Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Batári Gábor: Az életihellő − Boldogh Dezső Gyalogbeszéd című kötetéről -

 

„A megszólalás ereje. A versíráshoz kell egy kis elengedettség, kicsit felejtsük el hogy vers készül, és ebben az elengedettségben kell nagyon erősen a versre koncentrálni...” - kezdi Petőcz András a Gyalogbeszéd fülszövegét, és szakmailag  alapos dicséretnek, szinte laudációnak tűnő írását a következő félmondattal zárja: „nyugodt szívvel mondom, hogy Boldogh Dezső kötetének megszületése fontos pillanat lehet az újabb magyar irodalom történetében.” Súlyos kijelentések, és talán nem is idéztem volna, ha a kötet ismerete alapján nem tartanám valamennyire is igaznak Petőcz szavait. Persze mi is az hogy „újabb magyar irodalom”, - talán korunk kísérleti, szövegirodalmi irányzatai, vagy valamilyen, már-már kihaló hagyomány folytatása, huszonegyedik századi módszerekkel..? A szerző esetében az utóbbi valószínűsíthető, de szerintem nem nehéz megállapítani hogy milyen jellegű költészeti szándékok távoli továbbvivője, alkalmazója ő, azért az is bizonyos hogy érzékeny kapcsolatok fűzik a  huszadik századi akár konzervatívnak, akár avantgardnak nevezett hagyományokhoz is. 

Négy ciklus, négy eléggé eltérő hangulatú versvilág. Ahogy az évszakok átmeneteiben, úgy a versvilágok, a különböző korszakokban létrehozott hangulat-elemek, dezsavű-hatások között is létezik szerintem átjárás, egyfajta költői időutazás.

Boldogh pedig nagy utazónak tűnik, valahol a „Cendrars, Michaux-féle költők”, vagy esetleg egy múlt század eleji magánzó módján, aki otthonos kupéja fülkéjéből szemlélődve tekinti a  világot, amelyik mindegyre széthulló, összeálló képeivel verseinek alapszövetét alkotja... Egyszerre barátságosan pöfögő, füsteregető gyalogmozdonyos utazás, és ugyanakkor elementáris expresszivitás is található a sínek, azazhogy a sorok között. Aztán valami metafizikai magány és kietlenség, máshol fantasztikumokba, megint máshol kedélyességbe hajló szövegek... Boldogh, költői eszközeit tekintve is sokoldalúnak mondható: laza, de biztos gyeplőre vetett kötött formák, klasszikus metrumok, rímes szabadversek, áradó prózaköltemények  váltakoznak a kötet lapjain.

