Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 


Szakmonográfia Wass Albertről

                       Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944



A gyarapodó Wass Albert-szakirodalomban (Szücsné Harkó Enikő, Turcsány Péter, Takaró Mihály könyvei, Beke György, Nagy Pál, Pomogáts Béla, Szakács István Péter, Medvigy Endre, Márkus Béla, Adamikné Jászó Anna és mások alapvető tanulmányai és számos egyéb kötetösszeállítás között) örvendetesen nő meg a tárgyilagosságra törekvő, igényes értelmezések száma, s az újabb és újabb biográfiai, filológiai vizsgálódások eredményeinek, meg a legfrissebb kiadástörténeti fejleményeknek köszönhetően mára már voltaképpen többet tudhatunk Wass Albertről, az emberről (életéről, családjáról, családtörténeti múltjáról, pályája állomásairól, műveinek sokaságáról), mint talán bármely más erdélyi vagy emigráns alkotóról. S hogy művei (hatalmas, minden műnemre kiterjedő – noha sok tekintetben egyenetlennek minősíthető – életműve) jelentőségéről – keletkezés- és befogadástörténeti összefüggéseiről, irodalomtörténeti szerepéről, esztétikai érvényességéről – is hiteles képet kaphassunk, abban Balázs Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak. 2004-ben megjelent Wass Albert-bibliográfiája például megkerülhetetlen fundamentuma minden további kutatásnak, még ha természetesen – amint maga a szerző is hangsúlyozza – a külföldi, főként amerikai sajtótörténeti gyűjtőmunka kényszerű hiányosságai miatt nyilvánvalóan nem tekintendő abszolút teljességet elérő vállalkozásnak.

Balázs Ildikó szakszerű gondossággal és részletességgel elkészített, bőségesen eligazító jegyzetanyaggal, irodalomjegyzékkel, névmutatóval ellátott korszakmonográfiája Wass Albert sokoldalú munkásságát a megértő szoros olvasás módszerével tekinti át a kezdetektől (kolozsvári diákkorától) a második világháború végéig: a versek, az elbeszélések, a novellák, a regények, a színművek, az esszék színes és eleven világát autentikus érzékenységgel felidézve. A szövegközpontú elemzéssorozat pedig gazdagon egészül ki a recepciótörténet minden eddiginél pontosabb feltérképezésével. Hogy miképpen vélekedtek a kortársak és a jelenkor írói, ítészei erről a napjainkban sokat vitatott életműről, miképpen értékelte ígéretesnek a költő indulását például Dsida Jenő is, hogyan vált népszerűvé és a transzszilvánista meg az azután kiformálódó új nemzedéki kánon egyik reprezentatív alakjává az a prózaíró, aki élesen szembenézett a felelős erdélyi arisztokrácia és középosztály súlyos történelmi mulasztásaival éppúgy, mint nemzetmegtartó erőfeszítéseivel, aki historikus és társadalmi regényeiben, elbeszéléseiben az erkölcsi és közösségi önismeret máig ható értéktartalmait tudta művészi közkinccsé tenni, aki Babitstól Baumgarten-díjat is kapott, s akinek a műveiről a Nyugatban is többször elismerően írtak (Schöpflin Aladártól Kádár Erzsébetig, aki 1940-ben egyenesen az állította róla, hogy „Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből” az övé). Mértéktartó és sokszempontú analízisek tárgyává válnak itt nemcsak a közismert és mára bestsellerekké vált regények a Farkasveremtől a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában remekléseiig, hanem például az olyan színjátékok is, amelyek romantikus-szimbolikus stilizációi érdekes dramaturgiai kísérleteknek is bizonyulnak. Vagy azok a legendás témákat, motívumokat mozgósító történetek, amelyek a magyar mitológia megtartó üzeneteinek a hatásos továbbírhatóságát és távlatos etikai-esztétikai átörökíthetőségét igazolják (Csaba, Vérben és viharban). S ezek a tüzetes eszmei-műfajpoétikai, nyelvi-stilisztikai vizsgálódások egyszersmind rendre olyan élvezetesen olvasmányos, dúsan atmoszférateremtő és elsőrangú természetleíró, tájmegjelenítő stílusművésznek láttatják Wass Albertet, aki elsősorban erdők, mezők, hegyek, völgyek, fenyvesek, folyók és sziklabércek mitikus elénk festésével ragadhatja meg olvasóit. A változatosan és varázslatosan lenyűgöző erdélyi vidékek minden szépsége és méltósága belesűrűsödik ezekbe a szuggesztív tájképekbe. „Az erdélyi táj rejtelmes világa ihletforrás volt Erdély írói számára, akár lírát fakasztott, akár prózai művek kulisszájává vált. A két világháború közötti időszakban az erdélyi írók gyakran merítettek erőt, ihletet a tájból” – amiként a monográfus összefoglalóan meg is állapítja, Kós, Nyirő, Tamási, Bánffy, Kemény és mások mellett mérlegelve Wass artisztikus teljesítményeit. Akinek epikusi vénája a cselekményszövés fordulatosságának, a feszültségkeltő és konfliktusteremtő eseményrajznak, a gördülékeny történetmondásnak és szerkesztésmódnak, s a természetábrázolás általánosan elismert szépségének elbeszéléstechnikai erényeiben mutatkozik a leginkább – kombinálódva gyakran az erkölcsnemesítő tanítómesei érzelmességgel vagy a példázatos pátosszal, a fabulisztikus-parabolisztikus didaktikai célzatossággal, de a szarkasztikusan ironikus, a szakrális és a profán, a keserű-letargikustól a játékos derűig villódzó hangnemi modalitásváltozatok végtelen sokféleségével is.

