Keresés a honlapon:

Berecz Ágnes Gabriella: Krasznahorkai

 

Semmit se tudtam erről a szinkrontolmácsról, ami azt illeti, még két napja se, amikor felvetődött a kérdés, hogy hogyan is került hozzám ez a könyv, kaptam-e vagy vettem, mert ugye nem mindegy, hogy én szórtam-e ki az ablakon bő háromezer forintot, nem mintha másra nem dobnék ki ugyanennyit, például a múltkor is meghívtam magam jó helyre egy brassóira, ami köztudomásúan nem kicsit hizlal, meg roppant egészségtelen is, de hát az ember néha elcsábul, aztán jól bemagyarázza magának, hogy megérdemlem, igazán, mert jó voltam, vagy mert rossz voltam, de nagyon okosan, egy kis kilengés még nem a világ, és akkor is ilyenekkel áltatja magát az ember, ha a józan esze közben azt kérdezi, hogy ha a kutyádat nem zabáltatod túl, hogy meg ne dögöljön, akkor magadat meg miért, de szerintem egy rossz könyvért pénzt kiadni, az még nagyobb gáz, mert a brassói az más, igen, az anyagcserére gondolok, viszont a rossz könyv marad, a helyet is foglalja, elajándékozni se lehet, már ha nincsenek ellenségei az embernek, márpedig nekem egy sincs, vagy álljunk csak meg, talán mégis van, ha ajándékba kaptam ezt a könyvet, de nem is, már tisztán emlékszem, hogy a Könyvhéten vettem, amikor a beígért Hankiss-könyvet kerestem és kiderült, hogy késik a megjelenése, utána a Magvetőnél bóklászva botlottam bele ebbe és rögtön azt gondoltam, hogy micsoda szégyen, hogy egy ilyen rangos írótól még nem olvastam semmit, most majd jól felfedezem magamnak, és mekkora buli lenne, ha még Spirónál is jobb novellákat találnék, na jó, ez eleve kizárt, de mégis, az olvasás mégsem olyan, mint a házasság, hogy az ember csak játszik a jobb lehetőség gondolatával, Spirónak különben is tetszene minden ilyen félrekúrási ötlet, amúgy egy novelláskötet kiváló alap az ismerkedésre is, legalábbis ha jó, mert abban nem tud hazudni a szerző, az úgy megmutatja a habitusát, mint ha feltörsz egy tojást aminek ettől nem folyik szét a sárgája, szépen, keményen egyben úszik a könyv átlátszó, kocsonyás szövetében, láttam is egyszer egy videót, amiben egy szívószálhoz hasonló dologgal kiszippantották a tojás sárgáját a fehérjéből, sutty, már a tiéd is az író lelke, már ha tényleg van benne annyi tápanyag, ami egy ilyen ismert nevű tojástól simán elvárható, hát biztos úgy is van, gondoltam, amikor a Hankiss-könyv miatt csalódottan az addig begyűjtött kincsim mellé betettem a cekkerbe, persze nem esek neki egyből, majd csak a Kitömött barbár meg a Máglya után, és van ugye az új Spiró is meg például a Háy, aki imádja a például szót, nem beszélve azokról, amiket majd kölcsön kérek a tesómtól, mert az ő könyvtára az enyém kiterjesztése, amolyan szomszéd kamrája, amiben ha akad is fúj, nem ízlik, mégiscsak olyan, amit ínséges időkben dézsmálni lehet, ám ha mondjuk épp nyaralni mennek én meg nem, akkor megteszi ez a novelláskönyv, tényleg ciki, hogy ettől a rangos írótól még nem olvastam semmit, no, majd a nyáron, amikor iszonyú rohadt melóba járni a hármasmetrón, mert nincs levegő, és nem csak az oxigénhiány, hanem a vaskos emberszag is péppé mállasztja az ember tüdejét, olyankor nagyon kell az álom, no, nem az, amit igaziból álmodni szoktam azon ritka alkalmakkor, amikor emlékezni szoktam az álmomra, hogy a nagy ő mögém lép és a derekamra teszi a kezét, hogy így menjünk