VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Nagy Imre: GiccsRöhögtünk, amikor Rémusz apja meghalt. Pont ezen ne röhögtünk volna? Egyfelől tizenkét évesen kötelező mindenen röhögni, másfelől meg tényleg röhejes egy iskolai késés miatt arra hivatkozni, hogy meghalt az apám. Mintha az apjának kellett volna nyolcra beérnie. Vagy fél kilencre. De már tíz is elmúlt mire Rémusz megérkezett. Aki - ezt ne tagadjuk – rémisztően ronda volt, nevéhez az 'usz'-t mégsem tompításként kapta. Mi sem állt távolabb tőlünk. Hanem mert némi kreativitást próbáltunk vinni a névadásba, emléket állítva az egykor kedvelt, de alig értett mesefilm-szereplőnek, Rémusz bácsinak. Amikor az osztályfőnök megkérdezte Rémuszt - nem a filmest -, hogy mikor halt meg az apja, azt felelte, nem tudja. Ezen megint röhögtünk, ő meg csak bizonygatta, hogy tényleg nem tudja, na! – Haljak meg, csak akkor vettem észre, mikor reggel felkeltem mellőle, hogy nem szólt, meg ilyen tök hideg volt. Mármint a faterom. Ezen nem röhögtünk. Hogy egy ágyban aludt az apjával. Tudtunk egymásról durva dolgokat, ha akartuk, ha nem. A Fenyvesi például tavasszal mindig a nővére kinőtt, pántos lánycipőjét hordta, pedig ők még tűrhetően voltak eleresztve, az örege például Kossuth-díjat is kapott. Ezt persze nem hittük el neki, nem mintha lett volna halvány dunsztunk is, mi az a Kossuth-díj. (Később azonban, már felnőttként mutatott egy újságcikket. Tényleg igaz volt.) De hát a nővére cipőjéről is azt hazudta, hogy ő kapta. Ja, persze: félig nyitottat, zöldre lakkozottat, középen pánttal és trottőr sarokkal... Aztán ott volt a Bandula. Még hetedikben is ágyba vizelt. Mondjuk, ezt nem tudtuk, csak éreztük. Azt igazán nem lehetett szemünkre vetni, hogy a külön előadóban végzett kémiai kísérletek ellenére sem voltunk képesek felismerni az ammónia szagot. Különben is, nem ő volt az egyetlen büdös. És én a büdösségért még hálás is voltam, konkrétan Orsós Ferinek. Ő ugyanis ötödikben megmentette az életemet. A szagával. Az utolsó óra előtti szünetben, óvatlanul hatalmasat tüsszentettem, és nem csak a zsebkendőm ment tele. Gyakorlatilag alul-felül kiürültem. Fél percen belül penetráns szag terjengett körülöttem. Ha az eredetére fény derül, nekem végem. Oda a respekt, hiába vagyok a legjobb tanuló, hiába a vérrel és verejtékkel megszerzett hely az ökölpiramis tetején, ezeknek mind annyi! A stigma halálig elkísér majd és nem lesz ez nagyon hosszú út, lévén egy perc, és ebbe az egészbe belepusztulok. A szünet végi sorakozónál a hangadók már tették a megjegyzéseket – 'apám, de rohadt büdös van!' Az egyetlen kézenfekvő megoldást választottam és párként Orsós Feri mellé álltam. A büdös cigánygyerek mellé. Aki felsőházi eleganciával viselte a maga bélyegét a szagát. Azt igazán nem lehetett szemünkre vetni, hogy a külön előadóban végzett kémiai kísérletek ellenére sem voltunk képesek felismerni az ammónia szagot. – Orsós baszki, megint milyen a szagod? - nagyjából ez volt minden, amit kaptunk, mi ketten. Ez innentől már rendben is volt. Orsós talán meg is sértődik, ha aznap ezt nem érdemli ki, én pedig az ő farvizén (vagyis inkább az enyémen) lelki zavarok nélkül őrizhettem mocskos inkognitómat. Felnőttként többször összefutottunk, mindig hosszan, melegen öleltük egymást. Én kicsit