Az induló író költészetének a bemutatása is főként a különféle szimbolikus és sorsmetaforikus képi motívumok boncolgatása által történik, s precíz utalásokkal a nyilvánvaló jelképi reminiszcenciák és inspirációk, áthallások vagy átvételek – elsősorban az Áprily- és Reményik-hatások megnyilatkozásmódjaira. Jó hallással történik az adys intonációk azonosítása is. S még számba lehetne venni a Tompa Lászlótól eredő költői ösztönzéseket is (amire nagy életrajzi monográfiájában Turcsány Péter vállalkozik, jelesül a fenyő-szimbólum használatának módozatait taglalva). Újdonság viszont A temető megindul című oratorikus színdarab vagy dramatikus kórusjáték („verses misztérium”) elemző megközelítése (a többi között lényeges teológiai aspektusokkal is színezett értelmezése), s ennek során például az avantgardizmus bizonyos hangnemi jegyeivel való meggyőző összefüggésbe hozatala. Érdekes egyébként – a halálmítosz, a temetőkultusz szecessziós vagy expresszionista vétetésű sajátosságainak körét tekintve –, hogy a modernizmus világképi és stiláris ihletésétől szintén nem idegenkedő Tamási Áron és Szabó Dezső is éppen ekkoriban (pontosabban valamivel előbb, 1931 őszén) írja, majd jelenteti meg az inverz reszurrekció profán-protestáló hangvételű novellisztikus példázatát, Rendes feltámadását, illetve a Feltámadás Makucskánt (amely még expresszív versbetétet is tartalmaz). És rendkívül akkurátus Wass Albert két háború közötti novellisztikájának az áttekintése is. Valóban: a nagyrészt az autobiografikus élményközegből, s aztán a családi, historikus, történelmi és társadalmi léttapasztalatok sűrejéből, a természetközelségből (a mezőségi barangolások, erdőjárások, vadászatok emlékeiből) kinövő epikus dimenziók igazán szervesen kapcsolódnak az addigra már különlegesen sokszínűvé terebélyesedett erdélyi elbeszélőművészet markánsan jellegadó mintáihoz. A folklorisztikus, mesei, balladai, hős- vagy hiedelemmondai, adomás-anekdotikus, krónikás-útirajzos, naplós-memoáros, kalandos, vadászhistóriás tradíciókhoz éppúgy, mint a lélektani, történelmi, leíró-esszéizáló, tájtranszszilvánista vagy dokumentatív hagyományvonulatokhoz. Világirodalmi vonatkozásban pedig izgalmas a Selma Lagerlöfhöz kötődő párhuzamoknak a felvillantása is – amihez talán egy másik (egyébként sokakra ható) skandináv író neve is odakívánkozik: a Knut Hamsuné. Forrásértékű vizsgálódások eredményét tükrözi azután a különféle erdélyi antológiák számbavétele. Közöttük az 1936-ban Marosvásárhelyen közreadott kétnyelvű (román–magyar) Cot la cot – Vállvetve című kötet, amely önmagában is ékes cáfolata a primitív románellenesség Wass Albertet érő felszínes vádjainak. (Ezzel a kérdéssel és éppen ezt az antológiát a középpontba állítva, hogy miképpen vállalt szerepet Wass Albert e könyv létrehozatalában, legutóbb Bartis Ferenc foglalkozott behatóan A Céh című folyóirat 2003. nyári számában.) Helyesen látja Balázs Ildikó azt is, hogy a Wass-regények atmoszferikus telítettségében két egymásnak látszólag ellentmondó minőség teremt sajátos hangulatiságot: a spleenes melankólia egyfelől, s a morális heroizmus eszmeisége másfelől. („A Csabával új úton indít, s későbbi írásművészetében egyensúlyba kerül a csöndes, olykor rezignált önreflexió a cselekvés heroizmusával” – hangzik az ezt a dualitást tételező, tézisszerű összegzés.) A széttartó esztétikai minőségek keveredése pedig valóban egyedivé teszik a különféle elbeszélésformák érzelmi karakterjegyeit, a különös – mert gyakran szinte versszerű ritmikussággal, olykor csaknem „időmértékes lüktetéssel” hullámzó – mondatáramlások morajló zeneiségével, poétikus dallamretorikájával feldúsultan („Wass Albert ugyanúgy ’a fülével írt’, mint Jókai, prózája ritmikus, mondatainak szabálytalan lüktetése szabályos líraiságot kölcsönöz prózájának”). Minderről eddig Adamikné Jászó Anna is többször értekezett, s a mondatszerkezetek átható muzikalitásán felbuzdulva Turcsány Péter pedig már egyenesen bizonyos prózarészletek versszerűvé tagolására is ragadtatja magát, ezzel téve kísérletet a Wass-féle prózapoézis tagadhatatlan hatásalakzatainak igazolására. És nem véletlenül nyomatékosítja annak újdonságértékét sem, amire Erdélyi Kiss Mihály tapintott rá: a csönd, az elhallgatás, a sejtetés esztétikumképző textuális effektusaira. Kiss Mihály szövegnyelvészeti módszerekkel járta körül ezt az emotív hatáskeltő formanyelvi eszközrendszert, az egyszerű közlésekben rejlő sugallatosság, a jelentéstelített kimondatlanság, a rejtélyeskedő kifejezhetetlenség melankolikus-bölcseleti hangoltságának eredőit. Olyasmit feszegetve, ami megint csak Tamási, Nyirő, Kós titokzatosságteremtő eszközeihez hasonlatos, s amire a Balázs Ildikó által részben idézett Schöpflin Aladár így utalt: „Az alakjai lehetnek egyoldalúan megvilágítottak, de lélektanilag hitelesek. Belső törvényeik szerint mozognak, a beszédjük épp olyan életízű, mint a hallgatásuk. Az író kitűnően érti az emberek szótlan érintkezésének éreztetését, ahogy mennek vagy ülnek egymás mellett, alig van egy szavuk egymáshoz és mégis érzik egymáshoz való viszonyukat s ez a viszony szavak nélkül, kölcsönös megérzések révén fejlődik, melegszik és elhűl. Olyan emberek ezek, akik a legfontosabb szavakat nem mondják ki és mégis tudják. Az elhallgatás hatásait Wass Albert épp oly jól érzi, mint a táj-atmoszféra kapcsolatát az emberekkel.” Bóka László – egy Balázs Ildikó által bravúrosan felkutatott, 1941-es olasz nyelvű (és Tusnády Lászlótól lefordított) recenziójában – pedig szintén így írt: „Erdély olyan balladáknak a termékeny talaja, amelyeket a kihagyásos cselekmény jellemez, ahol az elbeszélések hiányát a csend tölti ki, az a csend, amelynek az értelmét már elvesztette az agyoniparosított városok embere, de amely még él azoknak a lelkében, akik fegyverrel a vállukon járják Erdély sűrű erdeit”.