tovább, amiről utóbb néha azt gondolom, hogy kakukkhülyeség, mert hogyan is láthatnám, hogy mi történik mögöttem, néha meg azt, hogy visszatérő álmok léteznek, visszatérő nagy ők szinte soha, néha meg azt, hogy ha megtörténne, az nem is visszatérés, hanem megérkezés lenne, ami után valószínűleg soha többé nem álmodnám ugyanezt, lenne persze másféle álmom, nem lélekverítékes, hanem mondjuk egy vízesésekért-rajongó-szinkrontolmácsos, mindenképpen jó mese lenne, ami segít a metrón túlélni a tüdőnyöszörgető félórát hazafelé, sőt, néha már reggel, munkába menet is, bár akkor legalább van ülőhely, már a táskába is mélyed a kezem, a papírborítását otthon hagytam, selymes, szürke vászonkötésben húzom elő az álomdózist, lássuk, fűzve van, könyvjelzőt is tettek bele, rendes tőlük, bár van egy kis fonott, narancssárga könyvjelzőm, szeretem, mert a kismenyem szőtte egyszer szülinapomra, de most nem kerül veszélybe, hogy elveszítem a tumultusban, a könyv saját selyemszalagját fogva kezdem olvasni, hogy a szinkrontolmács szereti a világ nagy vízeséseit, noha még egyhez se jutott el, meg hogy épp Shanghaiban járt üzletileg tolmácsolni, ami után a díszvacsorán valami irgalmatlanul berúgott, de csak annyira, hogy még épp észlelte a részegségét, így kivergődött az utcára, hogy tántorogva, egy-egy hányási szünettel a szállodája felé vegye az irányt, ami ugye nem egyszerű ilyen állapotban, az ajtók záródnak, a dózsagyörgyútkövetkezik, ej, kedves író uram, tápászkodok fel, így nem leszünk jóban, ha a kökitermináltól idáig nem ér véget egy mondat, tudom, hogy ez nagy divat, de tessen engem is megérteni, először is elmúltam ötven, gyorsan felejtek, kilenc óra múlva hogyan zökkenjek vissza egy sokoldalas, félbehagyott mondatba, addigra a szinkrontolmács is kijózanodik, másrészt igen gazdagon tetszik fogalmazni, nem bánnám, ha gondolkodni lehetne közben, ami ebben a mívesen hömpölygő szövegáradatban képtelenség, hát rossz vásárt csináltam a Könyvhéten, ez már bizonyos, még az aluljáróból felfelé menet a ponthuszonöt lépcsőfokon is morgolódhatnékom van, hogy nahát, lehet, hogy még tíz további megálló se lett volna elég a mondat végére érni, most fogalmam sincs, hogy mi van a vízesésekkel, és aztán még napközben is alig tudok figyelni a munkámra, mert valahogy rám húzta ez a könyv a „nagy kérdésekre nem alkalmas” szinkrontolmács bőrét, a zaklatottságát, a szédülését, a szerencsétlenkedését, és egész nap nincs meg a szállodám, szóval csak nyúlik, tágul bennem ez a félbe hagyott mondat, mígnem rájövök, hogy nem csak okos és hihetetlenül szellemes írás, de tized másodpercre se zökkenek ki belőle, semmi felejtés, semmi elkalandozás, vasmarokkal fog, pont oda fogok visszaérkezni bele, ahová kell, meg azt is előre tudom, hogy iksszer újraolvasom majd, mindegy, mi lesz a vízesésekkel, már becsorogtak a bőröm alá, kész, úgyhogy hazafelé a metrón inkább szagolom a mosdatlanemberbűzt, ezt majd otthon olvasom magamra zárva mindent, teljes csöndben, csak tartson még órákig ez a mondat, mindenki hagyjon békén, épp Shanghaiban járok…

Aztán majd mesélek róla.

Vagy nem is. Csak annyit, hogy Megy a világ a kötet címe, gyűjtsd be, csodát látsz, megígérem.

Ja, bocs, nem adom kölcsön.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-08-18 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.