VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kántás Balázs: Szépség, műveltség és emberség poézise (Vázlat Németh András verseskötet-háromságáról)
Szépség, műveltség és emberség poézise
Vázlat Németh András verseskötet-háromságáról
Előhang Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent. A szerző három, tematikailag szoros egységet képező verseskötete, a 2011-es megjelenésű Philadelphia, a 2013-ban megjelent Musica Sacra, valamint a 2014-es Copia Publica lényegében ugyanarról adnak számot más-más tematika és utalásrendszer mentén, más-más nézőpontból, de mégis következetesen hasonló poétikai eszközökkel – egy lírai keresési-kutatási, önkeresési és önmegismerési folyamatról tudósítanak, a kötetek beszélője pedig minden esetben olyan tartalmak után kutat rendületlenül, melyeket az ember csak önmagában, önnön lelke mélységeiben találhat meg. Jelen sorok írója mindennek fényében úgy véli, a három önállóan is olvasható, ám együtt mégis egy teljes és szerves egységet képező, egyszerre szépség-, műveltség- és emberségközpontú, minden szempontból humanista költői programot megvalósító, figyelemre méltó verseskönyvről egyenként is érdemes néhány értékelő bekezdés erejéig szót ejteni…
1. Philadelphia Németh András triptichonjának első kötete negyvenöt klasszicizáló, kötött formájú verset tartalmaz, egyetlen ciklusba rendezve. A költemények formájukat tekintve főleg petrarcai szonettek és azok egyéni variánsai, de a könyv magánban foglal néhány egyéb kötött formákat egyéni módon kombináló szabadverset is. A kötet borítóján egy antik görög Apollón-szobor, Praxitelész Apollón Szauroktonosz – Apollón, a gyíkölő című művének fennmaradt, a vatikáni Museo Pio-Clementino-ban máig megtekinthető római kori másolata látható, illetve a kötet versei között ugyanennek a szobornak az egészalakos képe többször is felbukkan, ám minden egyes képen más-más részlet hangsúlyozódik. Ezen Apollón-szobor a könyv negyvenöt költeményének kulcsmetaforája, a szövegek programszerűen idézik fel az antikvitást, a görög-római kulturális örökséget és mitológiát, a szövegek lírai beszélője és megszólítottja pedig versről versre jobbára meghatározatlan és meghatározhatatlan marad – mindez egy igen komplex párbeszédességet, dialogicitást eredményez a versszövegekben, a „ki beszél kihez?” kérdés pedig e rétegzettség okán számos alkalommal megválaszolhatatlan, az önmegszólítás lehetősége pedig csak úgy ott rejlik a versekben, mint a szobor-költői beszélő-olvasó szubjektumok hármasságának tetszőleges viszonyrendszerének lehetősége. A versek beszédmódja és tematikája felettébb hasonlít Rilke Archaikus Apolló-torzó című világhírű, költői-művészi programot megfogalmazó költeményére, fő témájuk pedig ugyancsak a művészet és a művészi szépség lélek- és társadalomformáló, nemesítő ereje… A kötet kulcsmetaforája, olykor talán beszélője, olykor pedig megszólítottja tehát az antik istenszobor, annak múlandósága és / vagy maradandósága, történelmi tanú-, illetve kultúraközvetítő szerepe. A költő klasszicizáló, kötött versformáival, tiszta rímeivel, letisztult szintaxisával maga is egyfajta versszobrászatot, illetve verbális kulturális-archeológiai leletmentést folytat, a posztmodern korban kísérli meg szavakkal, a versek világában megörökíteni, megidézni, s talán egy bizonyos módon a saját értelmezésében újrateremteni az antikvitást, a görög és a római kultúrát, az istenszobrok helyét és idejét, azt, ami volt, vagy éppenséggel azt, ami abban a bizonyos elképzelt-idealizált formában soha nem is létezett… A kötet utolsó, Op. ± ∞ (az egész ciklus számozott opusokból áll, az utolsó, negyvenötödik vers pedig szám helyett matematikai jelekkel a plusz-mínusz végtelen jelzetet viseli) című verse remekül összefoglalja mindazt a művészeti-kulturális-történelmi eszményegyüttest, amelyet a költő beszélője versről versre, opusról opusra, szólamról szólamra keres, ám olybá tűnik, talán sosem találhatja meg – ily módon a mű záróversét talán érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Op. ± ∞
Úgy vesznél a végtelenbe, hogy a törvényed ittmarad. Nyomot keresnél, az enyémbe lépve juthatsz vissza hozzám, már nem vagy magad.
