Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Két kő közt a magok

 

 

Arcokat képzelt maga elé, hogy ne nyomja el az álom.

A padlón ült, ahonnan előzőleg lábával félreseperte a törmeléket, hátát a falnak vetette. Négy napja lépte át a határt, maga is meglepődött, milyen egyszerűen jutott be a körülzárt városba. Azonnal feltűnt, hogy idegen, az igazoltató gárdisták először ellenségesek voltak, de a bizalmatlanság ilyenkor természetes. A katonai parancsnokság épületébe kísérték, ahol egy fekete hajú, fáradt szemű férfi hallgatta ki. Bólogatott, megnézte az útlevelét, később megkérdezte, éhes-e? Általában udvarias távolságtartással kezelték.
- Megértjük miért jött. Értjük az indítékait, bár nehezen fogadom el, hogy valaki külföldről idejöjjön, csak mert szeretné kimenteni a barátait.
Akikről ráadásul azt sem tudta, hol vannak. Egy kora hajnali telefonbeszélgetés után szedte hátizsákba a szükséges holmikat, aztán nekivágott az útnak. A határig egyszerűen ment, ott végül óvatosan átsurrant a nem túl erős őrizeten. Neki volt benne gyakorlata, az őrzőknek nem. Sima ügy. A városig nem bujkált, de egy éjszakája azzal telt, hogy kiderítse, hol, miként juthat át a bezárult ostromgyűrűn. Viszonylag hamar felfedezte a réseket, aztán három óra körül elindult, négykor már feltartóztatták a védők. Akkor arra gondolt: - Ha kifelé is ilyen simán menne…

- Nyilván megérti, hogy nem engedhetem el. Nem a bizalmatlanság miatt. A várost nem ismeri, és itt nagyon kegyetlen harcok dúlnak. Vagy mi ölnénk meg, vagy az ostromlók. Értette, persze. Nem is számíthatott másra. A fáradt szemű tiszt a fejét csóválta.
- Szóval a barátai… No, majd meglátjuk. Telefonálni már hosszú ideje nem lehet, de folyik a keresés. Bár erre nem sok emberem van. Belátja ugye? - Belátta. Azért a kevésért is hálás volt, amit tenni tudtak.

Átvezették egy nagyobb helyiségbe, ismét étellel kínálták, kérdezték, aludna-e? Nem fáradt, köszöni.
- Te odaátról jöttél? – Fiatal, talán húsz, huszonöt éves kölyök állt mellette, a ropogósan ejtett torokhangokból franciának sejtette. Valóban francia volt, huszonhat éves, öt év a légióban, fél évig bírta lőporfüst nélkül, most itt van. Tőle tudta meg, hogy vannak itt angolok, egy amerikai, két német, és sok magyar.

- Megnyugodhat, megtaláltuk a barátait, nagyon várták magát.
Megnyugodott. Részben. Mert azért jött, hogy kimenekítse őket.
- Megpróbálunk holnap éjjel kijuttatni egy kisebb csapatot. Civilek, a menekülők utolsó csoportja. Megpróbálom ide kísértetni a barátait. Maga cserébe segít kicsempészni a menekülőket. Rendben?
Megszorította a felé nyújtott kezet.

- Hé, magyar! Keres a parancsnok!
Két téglarakásra fektetett ajtó szolgált asztalként, mellette ültek, húskonzervet bontottak, evés közben folyt a szokásos pantomim. Kézzel-lábbal, mindenféle nyelven. Faggatták, hogy jutott át a határon, nevettek a kalandon. Gúnyolták az ostromlókat. Csupa fiatal, gyakorlatlan, rosszul kiképzett gyerek, koszosan, fáradtan, nyakba nőtt hajjal, borostásan, de jókedvűen.

