Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo okt. 21, 2017 @18:30 -
Zeruja Salev: Szerelmes élet
Szo okt. 21, 2017 @20:00 -
Karafiáth Orsolya: Fúj
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Parittya nélkül

ne kérdezd király miért kértem

e soron kívüli audienciát

ha nem csal meg előérzetem érteni fogod

egymásra dobált szavaimat

 

írhattam volna dalaidat én is

melyeket szent pillanatokban

háromezer éve idéz a világ

némi eltérést csupán a számozás mutatna


Regényrészlet



Haldoklott, és ezt persze tudta is. Nem izgatta különösebben. Zihálva kapkodta a levegőt. Hatvan évnyi dohányzás nem múlik el nyomtalanul, nem tesz jót a túlsúly sem. 
Volt ideje bőven, alaposan átgondolni az életét. Gyakran álmodott. Otthon járt a szülőfalujában. Papkert, Apácakert, Büdös-víz, Szeszgyári sor, Falu kertje, Klastromdomb. A Papkert valamikor Papok kertje volt, de a vidéki ember nem szereti a szócséplést. A falu határának legjobb földje volt a Papkert, aki itt jutott bármilyen kis, pántlika szélességű parcelléhoz, szerencsésnek tudhatta magát. De sokszor szedte le az öreg Góbor a körtefáiról! Ha a maga véleménye szerint túl gyakran, akkor bizony a fülénél fogva. Volt körtefa az ő kertjükben is, odahaza, a Szeszgyári soron. Vajon miért volt jobb ízű a Góborék fáján termett gyümölcs, ki tudja?

Az ember már feladná

 

A nyár csak nyaram, nyarad, nyara.

Madárlélegzetvételnyi szünet után

azonnal többes számban:

nyarunk, nyaratok, nyaruk.

Az összetartozás illúziója.

Nyelvi szinten, másképp soha többé.

Sehol, semmiért, soha.

Egy fecske. A fecske. Rémülten ragozza.

Cikázik a bezártságban.

Az éjjeliőr jött, hosszú bottal

becsukta a szellőzőablakot.

Ki kinn rekedt, ki benn.

zártosztályok csendje

 

mielőtt elütöd az éjfélt

van esélyed, hogy ne fuss

össze az ördöggel aki

kamaszkorod óta az ablakod alatt

settenkedik és kivár

a vakító hóban is megbújik,

a nyáresti fenyőzúgásban is hallod,

minduntalan utánad kiált, sugdos

majd fehér köpenyben kísért meg

amitől már nem félsz: az ítélet,

amiből már nem kérsz: az élet.

A varázsló

 

Megfogta a ficánkoló fehér nyuszi fülét, és előhúzta a kalapból. A közönség lelkesen tapsolt, de volt egy fiúcska a harmadik sorban, aki unottan ásítozott. Amikor a mágus eltüntette a partnernőjét, a rajongók felállva éljeneztek, csókokat és virágokat dobáltak a színpadra, ám a kisfiú a harmadik sorból fújolni kezdett.

Elindult a második felvonás. A varázsló arra gondolt, most aztán olyat mutat ennek az utálatos gyereknek, ami még az ő arcára is mosolyt karcol, amitől nem találja majd a szavakat, amitől vörösre tapsolja a tenyerét.

Álmosdombi mozi

 

Ha boldog akartam lenni

Gesztenyepürére vágytam

Vagy tejes dropszra a mozi

Büféjében. Kőkemény fa-

 

Székeken álmodoztam, hogy

Belmondo helyére lépek

A vásznon, és nem vág fejbe

Diviki Gyurka, ha adok

Dalí

Tibor betegszállító, akárcsak én. Néha összefutunk a kórházudvaron, ilyenkor váltunk néhány szót Hamvas Béláról,  Julius Evoláról, Luis Bunuel filmművészetéről. Legtöbbet ő beszél, nagy hangon, vadul villogó szemekkel, lelkesen hadonászva. Tibor verseket is ír, egyszer idézett is valamelyikből: „Menzeszed vérző olaj.” Tetszett nekem ez a sor, kérdeztem, nem gondolt-e még rá, hogy kiadassa a verseit. Soha, felelte, ő csak a maga örömére írogat.

