Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
H dec. 11, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
H dec. 11, 2017 @17:00 -
Spiró György: Kőbéka - Kötetbemutató
H dec. 11, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
H dec. 11, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
H dec. 11, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
H dec. 11, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
H dec. 11, 2017 @18:00 -
X beszélget Y-nal - Párbeszélgetés Szántó T. Gábor íróval
H dec. 11, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
K dec. 12, 2017 @15:30 -
A Zelk Zoltán-díj ünnepélyes átadása a PIM-ben
Sze dec. 13, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 Ignoramus – ignorabimus

Kontra György és a teljes ember

 

 

– Új biológiatanárt fognak kapni – jelentette be osztályfőnökünk, Kovács tanár úr a hírt.

– Már megint – indult meg a morajlás az osztályban –, három év alatt ez a harmadik.

– Ne izguljanak, jövőre már nem tanulnak biológiát, úgyhogy új tanár sem lesz – mondta cinkos félmosollyal Kovács tanár úr, és betette maga után az ajtót, amely hamarosan, egy erélyes rántásra, újra kivágódott.

Alpakkaszürke öltönyben, fehér ingben és sötétkék-fekete csíkos nyakkendőben belépett Yves Montand. Vagy valaki, aki magával hozta a világsztár eleganciáját, jelentőségteljes személyiségének auráját. Ahogy felült a dobogón az asztalra, keresztbevetett lábbal, az is maga volt a hanyag elegancia. Orrhangon, raccsolva szólalt meg, akárha francia alteregója.

– Most azt kérdezhetik, mit keresek én itt? Elárulhatom: nem sokat. (Röhögés.)

Azért jöttem, mert összehoztam egy biológia tankönyvet harmadik gimnazistáknak, tehát maguknak. Még csak kísérleti állapotban van, annyi példányban, ahányan az osztályban vannak, és mielőtt véglegesíteném, ki akarom próbálni magukon. Igen, nem kell összenézni, nem kell sugdolózni: maguk lesznek a kísérleti nyulak. (Kollektív sértődés.)

– És miért pont maguk? Mert én a gimnázium legrosszabb harmadikos osztályát kértem, mert azon tudom a legjobban lemérni, hogy jó-e, amit írtam, hogy eljut-e a leggyengébbekig is. (Ezt is megkaptuk. Újabb morajlás.)

– Most pedig elmondom, hogyan zajlik majd ez a kísérlet. Én nem fogok a könyvből tanítani, se az anyagból, egyáltalán nem fogok tanítani, hanem óráról órára feladok egy fejezetet, és a következő órán abból, hogy ki milyen kérdést tesz fel az anyaggal kapcsolatban, látni fogom, milyen alaposan olvasta el. Ha olyat kérdez, ami benne van a könyvben, akkor az elégtelen, ha sikerül rámutatnia valakinek egy hiányzó gondolati láncszemre, kellőképpen ki nem fejtett magyarázatra, netán logikai hibára, az jeles. A sajtóhibák felfedezéséért piros pont jár. A téma: az ember biológiája.

 

                                                       Magyar Antaiosz

                   Gondolatok Konczek József Vogul szigorlat című kötete kapcsán



Kapcsolódások

A görög mítosz Antaiosza, a természet elemeinek, Poszeidón tengeristennek és Gaia földistennőnek a gyermeke, rettegett, legyőzhetetlen hős volt.: minden közelébe kerülőt elpusztított. Egyetlen méltó ellenfele volt csak, a nagyerejű Héraklész, aki a birtokában lévő testi erőn felül egy mélységes titoknak is tudója volt: tudta, hogy Antaiosz csak addig legyőzhetetlen, ameddig talpa a földdel érintkezik. Ezért küzdelmük közben igyekezett elszakítani Antaioszt a megtartó szülőanyától, Gaiától, és amikor sikerült felemelnie, Antaiosz erejét veszítve összeroskadt.

           Hogy mi köze Konczek Józsefnek, az ősi magyar múltat megidéző Vogul szigorlat költőjének a görög mitikus hőshöz? Természetesen az azonosítás egy olyan metafora, amelynek lényegét, létjogosultságá  a kötetegész  elemzésével lehet feltárni.

