Keresés a honlapon:

Szabó P. Katalin: Salazar Portugáliájában még a csend is pofont osztogat (José Saramago, Alentejo: Egy évszázad regénye)

 

Salazar Portugáliájában még a csend is pofont osztogat

José Saramago, Alentejo: Egy évszázad regénye

 

José Saramago irodalmi Nobel-díjas portugál szerző legutóbb magyarul is megjelent kötetét az Európa Kiadó jóvoltából tarthatja kezében a magyar olvasó. Ugyan a szöveg gondozása hagy kívánni valókat maga után, mégis volt oka örömre a hazai közönségnek, hiszen az Alentejo így is két évvel az író halála után jelent meg Magyarországon 2012-ben.

Az Egy évszázad regénye nemcsak címében utal a Száz év magányra, hanem stílusában is a mágikus realizmust követi: erős a vizualitás a tájleírásokban, hatásos a paraszti munkák elbeszélésekor a tevékenységek érzéki megélésének bemutatása. Mágikus realista lesz a szöveg időélménye, amely mintegy a regényen kívül esik, s csak a háborúk, századok megjelölésekor kerül lereflektálásra a tény, hogy az idő múlik. Az idő Portugália Alentejo tartományában mintegy áll, és a genetikai ismétlődés, az életek egyformasága miatt már csak „Mellékesen jegyeznénk meg, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát.” (107.) „A nagybirtokon olykor megtorpan az idő, egyik nap nem különbözik a másiktól, vagy csak úgy tűnik, mintha örökös jelen idő volna.” (162.) A szöveg bővelkedik mitikus, babonás varázstörténetekben, amelyek egyfelől a paraszti élet hagyományőrzésének kellékei, másfelől a stílus mágikus elemeit hordozzák.

Nem tekinthetjük történelmi regénynek, habár hiteltelennek sem kiálthatjuk ki a bemutatott események elbeszélését. Saramago a XX. századi paraszti élet ismertetését mégsem tudja olyan sikeresen és enciklopédikusan megvalósítani, ahogy Wladyslaw Stanislaw Reymont 1902-1908-ban véghezvitte a Chlopi naturalista leírásaiban (Parasztok I-II. Budapest, Európa, 1976.). Sokkal inkább izgalmas az a kérdés, miért tarthatjuk egy parasztregény megírását újszerűnek a szöveg keletkezésének idején, 1980-ban, a Levantado do Chão portugál megjelenésének évében, esetleg jelenleg Magyarországon. A parasztregények jellegzetessége, hogy a nagybirtokrendszer és az iparosodás találkozását kivitelező régiók írói foglalkoztak vele a századfordulós modernség idején, így különösnek tűnhet, hogy Saramago ehhez a műfajhoz nyúlt vissza, hogy aztán írjon egy posztmodern regényt.

Az Alentejo a szerzőtől megszokott humoros narrációval érzékletesen mutatja be a XX. század történelmének kegyetlenségét a paraszti élet nehézségein, az emberi küzdés fáradalmain keresztül. Sok vonatkozásában ugyanazokat a megfigyeléseket teszi ugyan, melyeket már Reymont is lejegyzett: ahogy a parasztság 1831-ben elhatárolódott az ifjú lengyel nemesek felkelésétől, s azt állította, hogy ez csak az „urak háborúja”, úgy Saramago parasztjai is csak azért mennek Monte Lavre-ból Évora-ba, „a spanyol nemzeti erők támogatására szervezett tömeggyűlésre” (118.), mert odaszállítják őket teherautóval („mintha birkák volnánk” (126.)).