Ma délelőtt az igazgatóságra siettem valami sürgős levéllel. Tibor a szülészet előtt állt, mikor meglátott, odakiáltott nekem:

 

Francis Scott Key Fitzgerald

 

Scotty természetesen jól tudta Ernestről, hogy ha nem is hithű,

de keresztény, mégis úgy utálta, akárha zsidó lenne.

Szószátyár. Nem rendít meg – mondta korábban róla Hemingway

Zelmának egy párizsi, rúzsos ajkú hajnalon Gertrud Steintől jövet,

majd békítőn, sietve hozzátette: bár kétségkívül szórakoztató.

 

A lázas Európában pöffedten punnyadó magyari ifjakra akkoriban

még ennyire sem hathatott, átélhetetlennek bizonyult

mind az amerikai álom, mind a kiábrándulás abból,

a Nagy Gatsby és az édes reményekkel teli ifjúság bukása,

a whiskymámoros alkoholizmus a szesztilalom alatt,

az elveszett nemzedék, a száguldás-mámor, az egész jazz-korszak.

MI LENNE MEGFELELŐ AJÁNDÉK EGY LÓNAK?



Neil Young: Old Man [0-25], Simon & Garfunkel: Old Friends [0’7-21], Paul McCartney: Dear Friend (A hanyatt fordult nappali holdat mintha az ág hegye egyensúlyozná. A nap vörösen beszállt a tompa dombok ütegébe. A Csenge-hegy cserjesedő gyepéről nekirugaszkodó szél kisült sziklagyepet bizerélte. Alább szurkos csónakalj paskolta a tavat. A víz felől rohamozó szél feltépte a felhők sötét szélét, alóluk előtűnt a nappali kékség.)

Az utca melletti garázssortól elhanyagolt kórházudvarra hatolt a kamera, lapos tetejű, megszürkült épületek mögött osont, borókákat került. Vaskapuval szemben a nem túl messzi vár. A felvevő megállapodott egy táblán: Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet Raktára.  A kerítés mentén fiatal olajfák, elbokrosodott hárs, amelyben elbújni lehet. Szanaszét nyír, füge és nyíló mezei katáng. Kertésznadrágos, bakancsos Zuárd (őszül; inas, ábrázatán zárkózott kifejezés ül) lefűrészelt ágakat rakott a talicskába. Újabb felírás: Belgyógyászati Osztály (Krónikus Osztály). Az út szélén, két kaszárnyaszerű téglablokk között padok, köröttük szétszórt csikkek; vagy tucatnyi ápolt üldögélt, közelebb a lépcsőhöz négy felnőttből álló cigánycsalád hallgatott egy fehér hálóruhás ötödiket. Karikás szemű, csont és bőr nő könyökénél behajlított karral, mint a robot botorkált. Motyogott. Ahol az előbb a kamera lopakodott, alacsony, törékeny, ritkás hajú, középkorú férfi szedte a lábát, pizsamafelsőt húzott a pólójára. Elhaladt a Tósok SzállítóMűvek teherautója előtt, hátfalról kezeslábast viselő férfi adogatta a székeket. Laca az első padhoz közelített amelyen Szolfézs, Tavaszka, Tiha ült, Szita Zita, Ada, Benjámin, Peccs, Salamon, Gyia álldogáltak. (A hóbogyókon túl az ikrek balra döntött fejjel nézték Tafota bácsit, aki tavalyi mandulába lyukat ütő fakopáncsot figyelte.)

Fájdalmas arcú, negyven év körüli nő (tenyere élét gyakran végigsimítja a pofacsontján; akadozva beszél, olykor a mondat végén csücsörít):

– Egyszer ráfaragsz, Laca.

– Akkor úgy leszek, Ada. De most nem úgy vagyok.

Pohos, öregedő férfi – Benjámin – mutatóujjával megütötte az orrát. – Alex…

Laca pukedlizett. – Pontosan, Benja. Őméltósága Dolgavan Alex Desszert, szolgálatára. – Mastu kenőcsöt nyújtott neki. – Íme a szer, csak keneszeld.

Benjámin szeme felragyogott; hálásan: – Ó, Desszert…!