melegebben... – Mondom, a faterom meghalt - zárta le a további polémiát Rémusz, bár minket még izgatott volna, hogy már az éjszaka folyamán, vagy csak hajnalban. Kiröhögtük magunkat és az óra végén már egészen más miatt szakadtunk. A Bányai érkezett, még kicsengetés előtt. Miközben egykedvűen leült a hátsó padba, füzetét kinyitva (ez az egy volt neki, amíg velünk járt, három éven keresztül) a matematika tanár-osztályfőnök felé könnyedén biccentve ennyit kérdezett: – Csókolom, hol tartunk? Valóban nem tudhatta, mert hónapokkal korábban, amikor ugyanebből a padból, ugyanerről az óráról két rendőr bilincsben elvezette, senkit nem jelöltek ki, hogy majd vigye el neki a leckét. Azért is volt tőle rendes, amolyan gentleman style, az udvarias kérdés, mert ha az előző negyedévet végig ebben a padban, s nem a fiatalkorúak börtönében tölti, akkor se lett volna halvány fogalma sem arról, hogy hol tartunk. A leckét egyébként mindig Gé meg én vittük el a hiányzóknak. Legalábbis a fiúknak. A lányoktól, ahogy illik, undorodtunk. Az ő szagukat nem tudtuk úgy jóváírni, mint Orsósét vagy Banduláét, és a lányokkal ez volt még a legkisebb gondunk. Vágyakozva viszolyogtunk tőlük, tehát normális kamaszok voltunk. Ebből a szempontból. Mert egyébként az osztály többségének volt beütése. Az említett - de fel nem ismert - ágybavizelés mellett a tikkeléstől a dadogásig egy szigorló pszichológiaszakosnak is hosszú lenne a felsorolás, így a részletek ismertetése nélkül, a műkedvelő nyugalmával általánosíthatunk: minimum a kétharmad sérült volt. Akadt akin látszott, akadt akin nem. Rogics Jancsin például nem. Bár egyszer úgy tűnt, elárulja magát. Rangadó a nemrég újjáépült Fradi-pályán. Az osztályból a kemény mag - amelynek akkor halvány sejtelme sem volt arról, hogy őket egyszer majd így hívják -, készült. Egy közép-franzstadti iskolában nem akadtak különösebb nézeteltérések, hogy ki kinek szurkol. („Csapat csak egy van, ó, a Ferencváááros...”) Rogics Jancsi frissen bukott le hozzánk, mindössze annyit tudtunk róla, hogy csöndes, hogy tejfel-szőke a feje, hogy kedvesen álmodozó, kissé vizenyős kék szeme és többnyire koszos arca, meg keze van. Nem vertük sem mi, sem a tanárok. Ritkán szólt. Felelésnél soha. Legutóbb akkor szólalt meg, amikor megkérdezte, hogy esetleg neki is el lehetne-e intézni a belógást a meccsre. Még egyszer se volt kint. Elintéztük, kis híján vesztünkre, meg az övére is. Amíg velünk járt, soha olyan közel nem állt az őszinte és akkurátus agyonveretéshez, mint amikor a Nagyvárad tér felőli bejáratnál megjelent, lila-fehér melegítőfelsőben... „Anyám életére így volt!” - bizonygattuk még hetekig azoknak, akik nem látták. Ez szórakozik velünk! Dózsa-drukker, és mi vigyük be ingyen? Ez hülye. Kérdőre vonva, csak annyit válaszolt, feldolgozhatatlanul bámulva vizenyős kék szemeivel, hogy ez az egyetlen melegítője. Meg hogy marha hideg van. Bevittük. Túléltük, túlélte. Rogicsot nem szerettük, nem utáltuk. Úgy gondoltuk, ő se szeret minket, és nem is utál. Tartozék volt, mint az előttünk itt járt szellemnemzedék padba vésett obszcén hieroglifái, a színes krétacsonkok, a ragasztott József Attila idézetek a tantermek belső, meg az örökre összekeveredett negyvenötös és ötvenhatos golyónyomok az iskola külső falán. Azt se tudtuk, hol