„Társak a Gondban”

                                        (Sütő András esszéi erdélyi írókról)



Különleges veretű és sugárzású stílusművészete, prózaköltészete, leíró, elbeszélő és értelmező esszényelvezete külön helyet biztosít Sütő Andrásnak még a magyar remekírók klasszikus sorában is. A gondolattömörítő stiláris erő megteremtésének olyan mestere ő, akinek sajátos kifejezésformáiból a nyelviség és a mondanivaló – szépség és igazság – hatása együttesen, egymást fokozva árad; s a sajátosságok éppen „a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet” kölcsönhatásának energiáiban rejlenek. Az előadásmód érzékletes gazdagságához az atmoszférikusan fogalomkapcsoló és képzetsűrítő szófűzések, a bensőséges szemléletességet és a filozofikus távlatokat összehangoló mondatszövések, a köznapi, a népi, a természetes, a nemzettörténelmi, a kultúrhistóriai, a mitologikus, a vallási tudattartalmakat dúsan társító gondolati-bölcseleti fordulatok éppúgy hozzátartoznak, mint az emelkedett és a játékos, a retorikus és az anekdotikus, a tragikus és a humoros hangnemek, a fájdalmasan keserű és a vigasszal-reménységgel bizodalmas hangulatok – s mindezek időtlenné zamatosuló összetettsége. Az eddigi stilisztikai vizsgálódások sorát gyarapító továbbiak bőségesen tanulmányozhatnák ezt a szóképi, metaforikus, jelentéstani sokféleséget és sokrétűséget, plasztikus konkrétság és szivárványos elvonatkoztatás, elokvencia és eufónia változatos összefüggéseit, kutatva a kristályossá gyöngyözött szentenciák, az életbölcsességgel és létderűvel melegített emberiességet árasztó elmélkedő futamok, a mélységesen személyes és közösségi sorsproblémákra rávilágító igazmondások artisztikus varázsának titkait a nyelvi matériában és a nyelvfölötti szférákban. Lehet, hogy későbbi, az ezekbe az alkotásokba foglalt élet- és műveltséganyagtól már csak távolodó olvasónemzedékek számára éppen ezek a szuggesztív stílushatások válnak közvetlenül és elsődlegesen megragadóvá és megigézővé, így irányítva a figyelmet a bennük revelálódó létgondokra és üzenetekre. Azokra a jellegzetes erdélyi, kisebbségi és egyetemes magyar sorskérdésekre például, amelyeknek emberi, erkölcsi, lelki, érzelmi, szellemi jelentőségét másfelől viszont éppen a művészi beszéd minősége képes oly megrendítően árnyalni és kitágítani. Így szövetkeznek „a szavak nagyfejedelemségének” benépesítői, örök emberi és művészi értékek képviseletében a nyelv önkijelentő létigéi és a létezés rejtelmes nyelvjelei: mondathajlatok sorsigazságai.

 

 

                                    „Hallom: vagyok, mert nem vagyok”

 

Kovács András Ferenc el-, fel-, szétoszlatása a posztmodern  episztémé füstjében

 

                                  Gondolatok a paradigmaváltásról – IV.

 

In principio erat verbum

 

Ha Kovács András  Ferenc nem volna, ki kellene találni. Szerencsére azonban van, ha nem is olyan lényegűként, amilyennek a jelenkori posztmodern elvárások szerint lennie kéne. Újra kell hát teremteni, meg kell formálni annak rendje és módja szerint. A Teremtők – mert manapság többen vannak az Ige birtokában – élnek is a bibliai lehetőséggel: az egyik teremtéstörténet  (János evangéliuma) mintájára  szóval teremtenek, hűségesen követve a forrást. „Kezdetben vala az Ige,  és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.” (Ján, 1.1). Az Evangélium meg is erősíti ezt az állítást: „ Ez [t.i. az Ige, Sz.E.] kezdetben az Istennél vala.”  (Ján, 1.2). A szereposztás nagy jelentőséggel bír: a legfőbb, a legelső Lény az Ige, ( ez többek közt a gnosztikus filozófia hatása a János evangéliumban, ahol a világbíró értelem, a Núsz végzi az ősteremtést), szemben a szinoptikus evangéliumokkal -, másodrendű szereplő az Ige tulajdonosa, Isten, akiben a szubsztanciává lényegülés végbemegy: „ És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk.” A bibliai teremtésben a testté vált Ige – Jézus, a posztmodern szómágia „célszemélye” a posztmodern kánon elvárásának megfelelő  Kovács András Ferenc költő, aki a keresztségben a KAF nevet kapta. (Minthogy a név eredete ilyen magasztos, én is élni fogok vele.) Meg egy új személyiséget, akit nem árt, ha előre megismerünk, mielőtt szembesülnünk kellene a ténnyel, hogy a teremtett új személy leglényegesebb tulajdonsága az, hogy nem személyiség, mert nincsenek egyedül rá jellemző vonásai, hangja, beszédmódja. A szubsztancia megtestesüléséhez – annak megvalósulásához, végeredményéhez –  azonban ismernünk kell az Igét, a Szót, aminek bűvöletében KAF megteremtődött.

