Keresés a honlapon:

Babicz Beáta Annamária: A szív labirintusában - gondolatok Varga Klára regényéről

 

Különös kötetet vehet kezébe az olvasó: 2014 novemberében megjelent Varga Klára első regénye, a Múzsakarbantartási alapismeretek. Címlapját és a fejezeteket Egyed László letisztult grafikái ékesítik, a szöveg méltó képzőművészeti kísérőiként.

A Múzsakarbantartási alapismeretek egyfajta fejlődésregényként is értelmezhető - persze nem könnyű, és talán nem is kell kategóriákba szorítani, hiszen semmi és senki, aki él, nem tűri el a szárnyszegést, a bezártságot, márpedig egy jó szöveg: él. Annyi mégis elmondható, hogy szerkezete nem egyenes vonalú, inkább körkörös és egyben spirális, akár a középkori értekezések, nyelve pedig képekben gazdag.

Egy szerelem történetéről olvashatunk, amely végül túlnő önmagán; a hétköznapi események leírása egészen háttérbe szorul, többet tudunk meg a lélek szárnybontogatásairól: hogyan szabadul meg a fájdalom béklyóitól, önmagát gyógyítva hogyan ad példát számunkra hitről, kitartásról, gyöngéd szeretetről.

A művész találkozik múzsájával, az alaphelyzet szinte banális, tudjuk, jön a pokolra szállás, a szép arc, a tisztaság - a Beatrice- vonal - csak arra jó, hogy fenekestül forgassa fel az író életét. Sokkal érdekesebb, ami utána következik: az utazás a mélybe, a középvilág színterén a költő-író követi vágyának tárgyát, szeretné látni, szeretne kapcsolatot teremteni vele, de a mélyvilágban, a tudatalatti és az alatti szinteken, valamint a legmagasabb szférákban is változásokat indít ez a hatalmas vágy és erő: az Erósz által megszállott egyén tudniillik a leggyönyörűbb kincseket akarja adni, elővésni önmagából. S végül elképzelhető, hogy a Múzsa nem tudja átvenni, más dolgokat szorít két kézzel magához, nem is érti, mit akar tőle az a másik, ő ártatlan a dologban. S akkor a művész kincsekkel megrakottan mit tehet?

Nagyságrendbe rakja drágaköveit, s egy nagy sóhaj kíséretében fölépíti a kristálypalotát - akkor is Neki - és nekünk is.

Varga Klára elénk helyezte regényét. Ő maga hátrébb lép - majd meghökkentően közel enged magához - azután visszavonul. A mű egyfajta ritmusát adja meg ez az írói működésmód, a mindenféle határ eltörlése, a felvállalt és természetéből fakadó intimitásba invitálás, és közben a mérték mint alapérték kőkemény tartása.

A regény akár egy külső sötétségre vetett kaleidoszkóp hever előttünk - közel kell hajolni hozzá, és egy pici betűnyi-szónyi résen bepillantva elámulni a belvilág ragyogásán.

„Ha befelé megyek a belső mezőkön, minden megnő. Éppen fordítva van, mint az anyagvilágban, itt a középponthoz közeledve hatalmasodik el, terjed ki minden, amit megérintek, ami mozdul bennem. Most itt vagyok bent, és nem tudom, hogy fogom ezt itt összekötni a kinti élettel, azzal, amit azelőtt az életnek gondoltam.

Beszélnék neked erről, de téged nem az vonz, amit nem ismersz, vagy amiről még soha senki nem beszélt neked. Te nem várod ki, amíg egyeztetjük a szavainkat, aztán a gondolatainkat, aztán a tapasztalatainkat, és majd nehézkes szárnyaink nőnek hajnalra, több üveg bor után. Te olyat akarsz hallani, amire rögtön ráismersz, és akkor nevetsz, mert rögtön látod magadat benne, rád rontanak a képek, az ízek, az illatok, és akkor meghatódsz, és a patakok, amik belőled erednek, hurcolják a pompás hordalékokat.

És én meg hallgatok, megtanulok hallgatni. Úgysincsen neve annak, ami láttam. Te vittél el oda pedig, és aztán te pecsételed le a számat. Senkivel sincsenek ilyen nagyszerű titkaim.

Veled több is van.

A lebegés például. Volt már, hogy húztalak magam után, amíg csak fel nem emelkedtél. Most máshogy van. Kitalálok neked valamit, egy varázsszót, egy törmeléket, amire ráismersz, és gyapjúfonalak gombolyodnak belőled, maguktól is tekergőznek fölfelé a levegőben, megülnek rajtuk az emlékek, mint a madarak a villanydróton, és már lebegsz, és már minden a helyén van."