- Abból, ahogy eljutott hozzánk, azt gondolom, volt katona. -Bólintott. Volt, igen.
- Nem követelhetek semmit magától, barátom. De ha segítene, megköszönnénk. Az ostromlók összevonják az erőiket. Jöjjön, megmutatom. A falon a város térképe, elé álltak, a parancsnok mutogatott.
- Nézze! Ha ma éjjel itt megindulnak, elzárhatják a kivezető utakat. Nem tudom feltartóztatni őket, ahhoz nagyon kevesen vagyunk. Éjjel háromkor indul az utolsó csoport a barátaival. Addig kellene valahogy… Van esetleg valami ötlete?
Számtalan ötlete volt.
- Nincs ötletem, sajnálom.
Ez nem az ő háborúja. Itt nincs igazság, nincs rend, fegyelem, itt nincs semmi. Mindkét fél vadállat módjára harcol. Megölnek mindent és mindenkit, ami, és aki mozog. Nem akart belekeveredni.

Este tízkor négy fiatal gyerekkel ült egy rommá lőtt panelház tízedik emeletén, egy kiégett, lyukacsosra lőtt lakásban. Mellette, a falnak támasztva a gépkarabély.

 

 

Arcokat képzelt maga elé, hogy ne nyomja el az álom.
Ült a hideg padlón, hátát a falnak vetve, és akkor jött rá, hogy szeptember tizennegyedike van. 1991. szeptember tizennegyedike. Huszonkét éve, ezen a napon halt meg az apja. Kezével tapogatott a padlón, végül ráakadt arra, amit keresett. A réz töltényhüvelybe öngyújtóbenzint csöpögtetett, aztán összelapította a száját ott, ahol a lövedék helye volt. Maga mellé tette, megvizsgálta, nem látszik-e a fény, mert ha azok észreveszik, minden hiába.  Öngyújtójával meggyújtotta a nyomorúságos mécsest. Kanóca nem lévén, a benzin hamar kiégett, talán egy percig világított sercegve. Huszonkét éve halt meg az apja. Lehet, hogy ma újra találkoznak. Nincs garancia a túlélésre.

Csosszanó zajt hallott.
Az ostromlók nem tudhattak róluk, ezért bármikor benyomulhattak az épületbe. Ezt a szomszédos házakban lapuló többiek észlelhették, de nem volt módjuk figyelmeztetni egymást. Se rádió, se telefon… Guggolva a vállgödrébe illesztette a fegyvert és várt. Hallotta a két halk koppanást, aztán a gyors hármat, egymás után. A francia fiú dugta be a fejét, kicsivel a padló felett. Intett neki, a srác felállt és bejött, beleszimatolt a levegőbe.
- Mi a szar ez?
- Benzin. Mécsest gyújtottam. - A kölyök bólintott, nem érdekelte tovább a dolog. Mellé guggolt, aztán lassan leült.
- Láttad őket? – kérdezte. Bólintott, persze, hogy látta. Hét vagy nyolc nehéz harckocsi, páncélozott járművek, meg Mitsubishi Pajerók, gépágyúkat, rakétavetőt eszkábáltak rájuk. Afrikában látott ilyeneket, csak ott a Land Rovert preferálták. És persze gyalogság, egyre növekvő létszámban.
- Csinálni kellene valamit, mert ha megindulnak, akkor vége. Úgy rohannak keresztül rajtunk, mint libán a fos!
Ezen elröhögte magát. A katonák szegényes szótára az egész világon azonos kifejezésekből áll? A francia kifordította két tenyerét, felrántotta a vállát és felfújta az arcát. Ahogy a franciák jelzik szavak nélkül: - Most meg mi van? Legyintett, nem érdekes.
- Ismered ezt a részét a városnak?
A srác elé tolta a tenyerét és a homlokára mutatott. Mint a tenyerét, úgy ismeri. Kikúsztak az erkélyre, de csak az egyre erősebb zajt hallották, néhány helyen fények villantak, mást nem láthattak a házak közti sötétségben.
- Vannak itt használható emberek? Úgy értem, tényleg használhatóak?
- Vannak, de nagyon kevesen.
- Mennyi az a nagyon kevés?
A francia homlokán redőkbe futott a bőr, végül előbb ötöt, aztán hatot mutatott. Nem is kell több, elegen lesznek.
- Gyűjtsd össze őket.

