Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szabó P. Katalin: A Párizs körüli békék magyar tapasztalata Benda Jenő tudósításaiban

 

A Párizs körüli békék magyar tapasztalata Benda Jenő tudósításaiban

Benda Jenő: A béke kálváriaútján: Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról

 

Benda Jenő neve ma már talán nem széles körben ismert, de a századforduló egyik legismertebb újságírója volt. 1888-ban Huszton született református nemesi családban (rokonaként az 1994-ben elhunyt Benda Kálmán Széchenyi-díjas történésznek, akinek egyik fő érdeklődési területe volt Erdély történelme, az erdélyi vallásszabadság és a tordai országgyűlés, Bocskai István és függetlenségi harca etc.). 1911-től a Pesti Hírlap munkatársa, de publikált a Magyar Szó, a Népszava, valamint az Egyetértés című lapokban is. Antimilitarista, ellenzéki és élete végéig igazi demokrata volt. A Párizs körüli békék idején a magyar delegációval mint újságíró utazott Franciaországba, ekkor született feljegyzései jelentek meg most A béke kálváriaútján című kötetben a Méry Ratio kiadásában. A kötet először 1920-ban látott napvilágot a Légrády Testvérek kiadásaként. Benda Jenő élete épp olyan szomorúan és igazságtalanul ért véget, ahogy a század során a magyar történelemben oly sok humanista és nemes lelkű emberé: 1944-ben politikai fogolyként, náci koncentrációs táborban halt meg Dachauban. (205-211.) Személyében egy bátor és őszinte újságírót vesztett el az ország.

Megrendítő.

Ez az egyetlen szó, ami illik Benda naplófeljegyzéseire.

Megrendítő és szívszorító.

Magyar ember nem tudja elérzékenyülés nélkül olvasni a sorokat. Fáj nekünk. Van érzés, amely fölött századok vonulhatnak el anélkül, hogy nyomot hagynának rajta.

A kötet gróf Apponyi Albert (aki az 1920-as magyar delegáció elnöke volt) Bendához írt levelével indul, mely intim hangvételével visszautasítja, hogy előszót írjon ehhez a kötethez, mert úgy tűnhetne, “önnönmagamnak látszanék reklámot csinálni” (5.), tragikus hittel elzárkózik a gondolattól, hogy a trianoni béke lezárását jelentse az I. világháborúnak, így az is riasztja, hogy 1920-ban Benda könyvének már “befejezése” legyen.

Apponyi gróf 1920 júniusában kelt levele szintúgy megrázó, ahogy a három részes kötetében Benda következő többi írása is. Apponyi bevallja: Párizsban szót emelni “soha alkalom nekünk nem adatott.” (5.)

Persze, mint mindent, ezt a kötetet is kritikával kell kezelnie a történész olvasónak, hiszen a szöveg elsősorban nem nekünk szól, hanem az 1920-as közvéleménynek. Benda célja a meggyőzés arról, hogy nem következett be az írástudók árulása, bármit halljanak és érezzenek is a szétszabdalt magyar állam polgárai. Tudjuk, a keresztény-nemzeti kurzus éveiben a sajtót vádolták a háború elvesztéséért, úgy gondolták, a magyar összeomlás azért következett be, mert a hátország demoralizáló sajtója szétzúzta az országot. (Mind a belépés, mind a háborús morál romlásának tekintetében felelősséggel vádolták a médiát. A kormányzó siófoki vezérkara még bizonyos folyóiratok elkobzását is elrendelte, az ellenőrzött napilapok között megjelölték Bendáék Pesti Hírlapját is. Maga Horthy is így vélekedett: „(…) haditengerészetünket sohasem győzték le. (sic!) Az összeomlást a szárazföldi vereség, az éhség és az anyaghiány nyomában otthon jelentkező elernyedés, valamint a belső felbomlás idézte elő; ez utóbbi tengerészetünkre is átragadt.”)[i] Haranglábi Nemes József is megemlékezik róla, hogy a sajtó elhitette az emberekkel, amit az értelmiség (ahogy Benda is lejegyzi: a közgazdász réteg) feltételezett, hogy ti. modern háború csak két hétig tarthat[iii] Károlyi számjeltáviratának még a hangvétele is elgondolkodtató,[iv] hogy arról már ne is beszéljünk, mennyire maguk siettek igazolni a Magyarországról való negatív véleményt olyan határozatokkal, mint például a „derestörvény” is.[v] Nekünk a történelem során a mai napig nem sikerült rájönnünk, hogy viribus unitis többre mennénk.[vi] Benda ilyen szempontból is őszinte: már január 13-i bejegyzésében kitért arra, hogy a L’Humanité (a francia szocialisták lapja volt, mely nem szimpatizált Clémenceau-val) irtózott Budapest „fehérterrorjától”, Apponyi levelet is írt Párizsból, hogy fékezzék az indulatokat idehaza.[vii]

