Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Cs dec. 14, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs dec. 14, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
Cs dec. 14, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
Cs dec. 14, 2017 @20:00 - 12:00AM
A halál kilovagolt Perzsiából
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

Jolán

 

Jolán nem szerette, ha kinevetik. Ki szereti? András azzal szórakozott, hogy időnként lehetetlen helyzetbe hozta a lányt, aki pedig mindig igyekezett a férfi kedvében járni. Egy alkalommal későn ment haza, és tudatta Jolánnal, hogy el akar válni. Kollégáival iszogattak, és szóba került a házastársi hűség, ahogy az ilyenkor lenni szokott, obszcén és idétlen viccek mesélése között. András váltig állította, hogy nem csalta meg soha a feleségét. A hangulat már ugyancsak azon a szinten volt, hogy egymás szerelmi életében is vájkáltak nagy élvezettel. Egy idő után, András már nem tartotta viccesnek a dolgot, és amikor Joli adottságairól esett szó, kifakadt.
Tudjátok mit? Foglalkozzatok a saját feleségetekkel, Jolit hagyjátok békén!
Ne legyél kényes András, tudod, hogy csak viccelünk.
–  Éppen ez az. Jolival ne vicceljetek!
–  Rendben van, de azt egyikünk sem hiszi el, hogy nem feküdtél le más nővel a házasságotok alatt.
Csend lett. Mindenki Andrásra figyelt.

«álom és képzelet különös határán lebeg»

 

nem dobunk ki semmit,

mondta, és elrakta a fiókba

az ötvenhatodik nejlonzacskót,

hagymaszagú volt, tudtam,

hogy abba teszi majd

legközelebb a konzerveket,

kenyeret vagy a körtét,

rántotthúst az útra a fiának,

 

TRANSZFER



Már második napja északra tartva, megállás nélkül, dohogva fúrta előre magát az enyhe emelkedőn a kopott, zárt vagonokból összeláncolt szerelvény a kifosztottá csupaszodott, elárvult végtelen mezőn, mindig csak nyílegyenesen észak felé, mintha utasaival nem is egy elérhető, emberlakta településhez igyekezne, hanem egy új, emlékeztető meridiánt akarna fölrajzolni glóbuszunknak erre a mindközönségesen csak sztyeppének nevezett, annyiszor elátkozott karéjára.

Benne az elgémberedett férfiak némán szorongtak kíméletlen ökölharcban kivívott helyükön, nem szóltak egymáshoz, magukba süppedten néztek a süket semmibe, mintha nem maradt volna szavuk, sem arra, amit látnak, sem arra, amit éreznek. Gondolattalanná vert, vágytalanná alázott lényekként haladtak végzetük felé, félszáz bóbiskolva szendergő kényszermunkás meg az az összezúzott lábú, ájult fiú, akit ráadásként dobtak föl az őrök induláskor, mielőtt rájuk zárták a vagonajtót.

 

Tárgy

 

Forgatod a szavait. Alájuk
nézel, de egyik sem kő:
mind kavics.

A járda, a háza előtti járda -
egyik kockakő sem volt
vízszintben. Nem kellett
becsukni a szemet ahhoz,
hogy bizonytalanul
lépdelj. Mindig szürkület.
Tudtad, hogy hol vagy,

lászt...

hányingerem van
a merikrisztmeszektől,
a leticsznóktól,
a dzsinglbellzektől,
és mindjárt
a hepinyújírektől is az lesz

∞ 12.07.

 

Márkatudatos koporsóválasztás (4.)

 

Ebéd után a cserkészvezető odasündörgött Pierce Brosnan-hez.

 - Kérsz cukrot, Mr. Brosnan? – kérdezte bratyizósan a parancsnok, azzal előkotort a zsebéből két aszott, viharvert tejkaramellát és a másik ember felé tartotta mind. A színész úgy tekintett a felajánlott élelmiszerre, mintha a jó öreg cserk.vez. egy termetes csótánnyal kínálta volna.

- Nem, kösz. Van sajátom.

Nem volt sajátja.

- Mit tehetek önért, parancsnok? – kérdezte Pierce, mert látta, hogy Reissmüller nézegeti. - Próbál belátni?

- Belátom, hogy maga tanult embernek tűnik. Értelmességinek. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy az ön kolosszális agya bőven alkalmas az intellektuális mocorgásra. Árulja el, mi a nyugalma titka?

- Az állandó önvizsgálat.

- Az meg mi?

- Figyeljen, mutatok valamit – Pierce bizalmasra halkította hangját, a farzsebébe túrt és elővette a tárcáját, majd abból egy csecsemőt: egy régi kisbaba fekete-fehér fényképét. - Maga filozofikus alkat, parancsnok? – kérdezte Reissmüller-t, noha tudta a választ.