Együtt porladunk. A békét mi zárjuk a szemek mögé. Mozdulatlanságunk örök, sosem két út, egy visz a semmi és a lét közé.
Érzed, ahogy én, a mítosz kevés a hazug önvallomásokig. Nemes szívű kő, a pátosz nélküli valóság embertől alig különböztet meg, a kozmosz bár megkegyelmez neked, de csak amíg
életben hagyod a gyíkot. Könyörület meg a tétován balek etika adhatna sípot, lantot a kezedbe. Nincs? Minek. Hiszek a jellemedben. Nem alkot időtlen időt a tér, ahol rád nézhetek?
Nem irigyeljük egymást. Mert a lélek reprodukciója vagy te is, az ész zabigyereke. Ha félek, mint a megjátszottan merész,
a haláltól, mikor majd elenyésznék, engesztelődj velem. Helyettem, tudom, csillag beszél, hamueszmék világban is lesz a számodra irgalom.
Akkor és mindig tekints engem a magadénak.
Miként látható, Németh András költeményeinek versbeszéde valóban sokban rokon Rilkéével annyiban, hogy a költő filozófiai-bölcseleti mélységekbe merülve, humanista poeta doctusként, hagyományt, művészetet, kultúrát őrizve-mentve próbálja – jó értelemben – tanítani mindenkori olvasóját. Rokonítható azonban e költészet a Rilke lírájával egyébként szoros kapcsolatban álló újtárgyiasság poétikájával is, amelynek továbbvivői a magyar líratörténetben elsődlegesen az Újhold költői – Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Rába György, Pilinszky János vagy éppenséggel Somlyó György. Németh András is ezt a líratörténeti tradíciót folytatja a maga módján, igen letisztult és klasszicizáló, nagy klasszikafilológiai műveltséganyagot és széleskörű intertextuális utalásrendszert mozgató, mégis egyéni, jól felismerhető költői hangot és következetes, egységes versbeszédet, lírai ént kialakítva. Az e ciklusnyi kötetben felépített Philadelphia – mely cím természetesen nem a kortárs amerikai nagyvárosra, hanem az ókori hellén-egyiptomi, majd római városra utal, mely a mai jordániai főváros, Ammán helyén terült el, a szó pedig görögül testvéri szeretet jelent – nem annyira egy valóságos, a múltban létezett, mára csupán romokban fellelhető város, nem egy fizikális, a térképen megtalálható és régészeti eszközökkel rekonstruálható helyszín. E város sokkal inkább egy vágyott, szimbolikus, képzeletbeli hely, a tökéletes művészi szépség és antikvitás-ideál otthona, ahol az ember maga is végre megtalálhatja a békét és a harmóniát, s ahol maga is tökéletessé válhat – s amely helyre leginkább az emberi lélek mélyén, annak legnemesebb szegleteiben, a költészetben, a művészetben és az általa elérhető lelkiállapotban találhatunk meg. Philadelphia, a művészi tökéletesség és az antik harmónia, illetve az ember és ember közti testvéri szeretet eszményi városa mibennünk lakozik, s csak és kizárólag rajtunk múlik, a versek hangját követve képesek vagyunk-e megtalálni… A huszonegyedik században köztudottan nem divat sem a nosztalgikus-idealizáló múltba fordulás, sem pedig a művészet lehetséges társadalomformáló szerepének túlértékelése. A Philadelphia versei mégis meglehetősen bátran és határozottan, magas líraesztétikai színvonalat képviselve arra tanítják olvasójukat, hogy e nagyon felgyorsult és értékvesztett korban is merjünk olyan dolgok felé fordulni és olyan dolgokban hinni, amelyek értéke nem feltétlenül fejezhető ki egy az egyben anyagiakban, a művészet emberi lélekre gyakorolt hatását és erejét pedig korántsem kell lebecsülnünk…