Benda első bejegyzése megegyezik Trianon magyar történetének kezdetével: 1920. január 5-én utazik Párizsba a magyar békeküldöttség. Az utolsó naplóbejegyzés 1920. május 19-én kelt, a végleges békefeltételek átvétele (május 6.) utáni „csak azért is” magyar büszkeséggel néz a jövő felé.

Benda újságírói korrektsége lenyűgöző. Kötelességének érezte, hogy valósághű tájékoztatással szolgáljon és lelkiismeretesen járjon el. Feltáró munkája során bátran szembenézett azzal, ami Párizsban történt - akár igazságos, akár vérlázító volt - és lejegyezte olvasóinak. Nemcsak a béketárgyalásokkal kapcsolatos észrevételeiről írt, hanem magáról az önmagát győztesnek hívő Franciaországról is (ez összecseng azzal, amit 1918-ban Apponyi üzent Károlyinak, aki akkor már miniszterelnök volt: „Franciaországot ma egy részeg emberhez hasonlítanám, akivel nagyon nehéz egy okos szót szólni.”),[viii] mely a valóságban épp úgy roppant össze a háború terhe alatt, ahogy más birodalmaknak is leáldozott.[ix] Apponyi grófról végtelen elismeréssel nyilatkozik, csakúgy, mint Bethlen Istvánról és Teleki Pálról, de bárminek a végére járt, amiről úgy tapasztalta, hogy érdekelheti az olvasóközönségét, így például megjelent a piacon Neuilly-ben és tudósított az ottani árakról, összehasonlította a magyar viszonyokkal. Aeroplánokat és farsangi mulatságot látogatott, de még a párizsi sztrájkokra is kitért. Anekdotáknál is szívesen elidőzött és gördülékenyen adta elő őket. Azt sem rejtette el a nyilvánosság elől, ha valami viszolygást keltett benne: a Musée Grévin háborús előadásának szörnyűségét több bekezdésben ismertette, de ugyanígy helyet szánt a Louvre elismerő méltatására is.

Figyelmet érdemel a szöveg líraisága, hiszen Benda nemcsak művelt publicista, hanem író is volt, a poliszündetonok és az alliterációk drámai akusztikája érzékelteti a háború kitörésekor a magyar közhangulatot:

“-Vesz-szen Szer-bia! Vesz-szen Szer-bia!

És emberek rohantak be a kávéházakba, fölálltak a székekre, fölolvasták a legújabb háborús híreket, és szónokoltak és véres frázisokat harsogtak bele a levegőbe.” (9.)

Érthetetlen, hogy amíg az értelmiség riadtan szemlélte az eseményeket (hiszen a kortársak mind ugyanarról számoltak be, amiről Benda: se a korszak egyik legnépszerűbb újságját (Új Idők) szerkesztő Herczeg, se a másik sikerlapot vezető (Nyugat) Ignotus, se az ország politikai vezérkara nem éljenezte egyöntetűen a háborút), addig mégis van egy hangos háborúvárás az utcákon. Ugyanígy Benda írói vénájáról tanúskodik az is, ahogy a kezdésben, az előbb idézett részben, visszaemlékezett „arra a július végi szép nyári estére” (9.)[x] és felvázolta a magyarok ellenséges megnyilvánulását Szerbia iránt (aminek újfent tudjuk, olyan súlyos folytatása lett, hogy talán csak az idei nyáron tudtunk a végére pontot tenni). A zárásban, 1920 nyarán drámaian idézi fel bátyja sóhaját, ezzel kötetét egyfajta keretbe foglalva (vagyis Apponyi vélekedése ellenére irodalmilag mégis befejezetté tette naplóját):

“Most már nem vagyunk többé Magyarország!” (196.)