 

 

 

A versók tanúsága (1)

 (Füst Milán: Az orgonista című kisregényének datálása)

 

 

Azt gondolhatni, és az eddigi recepció szerint a Füst Milán kéziratos hagyatékát ismerők így is gondolták, hogy az 1961-ben megjelent A Parnasszus felé című regény (szerzői szóhasználattal: nagyregény) önmagába bezártan, tartalmazza megírásának történetét, vagyis fölvette magába Az orgonista szerzői címadással megjelölt kisregényt vagy regényt az 1920-as évek közepéből. A regény a regényben a mise en abîme retorikai-kompozíciós elgondolása, amely mögött a szövegelőzmény és a befejezett szöveg, a félkész munkafázis és a kész műalkotás kézenfekvő gondolati tételezése is áll vagy állhat. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy A Parnasszus felé halvány és csekély recepciója olykor jelezte Az orgonista valaha-volt létét, de nem fordított rá kellő figyelmet, hiszen úgy vélte, a kisregény beépült a nagyregénybe, a még formátlan régebbi alkotás pedig végleges formájához jutott.

Közel, távol

(Serfőző Simon életművének dimenziói)



Négy egymást követő reprezentatív kötetben – a Püski Kiadó jellegzetes arculatot biztosító gondozásában – jelent meg Serfőző Simon eddigi pályájának a java termése. A gyűjteményes könyvek nem az „összes műveket” tartalmazzák, nem teljes életmű-sorozat darabjai tehát: inkább olyan válogatások, amelyek a műfaji sokszínűség tanúsításával tág horizontú áttekinthetőségét, hiteles keresztmetszetét nyújtják ennek az azóta is napról napra bővülő, s a mai magyar irodalom egészében is külön jelentőséggel bíró oeuvre-nek.

 


„Magyar három király"

– László, Kálmán, Béla

– Az abszurd drámaíró királydráma-trilógiája –

(Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon)



Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóbbá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. A Páskándi-féle abszurd vagy abszurdoid dráma szervesen függ össze a Mrozek, Havel, Rózewicz, Örkény és mások nevével fémjelezhető kelet-európai abszurd vagy groteszk színház folyamataival és fejleményeivel, de szerteágazó vonatkozásai révén ennek a jellegzetes drámatípusnak nemcsak példája, képviselője, hanem – összetettsége és sokszínűsége folytán – sok tekintetben kezdeményezője, szuverén megújítója és öntörvényű képletteremtője is egyben. „Páskándi nem »eltanulta« ezt a látásmódot, ezt a kérdésfeltevést, nem másodkézből kapta a filozófiai mélységű, de e világi gondolatokat. Alapélményéről van szó, ez magyarázza – természetesen a formai kísérletezés mellett – azt a gazdag változatosságot, amelyben a kor nagy dilemmáját megfogalmazza" – szögezte le Kántor Lajos már 1971-ben, megerősítve például Láng Gusztávnak is a megfigyelését, mely szerint a „vegytiszta" abszurd szituációképzéstől eltérően itt valamifajta megoldás felé tör a képtelen helyzet.

 

Egy hang a kórusból

Iluh István költészete – (Jó reggelt fény..., Magvető Kiadó, Bp. 1975;
Száműzött szél, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1996;
Felhőteve hátán, Eső könyvek 4., Szolnok, 2006)



Vajon hányan ismerik a magyar nyelvű verset olvasók közül Iluh István nevét? Vajon ugyanaz-e a magyar költészet Iluh István nélkül, mint az ő verseivel? Nem azért tettem fel a költői (tehát választ nem váró) kérdéseket Iluh Istvánról, mert ő költő. Hanem azért, mert az Iluh-jelenség – nevezzük egyelőre így – nem egyedülálló a magyar költészetben. Paradigmatikus, sőt fogalmazhatnék még tágasabban: tipikus. Ennek a paradigmává emelkedő költőnek a bemutatásával szeretném megvilágítani, miért tipikus az ő sorsa a mai Magyarországon.