 

Körbefonnak

 

Mindent a csömörig. Nem recept

Csak megterhelő minden változás

A sós, az édes szádban mind ecet

Kötés után nehéz az oldozás

 

Mind körülötted marad, aki volt

Körbefonnak. Így nem tágul a tér

Zárlatnál a biztosíték kiold

A lázadás csak szükség. Nem erény

Fapados találkozás

„Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!”

(Juhász Gyula: A dóm zenéje)

Egy február végi, hóvirágbujkáló délután történt. Én kedvenc vendéglőjéből távozott épp, majd mielőtt betért volna egy feketére, céltalanul kóborolt a Nagyerdő kopasz kocsányos tölgyesei között. Egy aprócska fénysugár is feltűnt, s érezni lehetett, amint az rügyfakasztó águjjaival cirógatta az eget. „Talán soha nem volt még ilyen áttetsző a természet” – gondolta magában Én. Általában nem tulajdonít nagyobb jelentőséget szürkekalapos hétköznapjainak, de ez a mai különleges volt: szökőnap. Leült egy nyirkos fapadra, de most annak nedvessége sem zavarta. Várt. Nem tudta, kire vagy miféle csodára: Godot-ra vagy egy rózsafodros, horgolt sálú nőre. Közben érezte azt a belső, lüktető, néhol melankóliába hajló, néhol ökörnyálröppenő-szállongó, súlytalan melódiát, amit Solvejg dala idézett föl benne. Ez a belső zenei élmény megnyugtatta, s közben eszébe villantak Schopenhauer szavai, melyek szerint: „az emberi agy veszedelmesebb az oroszlán körmeinél.” Félni kezdett. Az emlékezéstől. Hatvanéves múltjának tükörcserepei már régóta szétszórtan hevertek tudatában, és most félt, hogy eljön az idő, amikor telehold-kerekségű történetté állnak majd össze benne a tegnapok.

Pygmalion

 

A Palacsintás király udvarában

október az esztendő tizedik hónapja,

november a tizenegyedik.

Nem lehet ekkora szerencsém.

De most esik.

Felmehetnénk hozzád,

legalább megszárad a ruhád.

 

Milyen jó meleg van itt, tetszik a neved.

Végül mégsem voltunk strandon,

bezárt, és hazament a templom,

adom az ártatlant kápolnaarccal,

mintha négykézláb a szemüvegem

a homokozóban keresném.

Elszakadás

 

Szerettem őt, hiszen most is szeretem. Fordított világban élünk, ahol mindenki más előnyt igyekszik kivenni a kapcsolatokból, ahol az idő megnyúlt tengelyén elveszik a realitás. Fojtogat a sírás, mert a veszteség nagy, de nem tudja magával vinni a történelemnek azt a kis darabját, amíg közösnek éltük meg a jövőt. Magamra öleltem. Éreztem szíve verését, hallgattam légzését, amikor alvásba süllyedt kicsi teste, és magával ragadott engem is a béke. Boldog jövő volt, ami közös létezésünk alatt megadatott. Ma elfordult tőlünk, és végleg magára maradt. Pedig csak értetlenül áll saját döntésének következményei előtt. Még csak azt sem mondhatom, hogy a szakítás mindennapos dolog, és az együttlét összekötő szövetén meghasadt terveket felejtse el, viselkedjen férfi módjára, tűrje a megpróbáltatást, amit rámért a gondtalan napok élvezete feletti feledékenység. A tanítás érthető, nem kell hozzá tapasztalat, csak értő módon kell kezelni, a logika értékkészletével. Két éve azzal állított be, hogy a fiúkat szereti. Na és, mondom én, mostantól könnyebb, nem kell hordani a terhet.

Napi rutin

 

Muszájból vagy valahol,

a mozdulat, a gesztus, a száj

mellett futó ránc haptákba vág,

a lélekkel együtt a test is

megadja magát, beletörődik,

hiába minden, hiába lenni.

Nem old fel semmi.

Monoton neonfény

arcod árnyéka a számítógép

monitoron az egyedüli tény,

zavarba ejt a látvány.

Ott vagy, látod, bár önmagadon

kívül, ahogyan élsz.