Benda érzékletes korrajzot ad naplóbejegyzéseiben. Felsorakoztatja a plakátok feliratait, azokat a jelszavakat, melyeket, ha fellapozzuk a korabeli újságokat, mi is megtalálunk:

“Erdély a mienk!

Magyarország a magyaroké!

Nem, Nem! Soha!

(...) A hídon túl is tiszta magyarok vannak!” (18.)

Megemlékezik róla, hogy a magyar követség az utolsó pillanatig remélte, hogy a békét Londonban írják alá, s nem Párizsban. Nem felejti, hogy a magyaroknak és a bolgároknak a viteldíjat előre kellett kifizetni Párizsig, míg a németeknek és az osztrákoknak csak azután, hogy vonatuk megérkezett. A magyar delegáció olyan szobákban volt elszállásolva, ahol nem volt íróasztal és rövidzárlat idején gyertya nélkül a sötétben szívták szivarjukat és cigarettájukat. Azt is megjegyezte, hogy a francia közvéleményt nem foglalkozta a magyar kérdés. „Elszoruló szívvel olvassuk el azt a néhány sort, ami velünk foglalkozik: kevés kivétellel csupa gyűlölet, tájékozatlanság és rosszakarat. (...) Francia földön azt is hibául róják föl a magyarnak, hogy élni akar...” (32-33.) A városba csak kísérettel mehettek, olyan házakat láthattak, ahova lecsaptak a Zeppelin-bombák, ugyan járhattak kávéházakba, a Palais de Justice-ben megnézhették egy marokkói arab ügyét etc., de senkivel sem beszélhettek. A magyar delegáció a Chateau de Madridba a gróf Teleki Pál vezetésével elkészített harminckét melléklettel ellátott jegyzékkel érkezett (annak a Teleki Pálnak az irányításával, aki második miniszterelnöksége végén inkább öngyilkos lett, mintsem hogy szószegő legyen),[xi] melyet Benda részletesen ismertet. Sorra érték őket a sérelmek, s mikor erről értekeztek egymás között, az idős Apponyi gróf így fogalmazott:

”Az ilyesmit én nem veszem észre. Nem akarom észrevenni. Mert ha észrevenném, egyszerűen föl kellene állnom és elmenni innen. Ehhez nincs jogom, mert én itt a nemzetet képviselem. És én azt hiszem: kötelességünk, hogy személy szerint eltűrjünk minden bántalmat, minden megaláztatást. Csak a nemzet presztízsét ne érje csorba!” (54.)

A békeföltételek átadásának néhány nappal való elhalasztását is hiába kérték. Benda a nagyhatalmak képviselőivel való találkozásról is részletesen tudósít. Elmondja, hogy a hetvenhárom éves Apponyi gróf önmaga mondta el franciául és angolul, idős kora ellenére is végigállva beszédét. A teremben felnéztek rá a külföld nagyszerű szónokai. (Ez csak az ő visszaemlékezése, tudjuk, hogy a Nyugat nem szimpatizált Apponyival.) Az a Clémenceau, aki Sztambulinszki meghallgatásakor azt kérdezte titkárjától, hogy „Mondja csak, kérem! Mi is az a Bulgária? Királyság vagy köztársaság?” (61.), tisztelettel szólt Apponyihoz.

“Különösen Clémenceau-n meglátszik, hogy úgy figyel Apponyira, mint ahogy egy kiváló vívómester lesi egy másik nagyszerű vívó minden kardvillanását.” (61.)