 

 

Szemét szabadkőművesek, mocskos zsidók, aljas jezsuiták

 

Ennek a rövid írásnak a legtágabban fölfogott és a háttérben meghúzódó tárgya a gyűlölet. Nem abban a konkrét általánosságban, amely szerint „Átvirrasztott éjszakáink hideg fényű óráin gondolatban ízekre tépjük ellenségeinket, kitépjük a szemüket és a zsigereiket, kinyomjuk a vért ereikből, lábbal taposunk belükön, porrá zúzzuk belső szerveiket, kegyesen meghagyva nekik csontvázuk élvezetét. Ezen engedmény után lecsillapodunk és fáradtan átsiklunk az álomba. Jól megérdemelt pihenés annyi acsargás és kicsinyesség után. Különben is, vissza kell nyernünk erőnket, hogy a következő éjszakán újra kezdhessük, újból nekiveselkedjünk a munkának, amely egy mészáros Herkulest is elriasztana. Való igaz, ellenséget tartani nem szinkekúra.”1 Hanem csak olvasati utak követéséről lesz szó, Umberto Eco legutóbbi regénye kapcsán, egyrészt az olasz, másrészt a francia, harmadrészt az eddigelé szinte teljesen elmaradt magyar recepció vagy visszhang alapján. Mert fabula de nos narratur. Nem magáról a regényről beszélek tehát (pedig nagyon jól, profin megírt regény, és a francia fordítással összeolvasva Barna Imre tényleg remekül fordította. Magyarra fordította le: ahol például a franciában „rossz történelmi regény” áll, az nálunk „történelmi ponyvaregény”, ami telitalálat. De a mi „bibsi” és „biboldó” szavaink is vérszegények franciául.

                                         

„…hogy kitudódjék a világ"

(Lászlóffy Aladár írásművészetéről)



Az igazi nagy költők minél magasabbra jutnak, annál szélesebb környező övezetek fókuszába kerülnek. És minél gazdagabb, többszálú az összeköttetések sajátossá szőtt hálózata, annál feltűnőbbek lehetnek a különleges, soha nem ismert, egyénileg meghódított magaslatok. Az ormok, amelyek egyszeri nagysága a többihez fűződő kapcsolatoktól is függ. A valódi – a folyó időben megálló és abból kiemelkedő – költőegyéniségek rendszerint összefoglalók, újítók és követhető távlatokat mutatók; megőrzők és megnyitók. Művük pedig így mindig gyűjtő- és gyújtóponttá válik.

        Terek és korok, torlódó térségek és irodalomtörténeti korszakok keresztútjain bontakozott ki Lászlóffy Aladár költészete, grandiózus életműve is, hogy félévszázados folyamatokon átívelő boltozatú szellemi építménnyé emelkedjék.

 

Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban


    Irodalomtörténet-írásunkban mindeddig viszonylag kevés szó esett a testi szerelem és a szexualitás nyílt és profán költői megnyilatkozásairól. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a magyar líra a 20. század előtt nem rendelkezett ilyen attribútumokkal. Példának okáért, a 16. század elején még elevenen éltek a virágénekek, melyekről – kimondva-kimondatlanul – mindenki tudta, hogy tartalmukat tekintve enyhén szólva sem csupán a szerelem spirituális aspektusát hangsúlyozzák. Éppen ezért jelen írásunkban mi sem a testiség metafizikai vonatkozásaival, hagyomány- és kultúrtörténeti hátterével kívánunk foglalkozni, sokkal inkább arra kívánunk rámutatni, hogy a testkultusz ismeretelméleti vetülete mellett a tradicionális és naturális testi szerelem kifejeződése nem kevésbé fontos szerephez jutott költészetünk fejlődéstörténetében. E tekintetben a tiltás, a szexualitást övező tabuk működése (nem ritkán egyházi segédlettel) művelődéstörténetünk számára nem mindig volt a legkedvezőbb hatással, így érthető, hogy sokáig nehezen voltak elérhetők azok a szövegek, melyek évszázadokkal ezelőtt születtek e tárgyban. (A legkorábbi fennmaradt töredékek is a 15. század második felére datálhatók.) Vitathatatlan azonban, hogy a legelső írásos emlékek lejegyzése előtt is létezett erotikus költészet hazánkban, melynek nyomait – nem meglepő módon – a néphagyományban találták meg a kutatók.

