Keresés a honlapon:

Vadas Tibor: A dolgok megközelítése

 

A gondolat néha elhagyja a hétköznapokat,

maga alá gyűrve vihart és szelet, a magasba tör,

majd súlytalanul megpihen a légritka terekben,

alátekintve figyel és összevet, óceán áramlást,

szárazföld kitárulkozást, állati és emberi történetet.

Ilyenkor, ha a gondolat elhagyta a hétköznapokat

úgy érezzük nincs dolgos keze, fantázia és

képzelgés birodalma csak, könnyedén, mint kesztyűt

fordít ki, izmusokat és tanokat.

Egy másik meghitt pillanatban, mikor a képzelet

a jövőnkben matat, újból eltakart marad a teóriák

és ideológiák kapcsolódása személyes sorsunkkal.

Felvetődik (jogosan), hogy nem a jövőn kell ábrándozni

leengedett karokkal, ha a jelenben halomba gyűlik

és felgyűrt ingujjra vár a sok javítanivaló.

A jövő eszménye amúgy is lerágott csont, harsogó

óriásplakátjain történelmi fordulópontokon szédítettek

már eleget, de a becsapottak nehezen hisznek újra,

mivel a sokszor beígért jobb jövő, ím megérkezett.

Itt áll előttünk, testi hibáit takargatva csupaszon,

valós gondok székét tolva alánk, s tanakodhatunk

a fal felé fordulva elvesztett illúzióinkról, szekrények

mélyére rejtett noteszes vágyainkról, az együtt tervezett

életről, külön megélt valóságról, együtt és külön,

mindenki másról, vagy mindenki magáról.

A vitákra és eszmékre rálegyintünk, prostituált lett a

gondolat, művészek, tudósok, gondolkodók jobb telkekért

kiszolgálnak minden hatalmakat.

Egymást kiismerve hinni már csak a rosszban hihetünk,

a jóban: csendben reménykedhetünk. Ekkor a gondolat

mely láthatatlanul mindig előttünk haladt, hátrafordulva

visszaszól; figyelj, légy tudatos, őrizd az apró kis lázadásokat,

ha közös és egyéni sorsod még fontos: tanulj,

alkalmazz új számításokat.

 

**

 

Bennem a gondolat az erősebb, kezem kevésbé ügyes

mikor szöget ütök a falba, vagy más mechanikus

dolgot csavarozok, illesztek, cserélek és kalapálok,

ezek látszat cselekedetek. A szögről, gyárak és üzemek,

a kalapácsról, más ütést szolgáló analóg szerkezetek

jutnak eszembe, bányák, munkahelyek és életek.

Arcomat nézve úgy tűnik közönyöm palástolom,

talán szavaidra sem figyelek eléggé, pedig csak

képzeletem napi gyakorló köreit futom újra be,

sorrendet tévesztve köszönés helyett búcsúzkodom,

ahogy jövök és megyek, kilincseken kezem,

szemembe nincs könny, az befelé pereg,

rejtve marad, mint napsütésben az éji terek.

Mint morzsányi víz a városi víznyomó csövekben

egymás mellett haladunk, nem tudva a meglévő

le és elágazásokról, csak véletlennek hitt és korlátok

közé szorított találkozásokról, konkrét sikerekről

és felmagasztalásokról, beszélünk konkrét kudarcokról,

elesettségről, gennyes gócokról, a vírusokról, a rákról.

A létezés nyomása egymáshoz szorítja testünk, és mikor

egy oldalkijáraton távozunk, a rendszer új jelentkezőket

fogad

továbbműködve fennmarad. Közben minden cselekedetünk

önző fajunkat szolgálja, mikor éhesen új eszméket és

forradalmakat tervezünk; a fajunkért koplalunk,

s ha jóllakva örömmel párosodunk; hasznait fajunk élvezi.

Ez a mi utunk, amit összefoglalva civilizációnak

nevezünk, mely nem önmagában jó vagy gonosz,

megtagadni, de megkoronázni sem kell,

hiszen nem más, mint történetünk, az ember története.

Gondolkodj értünk szabadon,

elszakadva csapdákban vergődő, begörcsölt ideológiáktól,

akár ismételd naponta el,

nem minden mit megáld a kor jó és nemes,

és amit a többség nem ért, az sem mindig rettenetes.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-05-17 07:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.