A történet a századelőtől követi végig a portugál parasztmozgalmakat egy parasztcsalád életén keresztül. Noha a zavargások nemcsak a századelő és a század során bekövetkező modernizációra érkező válaszreakciók voltak, azért mégis gondolhatunk a cséplőgéppel történő munka fizikai nehézségére, s arra a jelenetre, amikor a négy tizenhét éves fiú úgy határoz, ők inkább abbahagyják a munkát: „(...) és akkor a legény, akit Manuel Espada-nak neveznek, és lesz még szó róla ebben az elbeszélésben, eljön a szelelőtől, odahívja magához a társait, és így szól, Elmegyek, mert ebbe a munkába bele lehet halni. (…) Futva jön a munkavezető, levegő után kapkod, Mi ez, mi ez, Manuel Espada pedig így felel, Elmegyek, és a többiek, Mi is elmegyünk, a szérűt hatalmába keríti az elképedés, Nem akarnak dolgozni. (…) Nem csináltunk semmit, csak ott hagytuk a munkát, mert a gép fölébünk kerekedett.” (131-137.) A parasztok azért küzdenek, hogy munkájukért megfelelő bért kapjanak, hogy életük élhetőbb legyen: „(…) ma nem hallgathattam tovább, nem a nyolc óráról és nem a negyven escudo-s napszámról van szó, hanem arról, hogy tennünk kell valamit, különben elpusztulunk, mert ez az élet így nem igazságos (…) nem érdemeljük meg az ember nevet, ha most nem emelkedünk föl a földről (…)” (448.)

Az egyes családtagok élete összefonódik a paraszti lét egzisztenciális nehézségeivel, a bérek megemeléséért és a nyolc órás munkaidőért folyó harcokkal. Az első generáció élete teljesen elhibázott. Domingos Mau-Tempo -akinek neve rossz időt jelent-, alkoholista cipész volt, nem találta helyét a világban, ezért családját periodikusan költöztette egyik településről a másikra. Halála után sok-sok évvel felesége még mindig akasztott férje holttestével álmodott, mígnem végül öreg korában elmegyógyintézetben végezte. A második generáció életében már megszűnik az a Reymontnál még észrevehető jelenség, hogy a parasztok lenézik a polgárosodás hatására városba migráló népességet, hiszen Saramago parasztjai arról álmodoznak, hogy lányaik cselédsorba állhatnak valahol Lisszabonban. Domingos legidősebb fia, João, akinek ugyanolyan kék szeme volt, mint tizenötödik századi ősapjának, 1945-ben ártatlanul került letartóztatásra, mert a nemzeti gárda a parasztzendülés egyik vezetőjének tartotta. A fogságból való szabadulásakor két lánya közül az egyik, Gracinda, jegyet váltott apja rabtársával, Manuel Espada-val, akinek három év múlva a felesége lett. António Mau-Tempo João fia, aki katonaként, a haza hívó szavára messzi földeket járt be sorra, majd hazatérve vadásznak állt. 1949-ben João újra börtönbe került, ezúttal fél évre, mert csatlakozott egy kommunista röpiratokat terjesztő csoportosuláshoz. Gracinda és Manuel egyetlen gyermeke egy kislány, Maria Adelaide, aki örökli nagyapja kék szemét, és aki a regény zárásában tizenhét évesen áll João halottas ágyánál. A regényt nagyon leegyszerűsítve tarthatnánk João történetének, hiszen ő az, akinek a megfoganásával és születésével a regény indít (1902-ben), majd akinek hatvanhét éves (1969-ben) korában bekövetkező, megindító halála után a szegfűs forradalom képével zár az elbeszélés.

A szöveg nemcsak Salazar, hanem Tomás köztársasági elnök és Marcello Caetano kormányfő politikájára, a gyarmati háborúkra, május elsejének megünneplésére etc. is kitér, végezetül az utolsó sorok kissé giccses módon, mintegy a végítélet utáni feltámadáshoz hasonlítva ünneplik a demokratikus Portugália megszületését.