2. Musica Sacra Németh András verseskötet-háromságának második darabja, a Musica Sacra beszélője Farinelli (született: Carlo Maria Broschi, 1705–1782.), a híres XVIII. századi olasz kasztrált operaénekes szerepébe helyezkedik, az ő szájába ad lírai / drámai monológokat, azonban, miként azt a költő a kötet szennycímlapján is jelzi, a monológfüzér akár Farinelli valamelyik utódjának szájából is elhangozhatna – azaz tartalma, üzenete nem annyira történelmi kor- és társadalomrajz, hanem bármely későbbi, így nyilván a mai korra is érvényes, egyetemes mondanivaló… A kötet verseinek értelmezéséhez érdemes ismerni mindazonáltal bizonyos történelmi és életrajzi tényeket, korabeli sajátosságokat – a XVIII. századi Olaszországban mintegy hatezer gyermeket kasztráltak a beavatkozásnak alávetetettek különleges énekhangjának kialakulásának reményében, a kasztrált énekesek közül csak kevesen tettek szert európai hírnévre, s művészi készségükért cserébe hatalmas áldozatot hoztak – jellemzően nem önként. A kötet verseinek egy része a beszélő, Farinelli (?) életéből villant fel epizódokat, színházi / operaházi / udvari szituációkat, emlékképeket, a poémákat pedig zenei utalások rendszere hatja át, főként egyes operákra való referenciák formájában, másik részük azonban inkább tömör, lapidáris formában megírt filozofikus elmélkedés az emberi élet és a művészet lényegéről, lehetséges értelméről és útjairól… A formakultusz, a metrikus formák dominanciája – szoros összhangban a zenei utalások rendszerével –, hasonlóan a Philadelphia című korábbi kötethez, a Musica Sacra verseiben is meghatározó, Németh András Farinelli-alteregója a „szent zené”-t, az emberi nyelven és zenén túli (isteni) zenei nyelvet, a szférák zenéjét szeretné megtalálni, meghallani, a kötet tehát a Philadelphia verseihez hasonlóan nem más, mint egy vágyott ideál, létállapot keresésének költői programja… Az utolsó londoni fellépésére készülő Farinelli című hosszú költemény a mű vége felé a ciklus egyik központi verse, mely lírai csúcspontként remekül összefoglalja a Musica Sacra költői programját, célját, a versek beszélőjének világ- és művészetszemléletét, éppen ezért ezt is érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Az utolsó londoni fellépésére készülő Farinelli
Messze? Északabbra, ahol hideg, nyirkos köd színek után kilátástalanul vágyó szemekre úgy tapad, mint öreg inasra a szürkehályog, és gyertya simul
alaktalan fényével minden ujjhoz, rendbentartott fiókok legmélyére lapul a kottákra írt nyár, a csend feloldoz hamis hangot, a bűnök cimbalmára Saul
Pál fülével emlékezhet, puritán oratóriumok temetnek maguk alá áriákat, öltözők tiszta falán megtapadt lehelet már nem szállna sehová,
de festménynők fölött szelet hajt az ág, vissza, lánykorukig, az érzelmek csapdája, az öleléssel bezárt néma világ senkire se emlékeztető arc, nem látja
benne a jövőtől rettegő angyalt az emberré lett magány. Kiszolgáltatottság keres helyet, Bach borát, a rég elhalt finálét, mártani való kenyeret. Itt vág
beléd a gyerekkor, az első bimbó lemetszésre szánt vérbüszke feje. A késnél több, múló sebeknél kevesebb. Hintó. Hallod a kerekek zaját. Ritmus. Ne késsél.