Villámgyorsan ereszkedik és enged minket a közös réteg mélységéig. Naplószerűen őszinte, de a formaérzék, a szöveggel való bánásmód kézműves igényessége magasabb rendűvé, műalkotássá emelik a naplóra jellemzően őszinte és spontán énközléseket, a lélekutazások leírását.

Nekünk, olvasóknak azért kell némi bátorság, mert a szövegnek teste van, húsa van, amely igen gyakran födetlen, néhány fejezet elfüggönyözetlen ablakán néha iszonyodó szemekre látunk, vagy a saját árvaságunk néz ránk vissza - és még csak nem is szép az arca, mert összevert, eltaszított, sebhelyes.

De azután egy mágikus érintéstől megcsendül a színtér, és a kirakott gyermek arca fölénk nő és ragyog, mint egy friss, tavaszi tükörégbolt.

„És most megéled fölöttem újra a cirkuszi kupola. Megtelik eleven, vastag fájdalommal. Több ezer köbméternyi szenvedés. Ez mind az én birodalmam. Nem félek semmitől, nem árthat nekem senki. A fájdalommal meghódított köbmétereket hamarosan a szépség tölti ki, amit megteremtek."

A drámára jellemző sűrített jeleneteket és gesztusokat használ, hogy a káoszból föl-fölbukó, kavargó energiákon úrrá legyen, és elénk vezethesse őket, vagy, hogy rombuszmintás kaput nyithasson közös titkaink végtelenbe futó udvarára.

És közben persze megidéz más nagy magányos emberszeretőket, a mesélő Emma nénit vagy József Attilát.

A mesék, a nép ősi bölcsessége, a küzdelmekben megszerzett egyéni tapasztalat, jelentős és megérlelt mesterségbeli tudás alkotja azt a karszthegységet, amelyből Varga Klára művészete előforrásozik. Tudatosan táplál, tudja jól, hogy jót ad. Az írás fátylán átderengő mosolya mégis megmarad ártatlannak, mintha nem is tehetne róla, hogy teremt, csupán engedi a csodát megtörténni. Titok maradt számomra, hogy hogyan csinálja, de a legszélesvásznúbb kitárulkozása közben sem magamutogató.

Ami mégis feltárul előttünk a műhelytitkokból, az a következő: miközben markánsan eltérőként jelenik meg a figurákban a férfi és a női minőség, az író mindvégig láttatja velünk azt a mélyréteget, ahol csupán a lélek van, egyfajta egységben-táncban hol animaként, hol animusként fordul felénk arca. Mennyivel inkább férfihoz illő ódát zengeni a kedveshez, mégis, megrendítően anyai-női gesztus mindent odaadni annak, akit szeretünk.

„Te vagy az első, aki egészen kitölti a szívemet” - írja ifjú múzsájáról. Megrendítő ez a tapasztalat, metszéspont, ahol találkozik a legszemélyesebb a már eloldódott személytelennel, ahová átlép a lélek és ott elidőzik…

"Amikor néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, megbotlik a nyelvem, és azt mondom helyette: szerelmes vagyok a Létbe, szerelmes vagyok az Istenbe."

A főhős tehát az emberi lélek, s a lélek bejárta út maga, amelynek csupán egyetlen célja lehet.

Ezért nemigen szerepelnek dátumok, helységnevek a regényben: a múzsával való találkozás helyszíne, a világvégi kis panzió az úszómedencével lehetne bárhol, és a folyó „folyósága” is fontosabb, mint hogy ez éppen a Duna, mert az számít, amit belőlünk előhív, a felszín játékosságát, a mélység moraját, a mindig mozgásban lévő energiákat.

Varga Klára írásművészetének egyik legnagyobb kincse, hogy nem ő szólítja elő öncélúan a képeskönyvbe préselt, szalonképessé merevített, illedelmes archetípusokat, hanem épp fordítva, hagyja magát megszólítani a viharos erővel érkező, vagy elfeledett, görnyesztő fájdalmakat fölhozó ősképektől; s ami a tudatalattijával kapcsolatba lép, arra emberi és művészi bátorsággal csodálkozik rá, engedi felmerülni a megnevezhetetlen rétegéből a kimondhatóba, nem löki vissza a szörnyeteg fejét. Így szelídíti magáévá, ami mindig is az övé volt. Így vezeti elénk azt, ami a miénk is, tanítja a „mindenestül szeretést”, s hogy mindazt, ami él, nem lehet nem szeretni.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-03-31 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.