Guggoltak, magyarázott és rajzolgatott a földre, bár a vékony vonalakat alig lehetett látni a homályban. Az angol férfi időnként felszisszent, bólogatott, végül hátba vágta, így jelezve, hogy részéről rendben. Rázta a röhögés közben. Megfenyegette feltartott mutatóujjával és annyit mondott: - Dickhead.
Valaki megrázta a vállát, amikor felé fordult, erős akcentussal, de magyarul kérdezte:
- Hogy gondolod azt a robbantást? - Elmagyarázta még egyszer.
- Erre rámegyünk, baszod! De nincs más, csináljuk.
Nézte a koszcsíkokkal barázdált fiatal arcot. Van igazság abban, amit mondott ez a fiú. Nem ismerik egymás képességeit, nem tudhatja, ki mozog gyorsan, halkan, ki sokkol be, ha gáz van, nem tud semmit, senkiről. Főzni viszont abból kell, amijük van…

Szükségük volt valakire az ostromlók közül. Ehhez viszont testközelbe kellett jutniuk. Kúsztak, másztak, a fekete ruhák, és a rájuk rakódott piszok sokat segített, ha valaki erősen figyel, talán észreveszi őket, de nem figyelt itt senki semmire. Az ellenfél biztonságban érezte magát, mászkáltak, nagy volt a ricsaj, egyszer annyira közel húzódtak hozzájuk, hogy érezte a pálinkaszagot. Egy teherautó mellett két férfi állt, magyarul beszélgettek. Megrántotta az angol könyökét, és mutatta: azokat. A férfi bólintott és szinte azonnal köddé is vált.

- Magyar vagy?
A srác remegett, csak bólintani tudott. Nem vergődött, nem is nagyon tehette az angol késével a torkán.
- Egy esélyed van, kölyök. Úgyhogy arra kérlek, nagyon figyelj. Egyszerű dolgot kérek, csinálod, aztán mehetsz. Megértetted?
Nagyon rövid beszélgetés volt. Két perc múlva a fiú kilépett egy romfal takarásából, és mutogatva ordítozni kezdett, az ostromlók nyelvén:
- Hátul pálinkát osztanak! Hátul pálinkát osztanak! – aztán eltűnt a felfordulásban.
Az emberek csürhe módjára kezdtek tolongani a társuk által mutatott irányba, volt olyan, aki a fegyverét is letette.  Teret nyertek, elkezdték lelopkodni a kocsikra erősített benzines kannákat. Bekúszott az egyik harckocsi alá. Kinyitotta a kanna száján lévő békazárat. Oldalzsákjából előhúzta a gránátot, óvatosan kiemelte belőle a biztosítószeget, aztán maga elé tette a földre. A keze megremegett néha, ilyenkor várt egy keveset. Bal kézzel a gránátot tartotta, jobbjával rábillentette óvatosan a benzines kannát úgy, hogy lenyomva tartsa a gránát biztosító kallantyúját. A benzin azonnal folyni kezdett a nyitott kannából. Ha elég benzin ömlik ki, a könnyebbé váló kannát a biztosító kallantyú megemeli, aztán tíz másodperc, és bekövetkezik a detonáció. Kikúszott a kocsi alól, körülnézett, felállt és eltűnt. Csak remélhette, hogy a többiek is végeznek időben, hogy senki nem ügyetlenkedi el. Ha valaki elszúrja, darabokra szaggatja a robbanás.

Az első gránát nagyjából öt perc múlva robbant, aztán rögtön utána még kettő. A többit nem hallották. Elszabadult a pokol. Lángtengerré váltak az utcák, a gépkocsik üzemanyag tartályai egymás után robbantak fel. Az ostromlók fel sem foghatták mi történik, a totális zűrzavarban mindenki lőtt mindenkire. A tűz hihetetlen sebességgel terjedt, aztán robbanni kezdett a kocsikon felhalmozott lőszer is. Negyedóra múlva négy háztömb állt lángokban.

