Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Jahoda Sándor: Arcnyomok a hóban (Kalapos Éva Veronika: Arccal a hóban)

 

Arcnyomok a hóban

 

Kalapos Éva Veronika: Arccal a hóban

Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014

 

 

Szabolcsban a helyzet igen drámai. Akarom mondani: nem csak Szabolcsban. Sőt, akár még azt is kérdezhetnénk: hol nem az? De maradjunk csak Szabolcsban, és a drámá(k)nál. Kalapos Éva Veronika (egyébiránt szabolcsi származású), író, Arccal a hóban c. drámakötete, nemrég jelent meg, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. A két egyfelvonásos színműt, valamint egy egyrészes monodrámát magába foglaló kötet, Szabolcs igazi fílingjét, mondhatni esszenciáját tárja elénk. 

Egyfajta metafizikai sivárság lebeg a darabok-béli élet(ek) felett (és között), szinte mindenbe beleivódva, mindent átitatva. Ne az Ady-versben lévő „Mont-Blank-sivárság”-ra gondoljunk itt elsősorban (ahol, úgymond, csak szűzi fehérség, csönd, és metsző szél van, semmi egyéb), hanem az élet(ek) sivárságára, annak minden ízével-szagával, őrült mozgalmasságával, fordulataival. A szellemnek, úgy tűnik, itt kevés mozgási tere, lehetősége marad. Kicsit olyan is, mintha a szellem, „kóborló szellemként” bolyongana e helyeken, az emberek közt, éppoly észrevétlenül, mint tehetetlenül.

Az Arccal a hóban Nórája, színjeles tanuló, és emellett – olvas. Sokat olvas. Mostohaapja, Attila, ekképp reagál, erre a valóban szörnyűséges és hajmeresztő foglalatosságra: „Asziszik, hogy nem normális.”De ha reálisan nézzük: abban a közegben, ahol a nem-olvasás (és kiváltképp a fizikai munka) a normális, Nóra helyzete tényleg visszás, és érthető módon, könnyen eshet(ett) az ab-normalitás gyanújába. A Felülről fúj fiatal Edinája is szeretne valamit kezdeni az életével – egyetemre szeretne járni. Őt is kissé „bogarasnak” érzi a környezete: „A lyányok csapatostul mászkálnak, ő meg áll a kertben, aszt gondolkodik a barackfa mellett.”

Mintha tanulságként sugalmazná nekünk a szerző, hogy: ez bizony nem az Idill helye. Végül minden (mindegyik dráma, egyfajta „pangásos” alapszituációból kiindulva) tragédiába hajlik, vagy, tragédiában végződik. Csecsemőgyilkosság; ellehetetlenülésből fakadó elmenekülés(ek); majd egy másik menekülési mód: az öngyilkosság, mint út keresése.

A hatalmas, mondjuk, hogy világ-méretű Sárgaház, ahol élünk mi, és ahol „élnek” a darabok szereplői is – mindent magába foglal. Az a bizonyos Sárgaház pedig, ahol Bálint anyja „lakozik”, az is része a Nagy Egésznek. Paradox helyzet: aki „bent” van, az is „kint” van egyúttal, és fordítva. De hát, ahogy szokták mondani, az élet nem (csak) fekete-fehér, és a „pokoli” szimmetriába – üde színfoltként akár – be-betör időnként az asszimetria, és a szemlélőben(-olvasóban) felszabadító mosolyt-nevetést csal elő. Ilyen asszimetriát, ilyen érdekes figurát helyezett el „a képben” az író, a Felülről fúj-ban, Pengő alakjában. Pengő, mondjuk, hogy totálkáros személyiség, aki, ilyen és ehhez hasonló fordulatokkal örvendezteti meg, mind Edinát, mind az olvasót(-nézőt): „Ésanya köhög a pálinkától:” Ez a refrénszerűen vissza-visszatérő mondat, mintegy keretbe foglalja azt a gondolati csapongást, azt a „tökéletes” zagyvaságot, mely lávaként tör ki belőle. Dickens két mókás, halhatatlan (női) alakja juthat mindjárt az eszünkbe: a Kiss Dorrit Flórája; valamint a Nicolas Nickleby MrsNickleby-je. A humor tehát fontos eleme (ha nem is a legmeghatározóbb) Kalapos Éva Veronika drámaírói művészetének. Példaként említhető még a Kihez beszélsz? komorszövegéből ki-kikandikáló „mosolygás”. És tényleg: a Kihez beszélsz?beszélője kihez beszél tulajdonképpen? Időnként kibeszél a „közönségnek”, és kérdés(eke)t intéz felé: „Gerzson, a birkánk.” „Önök között ugye nincs ilyen nevű? Ha van, őszintén sajnálom.”

A „legviccesebb”, természetesen, fekete humorú darab ez. Úgy áll ez a monodráma a drámakötet végén, mint egy konklúzió a „premisszák” után. Mintha „Szabolcs lelkének” hangja szólna belőle. Mindenki elmenekült, de már ő sem akar élni… Mintha Isten beszélne, az egyetlen ott(- és meg)maradott létező. De (csak játsszunk el a gondolattal) vehetjük akár úgy is, hogy „Szabolcs lelkének” vándorlását követhetjük „végig”, a darabok során. Elvégre az első kettőben, a jelenetek közt évek telnek el – és életek telnek(-múlnak). A monodráma szereplője (képzeljük csak tovább), úgymond, elment a végsőkig. Ez már a Nirvána kapuja. Át akar zuhanni rajta. Ez lenne a boldog(talan) megsemmisülés. Ám még egy jótanáccsal (vegyük inkább végakaratnak) szolgál nekünk: „Tudják mit? Igyanak egy sört az egészségemre, de ha kérhetném, szigorúan unikummal.”

Ez a drámakötet jó. Ahogy Kalapos Éva Veronika láttatja velünk: ilyennek érezzük mi is Szabolcsot. A szerző jól ismeri azt, amiről ír. Szereti is ezt a világot, de: az egyik „szeme” könnyeket fakaszt,míg a másik nevetést.

A seregélyek elrepülnek” ugyan, de minden marad a régiben: a művészet, az irodalom él és hat.

  
  

Megjelent: 2015-09-03 16:00:00

 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.