A regény kellemes olvasmány lehet azok számára is, akik nem érdeklődnek Portugália történelme, illetve a portugál történelmi emlékezet, identitás megértése iránt. Saramago ebben a kötetében ugyanúgy koncentrál olyan egyetemes emberi problémák és kérdések felmutatására, ahogy későbbi regényeiben is teszi. Nem nehezen értelmezhető posztmodern szöveg, még a párbeszédek jelölésének hiánya sem zavaró. A narrációs elkalandozások, mint Germano Santos Vidigal vallatásakor a hangyák nézőpontjára váltás és a hangyadimenzió emberi szempontból tragikus -ám a hangyavilágban csupán az unalom miatt felszálló- kérdése, hogy „miért mindig ugyanaz a férfi zuhan a földre” (224.) is felvillantja az esszéista Saramago más alkotásainak gondolatvilágát.

A következő hiányosságok miatt mégis csalódás lehet a regény. Noha a parasztregények mindig nehezen befogadható szövegek, itt mégis hiányzik a paraszti lélek elmélyültebb ábrázolása, elmarad a konfliktusok kiéleződéséhez vezető folyamatok kidolgozása, holott nyilvánvaló, hogy az uraságok és a parasztság ellentéte évszázadok óta tart. Hiányos a szociális problémák kérdésfelvetése, ám az alkoholizmus, az analfabétizmus, a lányanyák, a szegénység, az alultápláltság, a túldolgoztatás problémája mind-mind felmutatásra kerül. A narrátor hitelességének megkérdőjeleződése, ami posztmodern jellegzetesség, tovább bővíti a parasztregényektől elvárt jellemzők problematikusságát.

Összességében a szöveg nem felel meg se a parasztregény, se a történelmi regény műfaji követelményeinek. Nevezhetjük ál-történelmi regénynek, de véleményem szerint a történelem nem csak színes díszletként jelenik meg benne, a szöveg magáról a történelemről is szól. Az alkotás a nagy betűs Táj, Alentejo története, az emberek, akik itt élnek és halnak, azonosulnak a tájjal:

„(…) utolsóként látta a férfi arcát, egészen közelről, mint egy hatalmas tájképet, és köztudott, hogy a tájak azért halnak meg, mert megölik őket, nem pedig azért, mert öngyilkosok lesznek.” (233.)

Ez az oka annak, hogy az elbeszélő éles kritikát fogalmaz meg a szereplők helytelen magatartása fölött:

„Miért hazudik Romano doktor, kerületi egészségügyi felügyelő úr, hogyan, mióta és miért szokott rá erre a csúnya szokásra, hogy hazudozik. Nem hazudok, de nem mondhatom ki az igazságot, Miért, Mert félek, Menjen tovább békében, Pilátus doktor úr, aludjon békében a lelkiismeretével együtt, és hemperegjen csak nyugodtan vele, mert megérdemli (…), Isten vele, író úr, Isten vele, doktor úr, de fogadjon meg egy tanácsot tőlem, kerülje a hangyákat, különösen azokat, amelyek felemelik a fejüket, mint a kutyák, ezek olyan kiválóan megfigyelnek mindent, hogy azt nem is gondolná, Pilátus doktor, ezentúl minden hangyaboly szemmel tartja majd önt, de ne féljen, nem ártanak magának, csak arra kíváncsiak, mi lesz, ha egy nap a lelkiismerete felszarvazza, mert az megváltás volna önnek.” (235.)

Egy nagy ívű, csodás munkát vesz a kezébe az az olvasó, aki ezt a kötetet emeli le a könyvespolcról. Mert a történelem nem (csak) az emberiség története. Saramago elbeszélője finom megfigyelésekkel, kitekintésekkel körbevezeti az olvasót majdnem egy évszázadon és közben magyaltölgy és a Portugáliára oly jellemző paratölgy alá áll be a szakadó esőben, forrásoknál pihen meg, bikaviadalokon ujjong, hangyák vonulását figyeli börtöncellákban, s végezetül azt mondja: ez a történelem. A Föld története. Az Alentejo esőcseppek és vércseppek életútját mondja el, s ennél eddig talán a világtörténelem minden krónikája csak kevesebbre volt képes.

José Saramago, Alentejo: Egy évszázad regénye, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2012. 3200 Ft

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-03 12:23:09

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.