Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Szabó P. Katalin: Politikai publicisztika és egy bukaresti macska (Markó Béla: Rekviem egy macskáért)

 

Politikai publicisztika és egy bukaresti macska

 

Markó Béla: Rekviem egy macskáért

 

 

Markó Béla Kézdivásárhelyen született József Attila-díjas költő, szerkesztő és politikus. A szocializmus idejének egyik legjelentősebb határon túli magyar szépirodalmi folyóiratát, az 1954-től 1989-ig megjelenő Igaz Szót 1976 és 1989 között maga is szerkesztette. Utódlapjuknak, a Látónak főszerkesztője volt 1989 és 2005 között. Az avantgard forma- és normabontása, de az irónia sem áll távol tőle. Költészetére szabadverseinek, szonettjeinek, haikuinak erős képisége mellett az erdélyi magyar költészet megújítása jellemző. Munkásságának nemzetközi jelentőségét (de érdekességét feltétlen) mutatja, hogy versesköteit angol, francia, román nyelvre is lefordították.

Ugyanakkor Markó Béla a rendszerváltozás utáni időszak (korunk) egyik meghatározó politikusa is. 1993-tól 2001-ig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt, 2009-2012-ig Románia magyar miniszterelnök-helyetteseként tevékenykedett és 1990-től négyszer választották újra (1992, 1996, 2000, 2004) Maros megyei szenátornak. 2016-ig továbbra is a román Parlament szenátoraként munkálkodik.

Rekviem egy macskáért: Esszé, publicisztika 2011-2014 című kötete 2015-ben jelent meg a Kalligram gondozásában. Írásainak összegyűjtését jelenti ez a kötet, hiszen a megjelölt intervallumból az Élet és Irodalomban, Népszabadságban, Korunkban etc. közölt munkáit takarította be. A kötet publicisztikai írások válogatása, s Markó „pozíciójából” fakadóan a politikai jelleg meghatározó benne. Markó látszólag elzárkózik a politikai kérdések (az RMDSZ helyzete, az országgyűlési választásokon való szavazati jog stb.) morál szempontú megközelítésétől („félrevezető lenne (...) erkölcsi kérdésként kezelni” Pártcsinálók, 10.), de végül mégis egy morál alapú politikai állásfoglalás olvasható ki kötetéből, kiváltképp ha a romániai magyarok jövőjéről van szó: „ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletükről végképp megfosztott gyermekeinktől?” (Pártcsinálók, 14.) és „mennyire problematikus tömeges szavazásra biztatni olyanokat, akik később nem viselik szavazatuk következményeit” (Kesztyű vagy törölköző, 90.). A moráltól mint politikai szemponttól nem véletlen határolódik el: ez ugyanis nem politikai kategória. Nincs olyan politikai diskurzus, mely erre anélkül hivatkozhatna, hogy nevetségesség tárgyává lenne. Markó mégis bátran ismerteti álláspontjait az egyes kérdésekkel kapcsolatban még akkor is, ha keresztény mondanivalója nem tűnhet népszerűnek: „Aki ma a Kárpát-medencében egy vagy-vagy alternatívában és nem egy is-is kooperációban gondolkozik, az veszíteni fog. Nagyot. Ki tudja, hányadszor a történelemben!” (Székely vagy szórvány? 53.) Ez az ösztönzés adja eszmeiségének magvát.

Ugyanakkor a szöveg tanúsága szerint Markó számára a demokrácia a társadalom minden területén morális kérdéssé magasztosul („mennyire volt szükségszerű Erdély multikulturális jellegének végzetes elszegényedése (...) egy kétpólusú, román-magyar erdélyi világ kialakulása” Álompolgárok, 18.), de nem csak filozófiai alapon érdekli az egyes politikai döntések és a történelmi szükségszerűségek kapcsolata. A moralitás ugyanis felelősségvállalásra sarkall, de ahogy hangsúlyozza: „Minő botorság kizárólag erkölcsi mércével mérni ezeket a döntéseket!”(Álompolgárok, 21.) Markó gondolatvilága nehezen elválasztható az RMDSZ koncepciójától, ám ez talán nem is elvárás az olvasó részéről, mint kordokumentum és mint politikusi (valamint költői) személyes vallomás is érdekes, megtudhatjuk hogyan gondolkodik az RMDSZ szerepéről, a romániai, Kárpát-medencei politizálásról, politikai lehetőségeiről stb.:

 

„Mi az RMDSZ-ben önálló romániai magyar politikában gondolkodtunk, tudtuk, hogy nekünk kell dönteni és cselekedni, mert más nem teszi meg helyettünk, de számítottunk ebben a magyarországi pártok, a mindenkori magyar kormány segítségére folyamatosan. Volt pártütés, volt pártalakítás ebben a két évtizedben többször is, de alapvető egységünket máig megtartottuk.” (Pártcsinálók, 9.)

 

Adekvátnak tekinthető, hogy a célkitűzésekben időnként párton belül sem lehet egyetértés, de az RMDSZ egységét Markó sosem féltette, ugyanis „néhány alapvető elvi kérdésre kezdettől fogva jó választ adtunk” (Székely vagy szórvány? 51.), ez biztosította az unitast. Az erdélyi liberális gondolkodás felvállalása Markó szemléletében elválaszthatatlan az egalitarizmus, a másik értékességének, sőt szükségszerűségének felismerésétől és egyértelmű álláspontként materalizálódik. Ez a mentalitás nagymértékben táplálkozik az erdélyi politizálás hagyományából, így a Kós Károly neve által jelzett magatartásból, elméleti háttérből, a kolozsvári Magyar Népi Szövetség demokratikus és az autonómia ügyét felkaroló szellemiségéből [„önálló politika nélkül nincs önálló közösség” (A kalapács nyele, 38.)] Óhatatlanul egy humanista politikai magatartás körvonalazódik Markó (és rajta keresztül az RMDSZ) politikai identitástudatában. Ennek a szemléletnek köszönhető, hogy azonosulni tud a moldáv államfő, Nicolae Timofti gondolatával: „a nagy országok nagypolitikát csinálnak, a kis országok arra vannak ítélve, hogy okos politikát műveljenek”. (A kalapács nyele, 39.)

Költészetével kapcsolatban említettem az irónia fogalmát, de jelen kötetével összefüggésben is felhívhatom rá a figyelmet. Markó rendkívüli érzékenységet tanúsít a multikulturális sokszínűség iránt. A multikulturális szóhasználatában kulturális sokszínűséget jelent, melyet mindennél fontosabbnak tart:

 

„nem könnyű még elképzelni sem egy olyan Európai Uniót, amelyben államhatárok nélkül, a tagállamok szuverenitását jelentősen korlátozva, mégis tartósan meg lehessen őrizni a nyelvi és kulturális sokszínűséget, sőt, különlétet. Az uniós intézmények ugyan kínosan ügyelnek arra, hogy a huszonvalahány hivatalos nyelvet tiszteletben tartsák, de igazság szerint ezek a nyelvek már ma sem lehetnek egyenjogúak (...)” (Mire vagyunk büszkék, 66.)

 