Balázs Ildikó mindemellett nem hallgatja el az író egyes sematikus ideológiai kirohanásait sem, de a lényegi pontokon helyes érvelésekkel domborítja ki a Wass Albert-i kritikai és önkritikai történelemszemlélet aktuális igazságtartalmait, helyzetábrázolásainak konkrét, megélt valóságreferenciáit és sorstapasztalatait, a személyes és kollektív önazonosságtudat érzelmi-morális összetevőit. Mind az erényekben és bűnökben bővelkedő, sokarcú arisztokrácia nemzetvesztő, illetve nemzetféltő viselkedését, mind a magyarság folyamatos sorvadásának tényszerűségeit illetően. Cáfolva például a származási alapú romángyűlöletet szimatoló rosszindulatú rágalmakat – éppen azzal, hogy a megjelenített szereplők sokaságában sohasem a származás, hanem a magatartás, a vállalás (a sors- vagy feladatvállalás: az emberség és a szolidaritás vállalása) dönti el az erkölcsi pozíció megítélhetőségét, illetve a bekövetkezett demográfiai tények valóságosságát. A magyarság balsejtelmű megfogyatkozásának vagy kipusztulásának bizonyítéka persze sohasem lesz felfogható az azt tagadók vagy bagatellizálók részéről: a megsemmisülés ugyanis múlt időben nem konstatálható. Nincs, nem fogalmazható olyan mondat, hogy mi elpusztultunk – a mondás alanya híján. (A baljóslatok elhangzása így tehát paradox lehetőséget ad az álszent rámutatásra: hiszen még él, aki a veszélyről beszél. Vagyis: miközben minden az aggodalomból fakadó előrejelzés szerint teljesedik és végződik be, nem marad senki, aki utólag elismerné az előzetes aggodalom igazát.) Ezért is helyénvaló olyannyira hangsúlyozni az író intelmét: biztatását a hősi életre, és nem a hősi halálra. Egy olyan íróét, aki Észak-Erdély 1940-es visszatérésekor humanitás és nemzethez tartozás egységéről így vallott a Nyugat hasábjain: „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magarabbá váljon.” S aki ugyanekkori dokumentum- vagy riportregényét (Jönnek!) is ilyen prófétikus, igei-biblikus emelkedettséggel fejezte be: „’Szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta!’ / Ha ezt megtartod, Szenvedések Népe: áldjon meg Téged az Úr és őrizzen meg Téged. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját tefeléd és adjon tenéked békességet, minden időkben, úgy legyen. / Mert mondom Néked: a történelem kereke gyakorta fordul, és néha jót fordul és néha rosszat. Az marad meg rajta csupán, ki igazsággal jár s keményen markol. / Ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel s kínnal tanult, s ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál.”



(Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010.)



 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.