Benda a többi jelenlévőre is kitér: Lloyd George-ról megjegyzi, hogy csak angolul értett, Curzon lord „profiljáról sugárzott az intelligencia” (62.), a kissé elhízott Nittiről kedvesen nyilatkozik, de azt is észreveszi, hogy Macui érdektelenséget tanúsított Apponyi beszéde alatt. Mikor Apponyi végzett, még Nittihez fordult és olaszul emlékeztette rá a képviselőt, hogy „volt idő, amikor a magyar és olasz fegyverek nem egymás ellen, hanem egymás mellett küzdöttek.” (62.) Clémenceau felszólította, hogy ezt ismételje meg francia és angol nyelven is. Lloyd George jóindulattal viseltetett a magyarok iránt. Apponyi egy térképen szemléltette a Csallóközben, Ruszka-Krajnában, Erdélyben, Arad környékén, Bácskában rekedt magyarok számát. (A delegáció nemzetiségi térképét Teleki és Kovács Alajos készítette, de magának Horthynak is volt egy jegyzéke erről! A Benda által említett térkép, Teleki híres „vörös térképe”.) Azonban minden hiába, mert „A kapott békeföltételek lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok.” (72.) voltak. A magyar delegáció az utolsó pillanatig bizakodott abban, hogy a nagyhatalmak belátják, a békefeltételeken enyhíteni kell. Közben lezajlottak a választások, s a Francia Köztársaság új elnöke, Deschanel bevonult az Elysée palotába. Franciaország nehéz helyzetben volt, a hatalom új emberhez kerülése fölött gyorsan napirendre tértek. Február 23-án Benda úgy vélte, „Tudja Isten! Én úgy érzem, tulajdonképpen mindannyian feleslegesek vagyunk [itt]!” (109.)

Ennek következtében a későbbiekben figyelmük a külföldi propaganda felé fordult. A Pesti Hírlap francia, angol és olasz kiadásának nagy jelentőséget tulajdonítottak. Márciusban már nagyobb szabadságot élveztek, Benda igyekezett megragadni Saint Germain (itt határoztak Sopron vármegye Ausztriához csatolásáról 1919. szeptember 10-én) és Versailles szépségét, s élményeiről egyszer sem felejtett el beszámolni. Tudósít a francia csalódottságról is:

“Ha elvesztettük volna a háborút, igen, megérteném. Mais nous sommes les vainqueurs, Monsieur! (De mi vagyunk a győztesek, uram!) És mégis ez a nyomorúság!” (147.)

Miután a magyar békedelegáció megtudja, hogy a békefeltételeken nem változtatnak, vigyázó tekintetüket Németországra vetették: várták, hogy a „katonai párt” hatalomra jusson, mert tudták, hogy az „megtagadja a békeszerződés végrehajtását” (150.) Benda beszámolója bizonyítja, hogy Franciaország tudatában volt annak, hogy az általuk megfogalmazott békeszerződés nem volt hosszú távon elfogadható. Egészen április 1-ig nem született határozás a magyar kérdést illetően, s Apponyi úgy döntött, a magyar delegáció nem várhat tovább, hazautaztak Budapestre.

A kötet utolsó része (vagyis a harmadik szakasz) négy nap feljegyzése, az első a május 6-i, amikor megtudták, hogy „minden marad úgy” (191.), ahogy azt nekik Párizsban megmondták. A második, május 19-e, amikor a magyar delegáció utolsó alkalommal, reményvesztetten és fáradt lélekkel gyűlésezett a várban, s Benda figyelmét elragadta a kintről a várba behallatszó harangszó: „Milyen jó volna, ha csakugyan föltámadást hirdetnének ezek a harangok!” (193.) A május 31-i feljegyzés, az egyik legrövidebb szakasz: Benda tájékoztat, hogy a delegáció elindult Párizsba aláírni a békeszerződést, maga pedig haldokló édesapjához kel útra másnap reggel. A párhuzam véletlenségében és emberi tragikusságában is szomorú. Az utolsó bejegyzés szerencsétlensége végképp lesújtó: 1920. június 4-én Bendát egyszerre két csapás is éri: aznap temeti édesapját, és Apponyiék aznap írják alá Versailles-ban a békének nem nevezhető szerződést.