lakik. Pedig már mindenkinél jártunk. Ha másért nem, leckét vittünk, ha betegség vagy egyéb ok miatt távol maradt valaki az órákról. Megfordultunk hálószobaként és köszörűs műhelyként egyszerre fungáló üzlethelyiségben, kitapétázott pincelakásban, rántott hús-felhőbe burkolódzott gangokon, visszhangzó betonkockákban, kerülgettük enyészetig pusztult polgári ebédlők naftalin szagú nagymamáit és bontásra ítélt salétromos földszintek romlottság illatú kukáit. Láttunk mindent és mindenkit. Nem öklendeztünk se szagoktól, se ízektől, nem undorodtunk és nem lelkesedtünk, nem borzongtunk és nem csodálkoztunk, nem viszolyogtunk és nem irigykedtünk. Nem hatódtunk meg hős költők halálán, nem rajongtunk mozgalmi mártírokért, nem sajnáltunk nyomorékokat, nem pofoztunk félkegyelműeket. Szerettük Bud Spencert és Gojko Mitić-et, Nyilasit és Törőcsiket - kár, hogy dózsás, de állítólag jövőre átigazol -, Pirx pilótát és a csempészett képregényeket. Szerettük egymást. De ezt csak később tudtuk meg magunkról. Ebbe az 'egymást'-ba Rogics nem tartozott bele. A leckét azért neki is elvittük, amikor eljött az ő ideje. Nem sejtettünk mi semmit Gével. Még akkor sem, amikor kiderült, hogy a földszintes házban az öt lakás közül egyikben sem laknak Rogics nevűek. Akkor most mi van? Be akartuk fejezni missziónkat. Ennyivel mindenkor tartoztunk a többieknek, akik deklaráltan gazemberek voltak, holott semmivel sem követtek el több simlisséget, mint mi, a jók. Elő nem fordult, hogy bemószeroltak volna minket. Toporogtunk az utcán, vittük volna a leckét, bénáztunk. Végre egy, a házhoz autentikusan passzoló, kopott asszony jött és azt mondta itt laknak, közben lefelé mutatott. A járdaszinti pinceablak felé. Aha. Pincelakás, persze, ismerjük - botorkáltunk a világítás nélküli lépcsőlejáraton. Már a fordulónál szénporosak voltunk. Meg továbbra is gyanútlanok. Kicsit nekifeszülve benyomtuk a nyikorgó ajtót. Harminc évvel később, amikor először beszéltünk erről Gével, még mindig nem néztünk egymás szemébe. Nem pincelakás volt - pince volt! A negyvenes, csupasz körte végtelenné nyújtotta balról a stócolt NDK-brikettfal, jobbról az értelmezhetetlen pedantériával slihtolt tűzifabarikád árnyékát. E kettő párhuzamosa valahol a poros végtelenben találkozott. A felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan végtelenben, amelyet semmiféle függvénytábla fektetett nyolcasa nem képes kifejezni. Abban a végtelenben, ahol vég valóban nincs, de kezdőpont van: a dermedtség origója. A döbbenet alfája, ómega nélkül. Az iszony koordináta-rendszerének iksz és ipszilon tengelye egy ágyszerű térformában metszette egymást, ahol egy arcszerű képződmény konvergált parabolikus függvényként a nulla felé. Pedig matekból akkor ezt még nem is tanultuk. Beléptünk az origóba. A negyvenes körte viszolyogtató sugarába. Az arcszerűség talán egy nőé lehetett. Az ágyszerűség a szénfallal érintkezett. Tövében egy arc, amelyet valami kevés még elválasztott a 'szerűségtől', de ettől csak ijesztőbbnek hatott. Nem tudtunk még arról az igazságról, hogy az élet utánozza a művészetet: Munch „Sikolya” nézett ránk hangtalanul. Rogics anyja felállt a saját anyja mellől, a szénporban csoszogva szó nélkül elhúzta a tojásbrikettnek fenntartott beugrót elválasztó rongyfüggönyt. Mögötte hevert