Tartsd, akár egyetlen óra ütemét. Búcsúzóként jársz erre. Merre? Akik várnak, azoknak te testesíted meg a hét lenézett főbűnt. Hogy képtelen vagy Ádámnak
látszani. Belőled nem sarjad igaz protestáns. Neked szabad, nincs mit veszteni. Ének vagy. A megélhetetlen egy. Az üres éden. Talán. Kit űznek a léptei?
Hang. Az illatok hangja. A pompáé. Bibékre hulló por hangja. Mag aranyházé. Indulsz. Kérdezel. Kertész? Hol? Mi tenné boldoggá? Az új szopránt. Friss csokor. Elhinné
álszentek vetkőztető dicséretét. Szólsz. A csodálat díja elég. Komornával hozatsz rózsát, azt úgyse szaggatja szét a férj. És az öltözőasztalon elférne még.
A Philadelphia beszélőjéhez hasonlóan a Musica Sacra költői szubjektuma is valamiféle végső, tökéletes igazságot keres, melyhez a művészet mellett talán az emberi jóságon, önzetlenségen keresztül vezet az út. Farinelliről köztudott, hogy kora elismert, ünnepelt művészeként igen magas társadalmi pozíciókba is eljutott, többek között V. Fülöp, majd VI. Ferdinánd spanyol király befolyásos udvaronca is volt, ám befolyását többnyire arra használta, hogy másokkal jót cselekedjen. A művészetfilozófiai elmélkedések, a művészet, a zene mindenhatóságágnak és szentségének motívuma mellett erre is számos utalást olvashatunk a monológciklusban. A Farinelli (vagy valamelyik utódja?) által keresett Musica Sacrát, a szentséges zenét az ember csupán a másokkal való jó cselekedeteken keresztül, önnön lelkében hallhatja meg…
3. Copia Publica Németh András koncepciózus, a költői ön- és igazságkeresés folyamatát feldolgozó verseskönyv-hármasságának utolsó darabja a sorozat előző két darabjához hasonlóan antik, görög, illetve jelen esetben latin címet viselő Copia Publica, mely cím egyébként a római katolikus egyház intézményrendszerében a szentté avatási eljárás megindításához szükséges dokumentációt, jegyzőkönyvet jelenti. A költő két korábbi kötetéhez híven itt is széleskörű műveltséganyagot mozgat és tár olvasója elé, a versek pedig ugyancsak többnyire klasszicizáló, kötött formákban íródtak, üzenetét és a beszélő kilétét illetően azonban sokkal egyértelműbb és letisztultabb versszövegekről beszélhetünk. Az intertextuális módon megidézett irodalmi és történelmi alakok között ott találjuk ugyan Assisi Szent Ferencet, Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt vagy éppenséggel Petrarcát, a költemények jó részének költői beszélője azonban sokkal inkább egy bizonyos (kortárs? magyar?) hányatott sorsú alany, egy jól körülhatárolható és stabil identitással rendelkező ember (talán nem túlzás-e azt állítani, hogy egyértelműen a szerző maga?), aki a saját életének eseményeiről, csalódásairól, tragédiáiról ad számot erősen alanyi lírában strófáról strófára, versről versre, ugyanakkor szinte szavakba önthetetlen szeretetet, megértést, részvétet fogalmaz meg az önnön közvetlen környezetében tapasztalt társadalmi-emberi sorstragédiák, akár egészen konkrétan a mai magyar társadalom elesettjei, nyomorultjai iránt… A biográfiai utalások és a beszélő környezetében tapasztalt sorsok, tragédiák egyetemes költői humanizmussá állnak össze, melynek alapvető mozgatója az embertársak iránti mindenkori, végtelen felebaráti szeretet… A Copia Publica beszélője által megfogalmazott élmények és érzések együttesét, világszemléletet talán a Kilátástalanságelégia című költemény összegzi a legtalálóbban, így az előző két kötet kulcsverseihez hasonlóan ezt is érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Kilátástalanságelégia