Nézte a barátait, akikért idejött. Túl voltak az ölelkezésen, az örömön. Nézte a menekülni szándékozókat. Öreg, gyerek, sebesült nem volt köztük. Aztán megérkeztek a katonák. Felkötött karok, bepólyált fejek, lábak. Elmagyarázta, hogy a fehér kötéseket kenjék be olajjal, aztán vastagon földdel.
Talán sikerül átjutniuk. Nem akart arra gondolni, mi történik, ha nem. Nem akart arra gondolni, mi lesz azokkal, akik itt maradnak ebben a pokolban. Nem segíthet rajtuk. Nem tud többet tenni.
- Nem maradnál? - A francia srác állt mellette. Nemet intett. Nem az ő dolga, nem az ő háborúja, nem ezért jött. Haza akart jutni, lehetőleg ép bőrrel. Kezet fogtak, hátba verte a szutykos arcú kölyköt.
- So long.
- So long, brother!
Öt csoportra oszlottak, az egyiket ő vezette. Mire kivilágosodott, hat kilométerre voltak a körülzárt várostól. Mindenki kijutott gond nélkül. A barátaival kivált a csoportból, elindultak a határ felé. Hátizsákja ott maradt a városban, csak a saját ruháját hozta magával, az útleveléről, más holmijáról megfeledkezett a kapkodásban. Két nap múlva érkeztek Bajára. Még egy nap, és otthon volt, Budapesten.

 

Leszállt a buszról, körülnézett, tizenhét év hosszú idő, nem ismert rá a pályaudvarra. A barátai később mondták, hogy az egészet újra kellett építeni. Nem újjá, újra. Középkorú, száraz arcú férfi lépett hozzá.
- Hej, mađarski!*
Nevetett és szorongatta a kezét, ő meg lekotort az emlékei legmélyére, de nem talált fogódzót.
- Ne sjecate, he?**
Nem. Valóban nem emlékezett. Nem is igazán értette a gyorsan ejtett szavakat. Kérte, hogy inkább angolul beszéljenek. A száraz arcú nevetett.
- Fenéket. Bírok én magyarul - mondta, és nevetett, egész úton nevetett, egész este és éjjel is nevetett. Aztán éjfél körül, amikor a halottakra emlékeztek, elkomorult. Kicsordultak szeméből a könnyek, valahogy száraznak tűntek azok is, akár az egész ember. Taxiba ültek, kérte, hogy vigyék szállodába, de a száraz arcú hevesen rázta a fejét.
- Nem mész te hotelba, nem lehet azt!
Kanyarogtak, kertes házak váltották a belváros épületeit, végül megálltak. Szeretett volna fizetni, de a sofőr csak a fejét rázta, és mondta a magáét. Nem fogadott el pénzt. Amikor megpróbálta a kezébe nyomni az ötven kunát, átnyúlt az ülés felett, kinyitotta az ajtót és intett a fejével. A száraz arcú hátra fordult.
- Nem kell. Szeret látod? Szeretünk, hős vagy te nekünk! Hát látod, szeret, nem?
Sejtette, hogy ez lesz. Valahogy rossz kedve lett, nem akart hőst játszani. Elköszönt a sofőrtől, kivette zsákját a csomagtartóból, és ment a kísérője után. A zöldre mázolt vaskapu hangosan csikorgott. Talán ezt hallották meg odabent. A háztól a kapuig vezető cementjárdán fekete hajú asszony jött eléjük. Jól szabott szürke kosztümöt viselt, de a mozdulatain látszott, nincs hozzászokva. Gyönyörű szeme volt az asszonynak, nyílt, kedves mosolya.
- Donio sam mađarske polubrat!*** - kiáltotta a száraz arcú. Ő a kezét nyújtotta az asszony felé, de az félresöpörte és magához ölelte, megcsókolta jobbról, balról többször is, közben nevetett és folytak a könnyei.
- Feleségem. Lane, az a neve. Azt jelenti, őzike.
Az asszony kézen fogta és húzta maga után, a ház mögé, a lugasnak futtatott verandára. Hosszú, abrosszal takart asztal mellett férfiak ültek, talán két vagy három nő is, mindenki felé fordult. Nézte az arcokat, ismerőst keresett. Valaki keményen a vállára csapott. Megfordult, kopaszodó, testes szőke férfi állt mögötte, de azt a nevetést és grimaszt bárhol, bármikor megismerte volna. A francia srác!
- Hey, Hungarian! How are you?+
Ekkor látta meg az üresen fityegő ingujjat, ösztönösen a bal kezét nyújtotta, közben gépiesen válaszolt:
- I'm fine, and you?++
- Me too, brother.+++
Összeölelkeztek, aztán kérdően nézett az üres ingujjra.
- Nem, nem itt történt, innen kimentettem az irhám. Otthon, hat éve. Közlekedési baleset, belém hajtott egy kamion. Elaludt a fickó a volánnál.
Még hogy a háború veszélyes! - ez jutott eszébe, nem mondta ki.