               A könyv nyitó szakasza látszólag ismerős áthallásokat tartalmaz: a mindenkori költő kívülállását, vagy talán társadalomból, világból való kivetettségét. Ám mindez csak felületes olvasat, a tragikus világkép transzcendens magasságokban fejeződik ki, nem személyes panaszok, még kevésbé életidegenség az ami itt a versekben megnyilvánul. Persze - különösen az első ciklus - semmiképp sem tartalmaz könnyű, vagy barátságos darabokat, a befogadást nehezítik szerzőnk sajátos, mitikus érdeklődéssel áthatott képzettársításai, a Petőcz által is emlegetett médium art líra, és persze az olvasónak is alaposan rá kell hangolódnia, hogy képes legyen ezeknek a szövegeknek az értelmezéseire. Boldog azonban a költészet nyelvén beszél és nem rébuszokban, mindent a jelekre bíz, és szerintem határozottan jól ki is tudja magát fejezni ezen a nyelven. Mindemellett egy laza szerkesztési mód is megfigyelhető, amely a kötet egészén végigvonul, ahogy a hétköznapi világ kavargó látomásaiba mesteri módon szövődnek bele az említett transzcendenciát sugalló, mitikus utalások. A költői én megsokszorozódása, az alany szerepjátékai,  a mind beljebb hatoló, tárgyait átvilágítani képes fókuszáló figyelem, szintén jellemzőek Boldoghra, akár egyetlen versen belül is: „Jégkockákkal kortyolod az éjszakát / ő félkézzel ír másikkal telefont szorít” - mondja a Valaki című versében, hogy aztán a rángatózó képernyőjéről totem-állatok és ógörög  jósok kelléktárára utaló, fülbesugdosó kígyók tekintsenek az álmodni kezdő lírai hősre: „Elalszol egészben maradsz mégis / a csillagok megálltak idelent még ölnek / a kegyelem kígyónyelve tapogat / mielőtt lassan körberepülöd a földet”  A Távolodni -ban: „még semmiből teremtettél még vízszemű vagy / önfeledt,  közönyös hipnotizált” - majd régmúltt korokból származó, a megnevezés tilalmára utaló - mivel a név a dolgok lelkét és lényegét jelenti - szokás felelevenítésével utal ismét az evilági történésekre: „volt Ő (nevét nem említheted) újra rádtenyerelt a hold / (szerelemmentes nyaraid kárhoznak a fekete napba)”... Boldogh szereti a zárójeleket, a többfunkciós, többlépcsős értelmezést, a telefonfülke körül csaholó kutya hirtelen „pokolőrző-fajta” lesz, a közömbös munkások a téren ároklapátoló sírásók, a szerelmi csalódás után egyedül, ágyában fekvő szereplő pedig: „Kinyúltan hever, hagyja hogy egy csillag / jeleit még meztelen bőrébe bevésse.../ Aztán az éjszakában elzúgó kamion. / / (Hidegrakomány árva verdesése.)”  (Két feljegyzés). Az Így volt - ban egy inkább gnosztikus mint keresztényi ihletettségű világteremtésről olvashatunk, ismét a névadás ősvilági rítusának megjelenítésével, az idő és térfeletti demiurgoszok erejének és a hozzájuk képest parányi teremtmények - akiknek tetteire csak az ész bonyolódott - pillanatnyi létének szembeállításával, amely, látszólagos kietlen pesszimizmusán túl, az - estére lekaszált fűhöz hasonló - emberélet metafizikai szintű meghaladását sugallja.  A szerző látható módon nyitott a nem is pusztán filozofikus, sokkal inkább filozófiát meghaladó kérdésekre, a saját élet inkább csak utalásokként jelzett motívumai csak eszközül szolgálnak a látomásos, de precíz vonásokkal felvetett megfogalmazáshoz. A kötet, és különösen első ciklusa tele van archaikus képzetekkel, a mindannyiunk kollektív emlékezetében derengő olvasmány vagy megélt élmények a költeményekben a maguk természetes vagy inkább természetfeletti módján, egy szerves rend egységébe illeszthetők. Véleményem szerint itt az egyik kulcsa ennek a versvilágnak amely Boldogh-ot a régi hagyományok irodalmi rokonává teheti. Nem egyértelműen intellektuális költészet ez, mert ahhoz „túl képgazdag”, de nem is öncélú látomás-líra ez: „itt Avalonban/ egyetlen partján / a nagy vizeknek” (Avalon) ahol „mint egy planetáriumi égbolt / csak mér és nem üzen”  már számunkra szinte semmit ez a földi másvilág, ahol egyet jelent „időt mérni, bámulni szájába a nagy halásznak”, és „sínai-szél zúg, porvilág van” és az emberi lehetőségek banálissá váló kilátásai  között - „...megfeneklettél mint dunai hajós az óceánon” ahol az ember hiába fordul el a hétköznapoktól talán a hajdani sámánok kora felé, már csak evilág hatalmasaihoz könyöröghet: „süppedni jó máglyát rakni bízni a tűzben/ bízni a kalmárok tornyaiban...” 
(Szökevény)  Máskor - „Miséit hallgatja menedzseréknek. / Mert eljöttek, mennyeket utánzó homály képében, / Bábel csavarozott csigalépcsőin szállnak alá...” (Ideát)  Ahol a „kiskarácsony pláza-napi” bevásárlási roham korszakában már „mozgolódik űr-helyén/ az Uroborosz-sárkány” (Világvégéd) - a kritikai hangvétel is persze megfigyelhető, de sokkal inkább a világonlevés létélményét teremtésvággyá transzmutáló örök csodálkozás, amely nemcsak minden filozófiának hanem a költészetnek is bölcsője - „más ébred itt reggel dobban a nem-lét/ univerzumaim labirintusában/ bolyong a tegnapi emlék”... (Konkrét költemény) 

