Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Allegória és alteregó

Hartay Csaba: Holtág

Athenaeum Kiadó, 224 oldal, 2016.

 

„Elégedettséggel tölt majd el, ha a gyógyítás fogságába zársz egy menthetetlen embert.” (106. oldal) Hangzik el a regény elején, kérdőjel nélkül, de elég hangsúlyosan ahhoz, hogy hús-vér dilemma rajzolódjon ki általa. Majd a gyerek mondatai: „Én még beteg szerettem volna lenni a múltkor, hogy ne legyek ott a matekdogánál.” (119.) A létezés, ebből is látszik, kegyelem. A megörökíthető pillanat illata, az elbeszélhető valóság íze benne van az untig ismétlődő hétköznapok, kapcsolatok, barátságok és örömök minden darabkájában.

De rögtön kiderül az is, hogy a szerzői én sem kíván mindenáron „elkészülni” ezzel a filozófiával. Tehát: nem rendelkezik azokkal a terhekkel, amik béklyóba vernék és lehúznák a szellemét, mielőtt szárnyra kaphatna bennük. Magyarán a gyermekszereplőt tiszta tudatlanságának szappanbuboréka veszi körül, ami egyáltalán nem naivitás. „Annyit akartam volna csak, amire anyuék sem tudják a választ. Egy: miért nem ébresztik fel?” (81.)

Egy szenzibilis kis srác nézőpontjának nagyító üvegén keresztül láttatva, álmokkal és emlékekkel kevert impressziókból építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség albioni homályában egyre élesebben rajzolódik ki Papa és Olivér traumatikus szimbiózisa, csökönyös ragaszkodásuk a befogadhatatlan és szinte megérthetetlen sorshoz.

Hartay jól ismeri a filmnézés és az álmodás közötti szituációs egyezéseket. A film a nézőjében olyan empatikus elfogadást ébreszt, amely az egyszerű passzivitástól távol áll, a felszabadult önátadáshoz viszont annál közelebb. Mintha azt állítaná elbeszélői pozíciójának kendőzetlenségével, hogy a filmáramlás megegyezik az álom-áramlással.

„ - Hová haladunk? – A maga idejének a forrásához. Meg akarom mutatni, honnan, mikortól lett megfelelő fényerejű a gondolkodása.” (147.)

A regény olvasója tudatában van annak, hogy regényt olvas, a filmnéző tudatában van annak, hogy filmet néz, szemben az álmodóval, aki nem tudja, hogy álmodik; illetve még a film „olvasása” is reális percepción alapszik, addig az álom kizárólag egy belső lelki „hallucinációs” folyamat. „Azért vagyok ennyit éber, hogy utána mélyen alhassak, és azért alszom annyit, hogy a magasságokig éber lehessek.” (148.)

A Hartay-szöveg érzékelteti, hogy gondolkodásunk, akárcsak a járásunk, lépésenként megy végbe. A nyelvben a lépés a mondat. Lerakjuk a lépéseinket, egymás után, egymásba fűzzük őket. Hartay Csaba lépései s mondatai sajátos képződmények. Mondatalkotó műhelyében a mondat-egység igeközpontú. Épp ezért a Holtág, mint könyv, egy cselekedet-naplóként áll előttünk. Könnyű eligazodnunk benne. Mert a történet minden zegzuga önmagában is egy „vers”. „Ne dumálj folyton. Nézd a tájat, ezek az én tájaim, neked. Sziklák. Hótorlaszok. Sivatag. Szakadék. Esőerdő. „ (215.) Újabb és újabb nyelvi rétegeket tár elénk: beépíti a szövegbe az érzést, mintha egy kötőjel lenne a keserűség, a spleen. És akkor váratlanul ott van a dolog. Begépeli a fájdalmat két szó közé.

„Ki mászott le arról az intenzíves ágyról? Ez már nem is ő. Valamit elvesztett a papa, és azt abban a tüdőszanatóriumban sem tudják belé visszatenni.” (167.)

Bán Zoltán András írja Esterházy Fancsikó és Pintája kapcsán, az anya temetés-jelenetében, hogy amikor valaki meghal, első sorban a nyelvhasználata gyászolja. A mondásai, a beszéde, ami eszünkbe jut róla. Ezt a „nyelvhasználatot”, EP, úgymond, az anyukája mellé fekteti a koporsóba. Mintha a nyelvhasználat is egy megfeszíthető korpusz lenne.. A nyelvet, mint üveggolyót megkapod. Parafrazeálhatjuk József Attilát. Hartay nyelvbe csomagolja a halált. A spontán nyelv felidézésével, az emlékek precíz megszerkesztésén keresztül pozícionálja a szituációt. Létezik gyász, igen. De van nyelv is.

„A nap nem felkel, hanem nekifut az alábukáshoz. Azt érzem, amit az állatok a vesztőhelyen. Amit a romló növények ősszel, amit a föld, amikor hátába hasít az eke. És azt, hogy le akarom csatolni magamról ezt a fullasztó testet, mert lennie kell egy test nélküli akaratnak, egy csont nélküli szándéknak.” (189.)

És működik a distant reading. Ha jól értelmeztem, ami megtörtént velem, Wolfgang Iser alapján úgy fogalmazhatjuk meg: a fikció realizálta a képzeletbelit.

    Hartay az egyediség mögött rejlő törvényszerűségekre kíváncsi.  Akárcsak Weöres Sándor annak idején – mint a mindenkori beszéd fogantatásának egyik tanúja– a nyelvébe foglalt mindent, hogy mint a szűznemzés, az ihlet „érintése” nélkül hatoljon a megteremtett világ legbelsőbb magjába. Tehát a textus rögtön a megszületése pillanatában ránk pillant. Szemtől szembe. Úgy olvastam Hartay betegség-genealógiáját, mint egy kis Emlékiratok könyvét. Azért kicsi, mert természetesen rövidebb, mint elődje, és hideg partikularitásával és pikantériájával irritál. Mégis valami elemien új, csontig hatoló „rezzenetlenség” van mögötte. Akárhogy is, ez teoretikus előnnyel jár a regény szempontjából. Olyan, mint egy jól kidolgozott allegória és mégsem az.  Szívesen olvastam volna még ebben a stílusban, akár még kétszáz oldalt.

Érdekes kérdés a regénnyel kapcsolatban, milyen módon íródik bele a regénybe e cím: Holtág, illetve hogyan válik ki belőle s kerül a szöveg „élére”. Kérdésként merül fel az is, vajon a cím és mű között metaforikus-e a viszony, vagy a regénycím orientáló, leíró, rámutató jellegű-e? A maga fogalmiságával és többértelműségével, a két szó-rész (Holt s ág) közötti szembefordítottsággal több szempontból előreutalásnak és egyben összefoglalásnak tűnik. Elgondolkodtat a létezés folytathatóságával kapcsolatban. Ami, s aki egyszer meghalt, vajon tényleg csak a többi ember emlékezetében „él” tovább? Vagy van egy másik dimenzió. Tehát mint a holtágnak, egyfajta mozdulatlanság, leülepedés és egyfajta „állottság” lesz a sorsa? S csak addig, amíg nem ömlik (valahonnan) bele ebbe a holtágba egy újabb, frissítő (mindent elsöprő) áradás? Hartay Csaba nyitva hagyja a kérdést.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.