Benda személyiségéről sok mindent megtudhatunk a kötetből. Felelősségteljes és bátor újságíró volt egy olyan korban, „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”.[xii] Kérdésére, “Vajon elszakadt magyar földről, magyar városokról meddig fogunk lidércnyomásos álmot álmodni, szegény, kifosztott magyarok?” (58.) még mi, az utókor, sem tudunk válaszolni. De Benda álmát a mai napig ugyanolyan szívszorítóan álmodjuk.

Benda Jenő, A béke kálváriaútján: Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról, szerk. Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2013. 3900 Ft


[i] Horthy Miklós Emlékirataim, szerk. Antal László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 105-106.

[ii] Küldetésben Horthy futáraként: Haranglábi Nemes József festőművész emlékiratai, szerk. n., Hungarovox Kiadó, Budapest, 2012, 11-13.

[iii] Ormos Mária, Tévelygések: Külpolitikai kiútkeresés, 1918-1920. in. Rubicon, 2010/2. Különszám, 17-22.

[iv] Károlyi Mihály gróf miniszterelnök számjeltávirata Robert Lansing amerikai külügyminiszterhez (Budapest, 1918. November 12.) in. Trianon, szerk. Zeidler Miklós, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 28-30.

[v] Ormos Mária, Azonosság és különbözőségek a Horthy-korszakban, in. Rubicon, 2010/2. Különszám, 26.

[vi] A Viribus Unitis vitéz nagybányai Horthy Miklós Ferenc József jelszavát viselő zászlóshajója volt. Horthy ennek fedélzetén írta alá 1918. október 31-én flottaparancsnokként az osztrák-magyar flotta átadását a Délszláv Nemzeti Tanácsnak, miután a Viribus Unitis testvérhajója, a Szent István két találatot kapott és elsüllyedt. Horthy visszaemlékezik rá, hogy miután megkérdezte, mégis kinek adja át a flotta parancsnokságát, a délszlávok annyira felkészületlenek voltak, hogy nem tudtak válaszolni. (Horthy Miklós Emlékirataim, szerk. Antal László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 109-113.) Jelentése: egyesült erővel.

[vii] A levelet 1920. március 17-én olvasták fel a nemzetgyűlésben.

[viii] Apponyi Albert gróf levele Károlyi Mihály gróf miniszterelnökhöz (Budapest, 1918. december 29.) in. Trianon, szerk. Zeidler Miklós, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 43.

[ix] Niall Ferguson értekezik arról, hogy mint véreztek el a háborúban az általa csak „a nagy vonatszerencsétlenség” néven ismertetett 1918-as fegyverszünet előtt a korábbi éra nagy birodalmai. Történelmünk szempontjából, és azzal összefüggésben, ahogy Bendáék gondolkodtak, érdekes megközelítés Fergusoné, aki arról nyilatkozik, véleménye szerint elképzelhető, hogy nem ért véget a „világ háborúja”. Niall Ferguson, A világ háborúja: A gyűlölet évszázadának története, Scolar, Budapest, 2008, Bevezetés, LXXI.

[x] 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ahogy Benda visszaemlékezik Simon Vilmos mondatára, ők a Pesti Hírlapnál úgy tudták ekkor „Szerbia nem adott kielégítő választ az ultimátumunkra!” (9.)

[xi] Horthy visszaemlékezik Teleki hozzá intézett búcsúlevelére, ill. arra is, amit 1940 márciusában Teleki Cianótól kérdezett: „»Tud bridzsezni?« -kérdezte tőle. »Miért?« »Hogy legyen mivel eltöltenünk időnket, ha majd Dachauban találkozunk.«” (Horthy, i.m., 243-244.) Ciano gróf olasz külügyminiszter volt, aki a királyválasztókkal a magyar üres trónt az olasz uralkodócsalád valamely tagjával szerette volna betölteni, ahogy ő fogalmazott 1940-ben: „Mindegy melyik [herceg], mert nekünk sürgős teendőink vannak.” Kerepeszki Róbert, Jelöltek és önjelöltek, in. Rubicon, 2011/8. 29-30.

[xii] Radnóti Miklós, Töredék. mek.oszk.hu/01000/01018.htm

  
  
 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.