- …nem igazán…

csodamagzat

a csodamagzat
díszlépésben rugdalózik
díszlépésben gondolkodik
és kotta híján
buborékokkal komponálja
első szimfóniáit
a csodamagzat
ötletei kvadrofóniában fogannak
a biztonság kedvéért
már előre önmaga-hamisította
gépkocsivezetői jogosítvánnyal
rendelkezik
s midőn meg is születik végül
három feje van

Pécs
(Kovács József Hontalan emlékére)

öreg és kivénhedt, mint a Pannon-tenger dübörgése
eozin bikaorr mutat utat a semmibe fúrva
gyakori, vagyis szinte állandó mentálbufencek kora 
dekadens pribékség győzedelmes tora ( meg sosem feneklik )
fosztás, kobzás, a gondolkodó elmék padlássöprése
üres kagylóhéjak, utca nélküli vizeldék a fejek
vezetők messziről bűzlő árulásszagokat eregetnek
foltozott vitorlák metszik ketté a csendet
szilikontól dagadó mellekben légüres öntudat
irodalom? irodalom... messze fújt passzát
néhány csúcs, mint a Tettye a ködben, 
bizonytalanul és megkérdőjelezve lebeg
nem az alkotás és nem az érték a cél
itt menőség dívik és számlálópörgető igazságok vannak
alapítványok, társulások és szabadkőművesek kalapálják saját eozinútjukat
nem mondható ki semmi
itt minden és mindenki civil

FEHÉR TOLLPIHÉK

 

 

„Hogy ne egyenek annyit az üzérek,

s hogy a halottak feltámadjanak!”

 

(Nemes Nagy Ágnes: A szabadsághoz)

 

 

Azok az összezsúfolt fehér pulykák,

utazva biztos végzetük felé,

a duplarácsos vasrekeszekben

nem rikoltoztak, nem rettegtek.

Az állandó veszély

megszünteti a veszélyérzetet.

 

Behúzódtam autómmal a kamion mögé,

lemondtam arról, hogy megelőzzem.

Az ádventi langyos délelőttben

egy-egy tollpihe a szélvédőmre hullt.

Dúdoltam, mint egy ócska slágert,

a magam költötte dallamot:

Jézus, ne hagyd,

Jézus, nem ez a születésnapod.

 

A bukta



Történt egyszer, valamikor… délidőben… Konyhaország Sütőmegyéjének Tepsivárosában, hogy sütemények születtek.

Mosolygósan pirosak voltak, és csivitelve-csacsogva indultak el a süteményestálak felé. Vidáman meghemperegtek a porcukorban, majd szép sorjában felcsücsültek a tányérokra.

De volt közöttük egy, aki nem hasonlított a testvérkéire.

A többiek rögtön gúnyolódni kezdtek.

– Hát te miféle szerzet vagy, hogy nem hasonlítasz ránk? Mi bukták vagyunk, és tele a bendőnk lekvárral. Te milyen bukta vagy, hogy nincs benned semmi?

Bánatában a kis süti elindult világgá.

Elhagyta Konyhaországot, és a szomszédos Spejziában kötött ki. Hatalmas felhőkarcoló polcokon befőttesüvegek sorakoztak, lent a földön pedig kosarakban krumpli, hagyma és uborka púposodott.

Sétáló kezek



Cili néni magas volt és mosolygós szemű. Fényes,

fekete konty csücsült a fején. Egyszer láttam amikor

fésülte és eldöntöttem, ha majd nagy leszek, nekem is

hosszú, fekete hajam lesz és olyan kék karikák

a szemem körül, mint Cili néninek. Miki is szerette

Cili nénit, de ez egyáltalán nem zavart, mert engem

sokkal jobban szeretett. Egymás mellett volt az ágyunk.

A bokszoló

 

A bokszoló megebédelt a városközpontban. Nem sokan voltak az étteremben. Sanyi barátjával, Gáborral az étterem hátsó részén ültek.

– Rég ettem ilyen finomat! – mondta Sanyi

– Te mindig csak otthon eszel!

– Hát tudod, buksz tárca kérdése is ez.

– Ne siránkozz! Nem vagy te olyan szegény!

Sanyi a lecsó elfogyasztása után rendelt egy kis pohár mézes likőrt is.

– Engem nem hívsz meg?

– Ha akarod…

        Fülkefényben

 

                                                                          Képzeld el, hogy az emberek

egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen

[…] gyermekkoruktól fogva

[…] meg vannak kötözve…

  (Platón:Állam VII.514a) *                                                                                  

 

Mint valami furcsa fürdőhelyen: a kabinsor.

Vagy magánzárkák? A kabinos, a börtönőr

udvarias, de határozott mozdulattal tessékelt

befelé a frissen lakkozott zárkák egyikébe,

mely belülről szekrényre inkább hasonlított,

mint bármilyen szűk építményre, cellára akár.

