Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Sztálin, Hruscsov: démonok, mémek (Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe)

 

Sztálin, Hruscsov: démonok, mémek

Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe, regény, Európa, 2015

Fordította: N. Kiss Zsuzsa

Ami egyáltalán elgondolható a dolgok állásáról, az már elgondolásra kellett, hogy kerüljön. Vélekedik az olvasó, amikor a deja vu – érzés meglátogatja egy új regény kapcsán. Minden vélekedés és szemléletmód paradigmatikus, valami világkép bújik ki belőle vagy esetleg magának a történelemnek a hangja, ami, mint az idealisták szerint mégis csak egyfajta transzcendens, kinyilvánított akarat. Nem a véletlen szüli tehát az elbeszélést, hanem a konstruált szerzői én. Aki mögött ott lélegzik-lüktet egy hús-vér ember, aki szívvel-lélekkel írja bele magát a koreográfiába. S mind a létező írót, mind kitalált karakterét a keserédes történelem, az ambivalens realitás hálói között látjuk felnőni. (Vergődni.)

Kunderánál az összefüggések megmutatkozása olykor a felfedezés örömével ér fel, de általában kiderül róluk, hogy egy elrejtett régmúlt mutációi csupán, nem újonnan keletkezett entitások. Korábbi regényének, a Tréfának az atmoszférája szivárog be a legújabb mű díszletei közé, csak sokkal fanyarabb és lanyhább intenzitással, mint amott. Itt már senki nem csodálkozik. Nincs megdöbbenés. Az abszurd és a groteszk mindennapi semmiség. Smafu.

Világunkat nevek határolják. A nyelv-határ és a világ-határ mégis sok esetben felborul vagy elmosódik. Mit értsünk hát a jelentéktelenség alatt, amikor a múlt újfent meg akar elevenedni és/ vagy a látszólagos meg-megújulás akarása pedig fontos momentumként kelleti magát? A világ minden ember beleszületésével újra elkezdődik. Ez még csak nem is látszat. A lényeg és a jelenség egymást átszövő valósága lüktet benne. Az egyéni, a másokkal nyugodtan összetéveszthető sors viszont akadálytalanul beleölti magát a világ-mű lágy anyagába.

Szép nyári délelőtt Párizsban. Alain jár-kel, és a nők köldökét bámulja. Ilyen most a divat: csípőnadrág, has-póló. Tetszik ez Alainnek, de zavarja is. Mi lesz ebből? Hová vezet az, ha egy kultúrában már nem a női comb vagy mell, hanem a nők köldöke kerül a vágy centrumába?

Így kezdődik az immár három évtizede Franciaországban élő világhírű író, Milan Kundera vadonatúj regénye. Ez a nagyon is komolyan veendő komédia, a fülszöveg szerint, mintegy összefoglalja és „megkoronázza” a kunderai életművet. Alainék életének megtévesztő jelentéktelensége, a mindennapjaikat átható pitiáner hazugságok és ócska tréfák, mélységesen személyes, mégis egyetemes problémáik igencsak kunderásan szürreális, játékosan élvezetes sztálinizmus-szatírával párosulva jelenítődnek meg. És nincs min csodálkozni, ha egyszer csak Sztálin hahotája „csendül fel” a Luxembourg-kertben.

Mint minden beharangozó, ez is túloz. A Kunderát ismerő olvasók bizonyára egyetértenek majd velem, hogy „odakozmált” a sztori, a keretek és maga a textus is az ötlettelen önismétlés gyanújának árnyékát vetíti, hova is? Az életműre. Akkor meg miért íródott meg? Kérdezhetné bárki. Hiszen Kunderát nem így ismerjük.

Sántha József írta a könyvről a Revizorban: „Milan Kundera regénye, A jelentéktelenség ünnepe akár egy sakkfeladvány, megadja a figurák pozícióját, a lehetséges és a siker felé vezető érvényes lépések sokaságát. A szereplők kis számát és a felvázolt szituációk visszafogottságát tekintve mindez mégis csak arra utal, hogy a szerző úgy gondolja, remekművet írt, amikor elhagyva az epikus anyag végtelen gazdagságát, beleszuszakolja magát egy nagyon is jelentéktelen és minden rezzenésében hétköznapi szituációba.”

Igen. Az esztétikai alap axióma, mely szerint a sivárságot és a bóvlit nem magával az unalommal és a giccsel kell kiábrázolni, hanem olyan jellegzetességekkel kell érzékeltetni, amelyek más halmazból származnak, itt nem működik mindig.

„Képzeld csak el! Az egyik fal mentén hosszú sor piszoár, a szemközti falon meg a kézmosók. A piszoárok mind más-más színű kerámiakagylók virágmotívummal díszítve. A Sztálin-klán minden tagjának külön piszoárja volt, egy-egy művész egyedi terve, szignált alkotása. Csak Sztálinnak nem volt.– Akkor hova pisált Sztálin?– Külön fülkében az épület túlfelén; és mivelhogy egyedül végezte el a dolgát, sosem a munkatársaival együtt, ezeknek a mellékhelyiség maga volt az isteni szabadság, hangosan ki merték mondani mindazt, amit kénytelenségből magukba fojtottak a főnök jelenlétében.”

Csalódunk Kunderában, de ugyanakkor tapasztalunk mást, mint, amit vártunk. „A lét elviselhetetlen könnyűségét.” A relativitás hatalma alatt a terméketlen dolgok és a termékeny, teremtő gesztusok felcserélhetőnek tűnnek. Egy jó élet nem viseli el az ilyet.

Kundera ért hozzá, miként kell fölkelteni az érdeklődést, felcsigázza az olvasót néhány remekbe szabott mondattal, mégis a jelenetek vége, sok esetben lekonyul. Készen áll a „lélekjelenlét”, de a cselekedet nem válik poénná. A fordító, N. Kiss Zsuzsa viszont mindent megtesz azért, hogy élvezzük a szöveget. Remek mondatokat csinált. „ Semmi tüntető pátosz, semmi nárcizmus. És hirtelen, talán most először, elfogott ez iránt a hülye iránt az őszinte rokonszenv.”

Az olvasónaplómba azért beírtam, hogy azért ugyanúgy szeretem, becsülöm Kunderát, mint eddig. Sokat lehet tanulni ebből a monumentális kudarcból. Van benne spiritusz.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-08-25 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.