Az asztalnál ülők sorban felálltak, megölelték, zavarta, hogy mindenki ismeri, emlékeznek rá. Ő nem ismert meg senkit. Bort töltöttek a poharába, ivott, nevetett a többiekkel, folyt a megunhatatlan pantomim, a beszélgetés kézzel, lábbal, fintorokkal, gesztusokkal. Délkelet - európai kabuki. Lassan feloldódott benne a feszültség. A háziasszony, meg a férje buktát hoztak, és pogácsát hatalmas tálon.
- Van neked valami. Ajándék - mondta halkan a száraz arcú, és a felesége kacagott. Sötétzöld, majdnem fekete csatos üveget tettek elé, meg apró poharat. Kinyitotta a palackot, beleszagolt, szúrta az orrát a szesz illata. Óvatosan töltött a kis pohárba, vigyázott, hogy a halvány zöldessárga ital ne csurranjon mellé. Kérdezte, miért nincs mindenkinek pálinkás pohara? Rázták a fejüket.
- Nem. A tiéd. Mondták, szereted. Travarica. Igyál!
Zavarban volt, ahogy ott állt a pohár gyógyfüves pálinkával a kezében, úgy érezte mondani kellene valamit, magasra emelte hát a poharat.
- Nos, akkor talán azokra, akik már nincsenek itt.
A házigazda nagyot csapott az asztalra.
- Nem! Nem rájok! Most nem! Majd. Éjjel, akkor rájok, most nem! Az életre, arra kell most!
Mindenki emelte a poharát, mindenki ivott. Nevettek. Hiszen élnek. Ők élnek, túlélték, és most itt ülnek. Marta a pálinka a torkát. Gyorsan ráivott még egy pohárral, tudta, az segít.

Érkeztek még vendégek, köztük egy fiatal, kemény arcú gyerek, szúrós, fekete szemmel. Kérdezték, emlékszik-e a parancsnokra, bólintott. Emlékezett a bajuszra, a nyúzott arcra, a fáradt hangra és a szemére. Amikor a szemét látta maga előtt, már tudta, a fiatal fiú a parancsnok fia. Az apja nem lehet már itt, meghalt tavalyelőtt, megmozdult a mellében a műthetetlenül beékelődött aknaszilánk, átmetszett egy eret, nem tudtak segíteni rajta.
Mondta a gyereknek, hogy sajnálja ami az apjával történt. Az csak bámult rá azzal a szúrós pillantással, aztán csendesen annyit mondott:
- Köszönöm. - Hallgattak egy sort, végül a fiú szólalt meg újra.
- Furcsák vagytok, ti magyarok. - Megvonta a vállát, most erre mit mondjon? Várta a folytatást.
- Nézd! - mutatott a srác az asztalnál ülőkre.
- Ő is magyar, meg ő is. Itteniek. De voltak itt akkor odaátról is, többen. Talán eljönnek, akit tudtunk, meghívtunk.
- Mi ebben a furcsa? - kérdezte.
- Csak az, hogy sok magyar harcolt ellenünk is.
Már értette.