Az aggasztó nyelvpolitikai kérdés (mely végsősoron a nyelvhalál lehetőségével, s vele a nemzethalál képzetével viaskodik) sötétségét egy kedves, öniróniával átitatott anekdotával oszlatja el: „Légy büszke, fiam, hogy székely vagy! (...) mert ha nem vagy büszke, akkor is székely vagy!” (Mire vagyunk büszkék, 69.) Az öniróniát eszköznek tekinti, hogy valódi teljesítményen alapuló büszkeségre sarkalljon. Úgy gondolja, hogy a magyar értelmiségnek roppant nagy morális felelőssége van abban, hogy hallgat, hiszen „lehetne mondanivalónk az államnemzeteket felváltó kulturális nemzetek mibenlétéről.” (Mire vagyunk büszkék, 69.) Jelen recenzió szerzője is úgy véli, Markó rendkívül helyesen tulajdonít oly nagy jelentőséget a nyelvnek és a kultúrának egy nemzet megmaradásával kapcsolatban. Nem elfelejtve, hogy a nyelvi-kulturális nemzetfogalom sem problémamentes (lásd rögtön: egy nyelvhez tartozhat több nemzet is, például az angol esetében, és fordítva: egy nemzetnek szintén lehet több nyelve, például Kína; a kultúra pedig egy szerfelett komplex fogalom), Markó eszmeisége mögött az „egy a nyelv, egy a nemzet” ideológiája áll, mely alapvetően egy felvilágosodás korabeli gondolat.

Markó irodalmi témában is beválogatott cikkeket. Találunk irodalmi tematikájú esszéket is, például a közéleti költészet sok vitát generáló kérdéséről. Markó utóbbival kapcsolatban azt sugallja, hogy disztingválni kellene politikus és költő között: „a meztelen nőt ábrázoló akt nem azonos a meztelen nővel, de kétségtelenül köze van hozzá. A politikai pamfletként is olvasható vers szintén nem téveszthető össze a politikai pamflettel, de ugyancsak köze van hozzá.” (Közélet, költészet, 101.) Érthető módon személyes ügyének érzi a témát, és irodalomtörténészek számára különösen tanulságos írása.

Kötete sokszínűsége még mindig nem merül ki ennyiben. Ugyanis a szocializmus korszakába is betekintést enged gyermekkori emlékeinek felidézésével. Az erdélyiség témájára reflektálva például felidézi iskolai élményeit: „az iskolában próbálták belénk sulykolni, hogy mi másfajta magyarok vagyunk, mint a magyarországiak, holott csak ki kellett nyitni a rádiót vagy elolvasni egy könyvet, és rögtön kiderült, még dialektális vagy al-dialektális különbségek sincsenek (...) Ennek ellenére külön tanultuk például, más-más tankönyvből »a huszadik század magyar irodalmát« és »a romániai magyar irodalmat«. Nyilvánvalóan politikai és nem esztétikai szándékkal tettek különbséget (...)” (Kutyaeledel 157.). Gyermekkori emlékei gyakran intim visszaemlékezések, mint például a kedvenc karácsonyára való visszagondoláskor, de ennek is van közérdekű vonatkozása: „rendszerellenes kijelentésnek számított, ha valaki rálicitált a még elfogadható »kellemes ünnepeket« jókívánságra, és nyilvánosan »kellemes karácsonyt«, netán »boldog karácsonyt« kívánt valakinek.” (Karácsonyi ribizlibefőtt, 299.)

A kötet értékét önmaga adja, ahogy a Rekviem egy macskáért címadó esszének is önmaga szerez hangsúlyt. Markónak nincs üzenete, nem akar figyelmeztetni, csak rákaccsint az olvasóra csodálkozva: „hogyan felejthettük el olyan hamar, amit egy diktatúrában megéltünk” (Rekviem egy macskáért, 204.). Markó nem gondolja, hogy a közvélemény agyalágyult, de célkitűzésének tartja a téveszméket eloszlatni. Isten óvjon minket attól, hogy úgy járjunk, mint egy iromba (!) kóbor macska, aki évekig melegedett egy bukaresti, lépcsőházi fűtőtesten, mert jobb nem jutott neki, s még akkor is reménykedve didergett rajta egy teljes fagyos télen át, mikor már az épület minden lakásának saját hőközpontja volt, s így a fűtőtest jéghidegen állt. S hogy milyen macska az iromba? Nos, Markó Bélától ezt is megtudhatják.

 

Markó Béla, Rekviem egy macskáért: Esszé, publicisztika 2011-2014, Kalligram, Pozsony, 2015. 3400 Ft

  
  

Megjelent: 2015-11-10 17:00:00

 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.