                                                        
    Triptichon az időről, az emlékezésről és az önmeghatározásról

                          Gondolatfutamok Fecske Csaba három kötetéről

 

Három különálló kötetet jelentetett meg Fecske Csaba sűrű egymásutánban, ami – ismerve a költő igényességét – nem azt jelenti, hogy kimunkálás nélkül ontja a verseket, hanem azt, hogy ezek a kötetek valamiképpen összefüggenek, látványos tematikai különbségük ellenére azonos anyagból épültek, s feltehetőleg ezt az azonos anyagot forgatják meg különféle látószögeknek megfelelően.

         Fecskének két fő  témája van, ami tulajdonképpen egy: az idő mint olyan és az idő mint nem-olyan, azaz Fecske Csaba életének ideje. A különféle látószögeket az idő feletti, más és más aspektusokból történő bölcselkedés adja.

 

A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma

 

 

E gondolatmenet középpontjában Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeménye áll, s most, az írás kezdetén ebből is kiemelem a záró versszakot. Csak az utolsó versszak kiemelése az enyém, mert a költemény egészének a kiemelése az egyes Kosztolányi-költemények időrendjéből magától a szerzőtől való, aki a kiemelés e szellemi mozdulatával alapozta meg az Ének a semmiről, számára és a költemény számára, végérvényes státuszát. Szándéka szerint így e költemény »a legutolsó vers« lett. Nem ténylegesen az, hiszen a vers valamikor 1933 első felében keletkezett, s szerzője 1936. nov. 3.-án halt meg: az Ének a semmiről kronológiailag egyáltalán nem, csak szimbolikusan a legutolsó verses műve, mert a költői szándék által megszerkesztett életmű legutolsóvá tett darabja. A Számadás című verseskötet nem önállóan, hanem a válogatott versek végén, mintegy függelékként jelent meg 1935-ben, s ebben, vagyis a válogatott versek kötet végén a mi versünk – ráadásul a legutolsó versszaka – egyszerre zárja le az Ének a semmiről című költemény egészét, a Számadás című verseskötet egészét és Kosztolányi Dezső általa válogatott verseinek egészét, vagyis saját költői életművéről élete végén kialakított vízióját.

„e lenti akol bűze”

 

A posztmodern irodalomelmélet igyekezett minket meggyőzni arról, hogy nincsen jelentés, pontosabban az irodalmi műveknek nincsen jelentésük, azt csak olvasójuk bűvöli rájuk a művekkel létesített diskurzus (értsd: kapcsolatteremtés, azaz olvasás) folyamán. Amiként azt – az elmélet komolyságához illő szakértelemmel és nyelvezettel – Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazza: nem lehet tudni, hogy „szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, ő olvas-e tényleg, vagy őt olvassa a szöveg.” Majd másutt: „Csak a felejteni kész, a paradigmákról leváló helyes olvasásnak van esélye új igazságok felismerésére és megfogalmazására.” Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazásában: „Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” Bodor Bélának – ezen a ponton – más a véleménye: „Ezek illúziók. Előzetes vagy egyszerűen csak korábbi olvasatainkat nem rombolhatjuk le, nem tudjuk elfelejteni, és ennek nem is lenne értelme. Ennél reményteljesebbnek látom az újraolvasást, ami a korábbi olvasat épségét megőrizve, annak felülvizsgálata útján igyekszik új olvasatot építeni a másik szomszédságában.”

A puttók fából faragott könnyei

(Zalán Tibor: Fáradt kadenciák)

 

 

                        „Csupán az agónia szakértője vagyok.” É. M. Cioran

 