Mesélt, nagyon sokáig. Trianonnal kezdte, aztán a délvidéki mészárlással folytatta, először Horthyt említette, aztán azt, amit Tito partizánjai műveltek a magyarokkal a világháború végén. Beszélt arról, milyen lehetett magyarként, kényszerből harcba menni, kényszerből ölni. Elmondta, hogy a Jugoszláv Néphadseregben szolgáló magyarokat kényszersorozták, nem önként álltak be katonának. A fiú végül bólintott.
- Isten tudja, hogy volt ez. Talán igazad van. Hiszen köztünk is harcoltak szerbek.
Így mondta: köztünk. Hány éves lehetett ez a fiatal gyerek akkoriban? Hét, talán nyolc? Mégis azt mondja, köztünk.

Megvacsoráztak, nagyszerű húslevest ettek, aztán külön a benne főtt tyúkot. Sült húst, krumplit, salátákat, alig különbözött az étel az otthonitól. Az ajvárt ismerte, szerette is, paprikát ő is sütött néha, lágy ecettel és olíva olajjal locsolva. Ismerős volt számára minden. Beszélgettek, ittak, elkezdődött a mese. Az ostromról, sebesülésekről, szinte vágyakozva emlegettek utcai harcot, éjszakai rajtaütést, bekerítést és kitörést a bekerítésből. Mintha visszavágynák a borzalmakat. Mintha azt kívánnák, bár körülzárnák a várost újra. A parancsnok fiát szeretettel ölelgették meg. Annak is volt mindenkihez kedves szava, mosolya. A magyarokhoz is, hozzá is. De amikor szóba került, hány szerb család költözött vissza a városba, hány szerb védte velük együtt a várost, hisz az volt az otthonuk, a szeme elsötétült, kihűlt, a hangja is jegessé vált. ”Hiszen köztünk is harcoltak...”
Köztünk. Mi és ők, és a magyarok. Itt is, és ott is. Jó magyarok itt, rossz magyarok ott. Nézte ezt a fiatal gyereket, a szemében a jeges gyűlöletet. Arra gondolt, ha gyerekei lesznek, vajon tovább adja-e, ezt a gyűlöletet? Nyilván igen.
Hány generációnak kell majd megszületni és kimúlni a világból, hogy ez a gyűlölet a balkáni népekből kihaljon? És a magyarok sorsa vajon mi lesz? Itt, és ott, „köztünk” és „köztük”?
Figyelte a kipirult arcokat, a csillogó szemeket, ahogy átölelik egymás vállát, nevetnek a francia kölykön, aki rettentő igyekezettel próbálja kiejteni a dal számára nyelvtörő szavait:
- Oj curice Marice...****
Amikor befejezték, halkan, lehajtott fejjel belekezdett:
- Lovamat kötöttem, piros almafához...
Harmadik ismétlésre a parancsnok fia már szinte hibátlan kiejtéssel énekelt a magyarokkal együtt.

 

 

Horvát:

* Hé, magyar!
** Nem emlékszel, mi?
*** Meghoztam a magyar testvéremet!
**** Hej, leányka, Marica...

Angol:

+ Hé, magyar! Hogy vagy?
++ Én jól. És te?
+++ Én is, testvér.

 

 

Vukovárt hatvanötezer katona zárta körül.
A várost 1991. augusztus 26.-án vették ostrom alá, amely november 18.-ig tartott. A védők, az önkéntesekkel együtt négyezren lehettek.
Írásomat ajánlom azoknak, akik megjárták a Balkán poklát, bármely érintett nemzethez tartozzanak is.
Azoknak, akik túlélték, és azoknak, akik nem.
Azoknak, akik Ovčara mellett nyugszanak abban a tömegsírban, amely a II. Világháború óta a legnagyobb Európában.
Végül azoknak, akik még nem tettek le a józan ész kereséséről.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.