koszos arccal - most már tudtuk mitől -, kedvesen álmodozó, kissé vizenyős kék szemmel, lila-fehér melegítőben Rogics. Legalább nem az apjával aludt egy ágyban. Gyönge érv, apja talán sosem volt. Ő maga is csak egy beteges koszpofa meg egy melegítő, a ványadt test még árnyékként sem létezett, rég feloldódott és beleivódott a brikett, fa és szénpor szövetekbe. Másnap senkinek nem meséltünk. Ez nem tapintat volt, hanem félelem. Már bomlott a közeg, múltak az indulatok, nyíltak és zárultak a távlatok, amikor Rogics eltűnt. Hetek voltak csak hátra a nyolcadikból. Nem tudtuk, hogy a nyáron betörésért, erőszakos közösülésért és autólopásért már közülünk is lesznek bebukottak. '– Apám, mint veréb a dróton, annyit ültem' - így mondta tíz évvel később egy osztálytalálkozónak aposztrofált ivászaton Maki, aki autólopásért. Közepes raliversenyző lett. Nem tudtuk, hogy bomló soraink közt majdani orvos, tanár, milliomos is röhög velünk - már nem halálon, nem házi hülyéken, hanem vécékben, padokban, szertárakban hagyott örök emlékeken. Eleinte azon is röhögtünk, hogy Rogics anyjába beleesett egy amerikás favágó. Először járt itthon, és mindjárt lement a pincébe? Vagy hogy? És legfőképp miként? Valaki azt mondta, Rogics előző héten neki elárulta: a pali kiviszi őket az USA-ba, elveszi a muterját feleségül. Na, ezen már nem röhögtünk! Szántuk ezt a hülyeséget. Ja, az más, minket meg nevére vesz az Alain Delon, és a csajait is átengedi ingyen használatra nekünk. Ugyanakkor elfogadtuk, hogy kamuzik a világba: még jó, persze hogy lelépne innen, ahol tizenöt év jutott neki sunyi pusztulatból, ostoba létezésből, idegbajos kóborlásokból, nagyzoló felnőtteknek járó társas magányból, haláltekintetekből, hideg verítékes vágyakból, fülledt rémületekből... Ha használtunk volna hasonló szavakat, biztos fölvetjük: kötődés? Ugyan! Még csapatnak sem szurkolt. Ha nem mondta is, ziher - gyűlölte ezt az egészet. A nyolc évet sosem felejtettük el. Rogicsot igen. Azaz Gé meg én csak félig. A brikett-purgatórium után teljesen nem lehetett. Egy megtisztulást sosem hozó purgatórium után... Utoljára fizika órán, egy kísérlet közben dugtuk így össze a fejünket. Leginkább azért, mert bámultuk, ahogy Kajzinger Jutka feltérdelt előttünk a székre. A legjobb nő. Gé egy hetet járt is vele. (Negyvenesen már bitangul elhízott. Gé is.) Most egy laptop képernyőjét bámuljuk, mozgatom a kurzort a web 2-ben. Úgy irányítom, hogy csak az adatlap szövegét lássa: Város, ország: Charleston, S. Carolina, USA. Korábbi lakóhelyek: Budapest, Magyarország. Nem: férfi. Családi állapot: nős. Beszélt nyelvek: magyar, angol. Ezt csinálom, amikor dolgozom: engineer. Felhúzom a kurzort a fényképre. American dream, you know: – óriás nappali, háttérben tenger, pamlagon két kamasz keeping smile, pamlag előtt hever Mom, pamlag mögött áll Dad. Utóbbi Nike-ban, bicepszre gyúrtan és napbarnítottan, kopasz - egykor talán tejszőke - fejjel, kedvesen álmodozó, kissé vizenyős kék szemekkel. Beszarás. Yeah, man! – Ezt figyeld! - visszahúzom a kurzort az adatlapra. Újabb sor. Magamról: Amerikában élek, de a szívem örökre otthon maradt. Magyarországon. Gé olvassa, nagyot nyel. Nem néz rám. Inkább magának mondja. Jobb híján ezt: – Apám, hogy ez mennyire giccses...!
Megjelent: 2014-08-10 07:42:59
|