A kötet következő ciklusának darabjai mintha közelebb járnának a földhöz, a mindennapokhoz, (címe is ezt szimbolizálja - Történelem). A Monológ című vers  plasztikus önéletrajzi leírás a gyermekkortól kezdve napjainkig - „egy talányos öröklét a Nincs éles határán/ a hajnali holdkór a kertben és a vigyázó anya-csillag”...- de aztán:  „összekeverednek az évek mint hamiskártyás ujjai között a lapok” ... és - „látod pöttyös ezüst kacagányban szavazni mennek Edömér bácsiék”... Az említett műben és a Kelet-Európában kaphatunk először bizonyosságot a költő valójában igen játékos természetéről, (amelyet az eddigi, súlyosnak látszó témák mintha elfedtek volna): „látod hazajöttem/ ültetek törpefát megsimogatom a házimedvét/ már nem akarok nyugdíjas csősz lenni építeni kezdtem karrieremet” - vagy: „A padokon részegek feküdtek / mert vad álmokra gyűlt bennük a holdkór/ és látszott az ég meghasadt ezüstnek/ mint fénytörés eltévedt ufókból” Itt az közelmúlt egyetemes és magán-történeti egybeesései is már nyíltan helyet kapnak, persze jellegzetes, boldogh-os képekben: „Múmiáit bontja a keselyűség/ álomláda rejt titkolt chipeket...” - ahol a megváltozott tájakat és közérzetet jelzik a „vörösön szent márk galambjai”... Bár elegendő utalás történik ezekben a versekben jelenkorunkra, sőt a világpolitikai helyzetre is, a szerző azért a legkevésbé sem nevezhető közéleti költőnek. A hétköznapok eseményeibe, más és más álruhában itt is szüntelenül ősvilági szereplők törnek be - „megint félistenek és farkasemberek kora” - azonban a minden igazi alkotóra jellemző elvágyódás ismeretlen világokba, állandó hangulati elemként ott van a sorok között: „Szökjünk barátom szegjünk szerződéseket/evilág fehér zajából szökjünk tovább/ a téridő az utcatáblák a kutatható galaxisok közül...” (Sorsodnál is lényegtelenebb)  Az emberi lét kitüntetettsége és így a sors is, nem játszanak olyan jelentős szerepet Boldoghnál hogy túlzottan komolyan venné azt a korszakot amelyben él, nála szinte egyremegy „hogy föld-gyomrából a sárkány-faj kikel.../ - megdöglik... új rend épül a romokon...” (Midőn) - vagy hogy éppenséggel megint „napihíreket olvas egy hatvan évvel ezelőtti újságból...” Jó példája ennek a ciklus befejező verse, amely terjedelmileg és talán költészetileg is a kötet legnagyobb ívű vállalkozása, egy szonettkoszorú, vagy ahogy ő jellemzi, „szonett-félék a paplan alól” („keresztöltésekkel, áthallásokkal”). Valóban, nem egészen „szabályos” koszorút olvashatunk, inkább kísérletező és ízig-vérig, minden komolysága mellett játékos formavariációk sorozata ez a mű, a kívülállás helyenként bravúros és - végső kicsengését tekintve - egyáltalán nem pesszimizmust sugalló, félálomszerű monológjaival: „életem nő s nyugszik mint a holtnak / barátom irigyelj fényévek szállnak itt / mozdulatlanul míg visszhangok csaholnak / hallgasd a tűnt időknek foglyait / valahonnan túl-ról a felvilági lárma / a hullámzás és az ítélet igája / messze innen ahol minden sors fakad...” 

