Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Turbuly Lilla: Periférikus látás (Laudáció Beck Tamás Petri György-díja alkalmából)

 

Amikor Tamástól meghallottam a hírt, hogy ő az idei Petri-díjas, az első gondolatom az volt, hogy mégiscsak létezik valamiféle rend a világban. Ha ritkán is, de lehet úgy, hogy valaki az irodalmi központoktól nagyon távol, úgy 250-300 kilométernyire, egyszerűen csak teszi a dolgát: verseket és novellákat ír, aztán szerterepíti őket a nagyvilágba, és vár. Szerkesztői válaszra, a következő havi Holmira (bár arra sajnos többet már hiába), Jelenkorra, Mozgó Világra. Telnek az évek, ő meg csak ír és ír, közben azért elvégzi a filozófia szakot, nyelveket tanul, és soha nem panaszkodik a mozgáslehetőségeit leszűkítő, makacs betegségre, inkább beleírja azt is versbe, novellába. Naponta posztol valamit a facebookra a Centrál Kávéházról, mert hiába, hogy fizikai valójában Zalaegerszegen vagy éppen Lentiben telnek a napjai, képzeletben ott issza a méregerős feketét, abban a sarokban, ahová a könyvheti Szép versek-dedikálás után mégiscsak sikerült eljutnia.

Persze, ha nem sikerül, neki az sem jelentene akadályt, hiszen az írásaiban mindenhová eljut. A Spitzbergákra, ahol egy hatósági rendelkezés folytán tilos meghalni (A nők városa) vagy egy oregoni motelszobába (Jetlag), de úgy, hogy közben sosem távolodik el attól a Lentihegytől, ahol még csak közeleg a pillanat, amikor majd „valaki rázza, őrülten rángatja a lélekharang kötelét, mert éppen most távozik az utolsó lentihegyi”. (A Wehrmacht átlépi a svájci határt.) Addig is, Tamás a maga részéről az e-mail címében folyamatosan emlékeztet Lentihegy létezésére.

Ahogy A nők városa című novella főszereplője, ő is a periférikus látására támaszkodva rögzít mindent, amiből novella vagy versalapanyag lehet. Legyen az saját gyermekkora, olvasmányai, a kórházak-rendelők világa, egy ablakból látott arc, az időjárás-jelentés vagy egy bevásárlókosár tartalma - váratlan, új perspektívát nyitó képzettársításokkal talál majd helyet magának valamelyik írásban.

Novelláiban nem laknak boldog emberek. Vonszolják maguk után a sorsukat, a sajátjuk mellett a családjuk múltját, reménytelen kapcsolataikat. Mintha nagyítón keresztül néznénk azt a kis életdarabot, amire a novella fényköre rávilágít: pontosan és kendőzetlenül.

A versei ugyanazt a világot látják és láttatják, mint a novellák. Nem könnyű megfogalmazni, mitől jók, mitől lesznek egyediek, összetéveszthetetlen Beck Tamás-versek. Attól, hogy erős gondolati íven nyugszanak? Hogy meglepő összefüggéseket villantanak össze? Hogy „az északi félteke cirkumpoláris csillagképei” megférnek bennük „a szerelem tehetetlenségi erejével” és egy „megriasztott bivalycsordával”? (Marianna mondja) Nem egyszerű olvasmányok különben. Egy filozófus versei. Erőfeszítést igényelnek az olvasótól, ha nem szeretne megmaradni a magabiztos forma és a szövegből első olvasásra is kiugró képek által nyújtott benyomásnál. Ha tovább lép, lassan kirajzolódik, hogy ezek a versek, legyen szó testről, lélekről, egy bolygóról vagy akár a világegyetemről, a rejtett összefüggésekre kérdeznek rá. Hogy csakugyan úgy van-e, „mintha kezdet és a vég Möbius-szalagként összeérne” (Elmehetsz)?

Tamás ma elutazik Budapestre, átvenni a Petri-díjat. Úgy képzelem, kicsit izgul majd a neki szokatlan nyilvánosság miatt, a hangján is érződik, hogy új neki a helyzet: ezúttal nem elég kireptetni a verseket a digitális kozmoszba, nem ússza meg a felolvasást. Aztán beül a Centrálba, iszik egy kávét, kicsit nyugodtabban körbenéz, és dolgozni kezd benne az a bizonyos periférikus látás. Amit lát, abból talán majd egy új vers születik, vagy éppen egy új novella, ha – most már Petri-díjas költőként - hazamegy Zalába.

  
  

Megjelent: 2014-12-22 08:00:00

 

Turbuly Lilla (1965) költő, író, kritikus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.