Ebben az írásban 4 verseskötetet egyszerre, egyetlen halmaz elemeiként olvasok, és csak enyhén kiemelt szerepet szánok mindannak, ami az idei könyvhéten megjelent Fáradt kadenciák című verseskönyvről kialakult meggyőződéseimet illeti. A négy verseskötet a következő: a szürrealista balkon (2004), dünnyögés, félhangokra (2006), váz (2008) és Fáradt kadenciák (Kortárs Kiadó, Budapest, 2012). Formai szempontból az idei verseskötet a legszorosabb kapcsolatban a dünnyögés, félhangokra kötettel áll. A 2006-ban megjelent könyvről már megírtam elgondolásaimat, főként e kötet formaképzéséről, a Jelenkorban, a következő év januárjában jelent meg, és a címe ez volt: 4 + 2: Zalán Tibor és a magyaros versminimum. Ebben a tanulmányban – szokás szerint – formamániámat éltem ki, és csak a végén, érintőlegesen beszéltem ’holmi tartalmakról’. Most megfordítom a dolgot. Mert egy ragyogó, igen egynemű és ritka súlyos verseskötetről beszélek, s még arról is van némi sejtésem, miért készült el ez a páratlanul erős kötet (de erről inkább a gondolatmenet végén szóljon egy-két szó).

      Az irodalmi magyarságtudomány éthosza

                                       (Czine Mihály és a protestáns szellemi hagyományok)

 

„Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan. (…) Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta, elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk. Hogy micsoda fajta? Hajdúszélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él. Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. (…) Itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája.”1

Haiku: egység - teljesség - magány

 

"Ha egy háromalakú istenséggel van dolgunk, mindig alaposan
meg kell vizsgálnunk, hogy a háromból melyik kettő - egy."
KERÉNYI KÁROLY

 

SZÁMMISZTIKÁVAL A HAIKU KÖRÜL

A haiku közismerten a világ legrövidebb kötött vers formája. Egyetlen, önmagában teljes szakaszból, (ha már többet kapcsolnak össze, annak haiku-füzér vagy haiku-lánc a neve), három sorból áll, a sorok 5 - 7 - 5 mora (ill. a magyarban szótag) számúak. Így összesen 17 alapegységet (morát, szótagot) tartalmaz: tehát 1 - 3 - 5 - 7 - 17 számokkal leírható forma; a számok mind prímszámok, azaz önmagukon kívül csak 1-gyel oszthatók.

 

Nietzsche és Keats

Negatív képesség versus akarat

 

Peter Sloterdijk szerint Nietzsche korai írásai kevésbé voltak férfiasak.1 Az ősfájdalom2 felismerését még nem fojtják el a későbbi Nietzsche igazságai. Nietzsche első könyvében, A tragédia születése (Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik, 1872) visszavezet bennünket az emberi állapot örök megváltozhatatlanságához, amelyhez az egyetlen hiteles hozzáállás a görögök tragikus szemlélete volt. Az ősfájdalom faktum, tehát kikerülhetetlen. Élni annyi, mint a szenvedés teljes mélységét megkapni, az élet egy ezzel a mélységgel. Nietzsche szerint ezt csak a görögök látták, érezték ilyen tisztán, ezért egyedül nekik volt lehetőségük arra, hogy a művészet megváltó teremtő metafizikai tevékenységét megvalósítsák.

 

Cyberpunk az irodalomban: reflexió, narráció, hibriditás és esztétikum

(Regényelméleti és kanonizációs kérdések Philip K. Dick, valamint Hannu Rajaniemi és Bartók Imre trilógiái kapcsán)

 

Bevezető

A regény mibenlétéréről számos különböző koncepció született Lukács Györgytől Mihail Bahtyinon át Milan Kunderáig. Ezek a referenciális viszonyokra, a kifejezett világnézetre/látásmódra/filozófiára, és ezzel összefüggésben a szerkezeti, narrációs jellegzetességekre helyezték a hangsúlyt. Valójában az esztétikum kérdése mindegyikben vagy háttérbe szorult, vagy feloldódott a filozófiában, esetleg a narratológiában. A nyelvi megformáltság színvonalán túlmenően így nehéz olyan kritériumot találni, ami alapján tisztán esztétikailag eldönthető, hogy egy regény művészi színvonalat képvisel-e. Különösen zavarbaejtő a hagyományosan csupán szórakoztató célúnak tekintett zsánerek esete, ha azok látványosan túlterjeszkednek a „hatáskörükön”. Ez a megszokotthoz képest érzékelt többlet lehet filozófiai vagy költői mélység, reflexív írásmód (intertextusok, metalepszisek, mise en abyme), formai eredetiségigény, szövevényes – tehát erőfeszítést igénylő, nem olvasóbarát – narrációs technika és nézőpontkezelés, az olvasó bevonása az értelemadásba, eldönthetetlenség, rejtvény.

Meg akarok maradni önmagamnak”

Az ember méltósága

Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.

Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”1 Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”2 Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.