A Civilruhás orvosok-ban már egyértelműen az álomi logika versépítő közegébe lépünk. Érdekes kontrasztnak tűnik a klasszikus metrika - valamint azok nyomelemeinek alkalmazása - néhány itt szereplő költeményben. Ez a rész, helyenkénti elvontságaival szintén próbára teheti a gyanútlan olvasó türelmét, noha alaposabb áttanulmányozás után kiderül: nem kell feltétlenül társaivá válnunk Boldoghnak pl. a labdarúgás iránti szenvedélyében ahhoz hogy élvezhessük szövegeit. A versek maguk kínálják a kulcsaikat az értelmezés labirintusainak bejárásához. A kötetcímadó Gyalogbeszéd-ben ismét a könnyedebb verskezelési technika dominál, - a Klapanciák című alciklus egy tizenkilenc részből álló, laza ujjgyakorlat-szerű füzér, néhány szakaszos, kitűnő hangulat-daraboktól az ál-balassis „bordalokon” át a játékos „szalvéta-versekig”.  Boldoghnál azonban, és ez szintén egész kötetére jellemző,  a játékosság, miként ahogy Somlyó György írja valahol Henry Michaux költészetéről, valóban fura elegy, néha vérfagyasztó elemekkel telítődik, amelyekbe időnként kétségkívül maró cinizmus és gunyorosság is vegyül. Vagy talán ezek is szerepjátékok, esetleg már a kortárs költészet  hatásai? Mindenesetre nem válnak versei kárára azért, hiszen stílusosan  sűríti a képeit: „Csak fronttörés ha felragyog / megint egy új tétova nyár van / üres csapszék feslett divatlapok / egy veszteglő életállomásban” (Párizs) „Miért határok mániák/ örök idő mit határol/ vízen járó tovább tovább / az egyenlét iszapjából” (Tovább, tovább...)  „Isten úgyis szívenüt/ visszajutsz a nincs-be / semmiélet kriptalyuk/ most már ne tekints be” (Haláli) Vannak persze itt azért komolytalanabb-vidámabb szövegek is: „Csókálló rúzsoddal mit nevetsz felém/ csókálló húsod s e műmell-költemény...”...  „...Megdöntenélek mint egy elméletet/ de elmém pang akár a vert acél...” (Csókálló múzsa)  Vagy: „Jobb egy orvos-ismerős mint egy görög isten-ős/ igyunk amíg belénk fér...” ... „Sámánosok részegültek prédikálnak fényesülnek / (hogy legalább reméljél)” (Az ország állapotjáról) Maga a Gyalogbeszéd nevezetű szövegegyüttes rímeket alkalmazó, cím nélküli szabadverseket tartalmaz, - néha már a halandzsa határait súrolva, (de azért van bennük rendszer) - egyfajta megtisztító tudatkiömlés módszereként, amit talán kísérleti líra gyanánt is felfoghatunk, majd néhány ál és valódi haiku után ismét egy klasszikus blokk zárja a kötetet.

            Látható hogy Boldogh Dezső könyve nagyívű költészeti utat jár be, leginkább egy korszakokat és különféle hangulati elemeket variáló gyűjteményes kötethez hasonlít, bár még sincsenek benne olyan nagy eltérések mint inkább a négy rész különböző stílusmódszereket felvonultató technikai megoldásaiban. Verseinek rutinos, lazán hömpölygő sorai szerintem szerencsésen ötvöződnek a még legkomolytalanabb ujjgyakorlatokban is rejtetten jelenvaló metafizikai tartalommal - érezhető módon - minden megerőltetés nélkül. Ez a szinte magától hömpölygő formakezelési tudás sokat segít a befogadónak, a szó klasszikus értelmében is olvasmányossá teszi  a kötetet, ahol másvilági hatalmak, mitikus utalások segítik a tájékozódást, de Boldogh kora, az ezredforduló, és nemzedéke is,- a „Harmincnegyedikbe lépő Krisztusok” - ugyanúgy ábrázolódnak, egy felettébb érdekes költői világkép eszközeivel.

  
  

Megjelent: 2014-07-29 19:35:47

 

Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.