 

 

„Az eltűnt hiány”

Játék, ünnepi képződmények

 

Az absztrakció határára sodródnak

a szárítókötélen átdobott függönyök.1

Egy eltűnt kép hiányára gondolok.

És ez a hiány magával ragadó.

Annyira erős!

Hogy a perspektíva szabályai is

leborulnak előtte.

A hercegnő mosolya

 

A trónteremben felzengtek a harsonák, majd a király kihirdette a legújabb rendeletét: Kerek egy éve már, hogy nem látta a lányát mosolyogni, és féltette az egészségét; úgyhogy akinek először sikerül mosolyra bírnia a hercegnőt, az busás jutalomban részesül.

Közben egy kisfiú óvatosan rángatni kezdte egy szolgáló szoknyáját, majd mikor az közel hajolt, a fülébe suttogott:

– Anyu, kimehetek az udvarra játszani?

– Szaladj, de csak csendben! Ne zavard a felnőtteket!

A gyermek próbált halkan lépkedni, de a cipők kopogása mégis visszhangzott a csarnokban. Mikor újra csend lett, előlépett az udvari bolond. Először tréfákat mesélt, utána zsonglőrködésbe fogott, a végén elkeseredésében szándékosan elesett, de a hercegnő szája meg sem rezzent.

A büszkeség napjára

(Tisztelet minden jelenlévőnek)

 

Egyszer majd mi is

megerősödünk

mint a jegenyék

egyenes tartással

a jövőnek

s nem hajlunk meg

viharnak

sem a romboló

szeleknek

Négy mondat a gyaloglásról

 

Megyünk éjjel az utcán, nem is erre kéne jönnie, nekem már épp tisztul a fejem, valamit kéne mondanom, hogy ha már erre jött, nagyjából velem, akkor ne csak kussoljunk, hát, lesz egy ilyen esemény, mondom, teljesen fölöslegesen, egyikünket sem érdekli, de van ez a társalkodómodul az agyamban, ami néha bekattan, persze a legrosszabbkor, szóval, képzeld, egy lány megkeresett ezzel, még írt is rólam, hát na, milyen érdekes, istenem, ez minden, amit mondani tudok, tárgyilagosan szemlélem magam, mennyire szánalmas, hogy nincs ennél jobb témám, ami azt illeti, nekem lehet, hogy egyáltalán nincs témám, mindegy, most ezzel foglalkozom, mondom, erre kell készülnöm, tudod, nekem eléggé nehezen megy az ilyesmi, hogy emberek elé odaállni, hát (ma is félórát sétáltam, el a ház előtt, először azért, mert nem vettem észre a házszámot, de utána háromszor már csak azért, hogy jól meggondoljam, bemenjek-e, be tudok-e lépni, elszívtam két cigit, grasszáltam fel-alá, hogy leküzdjem ezt a kurva szorongást, nyomjam le a kilincset, csak addig kell koncentrálni, utána mindegy, így sétálgattam, mint a kurvák, egyébként pont ez jutott eszembe, de ezt mind nem mondom el, ez pont befér a hát meg a szóval közé, lefuttatom, futtatom magam még egy kicsit), szóval, most ez van velem, és akkor egyszerűen megáll, mármint megáll valami a levegőben, attól, hogy a nevemen szólít, kimondja teljesen, és az ilyesmi mindig beakaszt valamit a küllők közé, ha amúgy is ketten vagyunk csak, és a megszólításnak nincs értelme, persze pont hogy van, ez az értelme, hogy elakadjak, akadjak el.

Zoli még nem érett meg a regényre

 

Neurotikus gondokkal küzdött. Mélyről, olyan családból jött, amelyben mindenki különbnek hitte magát, de ő a rokonság áldozata, vagyis egy faj kultúráját hordozta magával, de családjával enyhén szólva összeütközésbe került. Főleg az anyai ágon. Bár Zolinak az életét az apja tette tönkre. Író volt, a szó jelzőtlen értelmében, árasztotta magából a novellákat.

A város helyi szerkesztőségével, János úrral mély volt a kapcsolata. De novelláit nemcsak ez a lap közölte. Több mint húsz folyóirat megjelentette írásait. János tehetségesnek találta, majdnem hogy irigy volt rá. Érezte, hogy ez a fiú még viszi valamire.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.