Csupa-fal, egyszemélyes fenyőfa fülkébe jutottam,

melyben egy falra szerelt pad vagy lóca volt

az egyetlen bútordarab. Még kübli se. De minek is?

Gerinc – 2. rész

 

Az esés

 

pillanatában már tudom, hogy ebből baj lesz. Amikor az ember maga körül nem folyamatos filmet lát, hanem képkockák sorozatát, akkor mindig baj van. A hangok is tompulnak ilyenkor, és a fények, a zuhanás lassított felvétel, magatehetetlenül repül a test, irányíthatatlan, pillanatokra megáll a levegőben, csak annyi időre, hogy az ember felfogja, ebből nem jöhet ki jól. Ilyenkor még nem lehet tudni, mekkora lesz a baleset, törés vagy bénulás, deréktól lefelé. A vaslépcső peremébe vágódik a gerincem és a bordám, azután a medencém következik. Látom a körülöttem állók arcán a rémületet, lehet, most vége a jó életnek, csak erre gondolok, eddig viszonylag gondtalanul éltem, és mi lesz, ha. Rettenetesen fáj, ahogy becsapódik a testem, véres lett a kabát ujja, mondják körülöttem, hall engem? Tud mozogni? Még nem tudok mozogni, de azt már felfogom, hogy bár a testem a peronon, a fejem a villamos lépcsője alá került, a villamosvezető csenget, becsukja az ajtót, el fog indulni, nem érdekli őt, hogy félig a villamos alatt fekszem.

Nincs hajóstop

Táltosparipán

csodaköntösben

kerestem Smaragdvárost

törpével óriással tervezgettem

mint győzöm le a sárkányt

 

Titokban szívott cigaretták

ködjébe bújva

állok a lány ablakánál

álmom porladó gyémánt

nincs hajóstop

gyalog indulok Ithakába

Asztapovo, Zakaz



(Vihar után a hegyek lettek az urak, árnyékpalástot öltöttek, fények gyúltak ormaikon, mellettük szelek fialtak, rugdalózó felhőket csipkésen szaggatták, legnagyobb meredély beléjük hörpölt. A sziklát mintha jéggel vakolták volna, apró csúcsok tengere alátámasztott az égnek.) A vonaton Alugyel Vilár utazott. Túlfelől Szics Guzmán ült leterített zsebkendőjén, lábáról hiányzott a cipő, sárga zoknijából előbújt nagylábujja. Mögötte fiatal turistapár ölelkezett, átellenben mocskos farmersortot, színehagyott pólót és szakadt teniszcipőt viselő borotválatlan fickó Telemann f-moll fagottszonátájának (TWW41:f1) Allegro tételét fejhangon imitálta, két zenész csellón és gitáron kísérte. Szics leszállt Badacsonytördemic-Szigliget vasútállomáson, ülésen hagyta a mobilját. Alugyel felpattant, utánaszólt az ablakon:

– Itthagyta a mobilját.

Szics: – Nem kéri?

– Nem.

– Köszönöm. – Szics elvette és elindult.

Alugyel busszal érkezett a lesencetomaji intézethez (a kerítés mögött kék tajtékot virágzott a glicina). Az utcáról bólintott az ajtóban ácsorgó portásnak.

– Kérem, szólna, hogy Alugyel Vilár megérkezett?

A portás megkövült arccal rámeredt.

Zokog utánad: el nem éred

 

Elmenni fölvérzett szájjal, mint a testvértelen tücsök,

én már nem tudok innen,

de hogy miért, azt már senki nem tudja, senki,

elbújtatott ágy, elföldelt kazal, törekdomb,

pedig más tarló ez, sebez, megszúr elnyűtt boronája,

mint ahogy dárdás boglya szúr, voltam kévemetsző,

s hurcolom nyarak kaszahegy késeit,

cséplő dobjában vasak, méze hagyott mező hangjai,

férfiak horpadt vállán langyos szalmahordó nyársak,

nincs kedvem menni, nem érted te ezt,

Olvasónapló

 

Egyszer régen valamikor

Ősöm volt egy Isten -

Zeusz, Héra, Poszeidon

Antigoné, Erisz ?

 

Levezetném a családfát,

Ha nem volnék lusta

És, ha nem lenne a múltam

Száz lakattal csukva

 

A sejtésem bizonyosság

A mítosz-világban

Nem kell gondolatkísérlet

Nem kell hozzá számtan

Harangút

Akkor vágjunk neki.

És elindultunk. Ketten húztuk az élet fehér fonalát és húztuk-húztuk, alászálltunk a rengeteg mélyére és minden jobbra harmadik és balra ötödik fát betekertünk. Magunkba szárítottuk virágait, ereinkben fosszíliatöredékek bolyongva keresik lelőhelyüket. Talán kézen is fogtuk egymást. Talán csak az illanó fonál rojtjai kötöttek össze.

Családot szeretnék.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.