Emberarcom is lehetne, És mondhatnák azt rám, gyökértelen, Szemembe hazudva, ha ősz üzen Fiam leveleivel, de
Becsapottnak mégse érzem A nyár után magam, kering a nap Törzsem körül annyit, erőre kap Tőle aggastyán gerincem,
Büszkén, kiegyenesedve, Újra, hisz minden Filemonutód A saját mítoszából él, tudod Jól te is, göthöske néne,
Baukiszlány, asszonyéhség Felém sosem hajt már, gyermektelen, Kőgyöngy földben egymást várva pihen A vágy, a test neve, oly rég
Láttalak, kezem, a kéreg Meg se simogatna, kopár sziget Viszi hírünk, úgy kellünk, vízre vet Hajóalakban a féreg
Lelkű kalandor, ezért nem Hiszek többé fészkemből vett jelek Béljósvilágának, hogy öljenek, Irtsanak bennünk, az érdem
Ennyi, sziklák hófehérje, Öröksivár szirtfok a képzelet Szülte istenszobroknak ad helyet A kormányosfélelemre
Figyelmeztető mesékkel, Bár fordulna vissza időkerék, Én emelnék fejszét szerepcserék Törvénye szerint, megérlel
Koronafejemben áldott Babér dicsősége helyett a tűnt, Pusztító aranykor favágókra bűnt Olvasó űrt, csendet, átkot.
A beszélő élethelyzete, s egyúttal az egész őt körülvevő világ helyzete, akár általában az ember földi léte, földi életbe vetettsége alapvetően kilátástalannak hat, ennek ellenére mégis szinte csak és kizárólag szeretettel fordul más emberek felé, ez az odafordulás a mindenkori másikhoz pedig egyúttal a könyvhármas első két darabjához hasonlóan egy keresési folyamat része is. A könyv egyházi tematikát idéző címéhez híven a versek többségében megfigyelhető egy laza vallásos / istenkereső motívumrendszer is. A költői beszélő ez alkalommal nem mást keres, mint egy csalódásokkal, sorstragédiákkal, veszteséggel, emberi nyomorúsággal szélsőségesen teli – látszólag istentelen és megválthatatlan – világban, bizonyos költemények tanúsága szerint egyúttal a halál félelmetes közelségében Istent és / vagy a megváltás lehetőségét. A lírai szubjektum minden kétségbeesésre és pesszimizmusra okot adó tényező ellenére sem esik kétségbe, és továbbra is képes az őt körülvevő világban a jót meglátni és minden erejével a jóságra törekedni. A lírai beszélő versről versre haladva vet számot, készít egyfajta jegyzőkönyvet saját életéről, tapasztalatairól és világlátásáról, megkérdőjelezhetetlen, örök értékek mellett kötelezve el magát az utolsó pillanat előtt még összeállítja a saját Copia Publicáját, az önmaga felett való ítélkezést azonban felsőbb hatalmakra, Istenre, illetve egész személyiségét leplezetlen őszinteséggel kiszolgáltatva a mindenkori olvasóra bízza… A Copia Publica egyszerre profán és szakrális, egyszerre megrázóan személyes vallomásokat és egyetemes emberi üzeneteket hordozó verseinek sugalmazása szerint Istent és a megváltást csak úgy, miként Philadelphiát, az eszményi, sosem létezett, mégis nagyon is valóságosan létező várost és a Musica Sacrát, a szentséges zenét természetesen ugyancsak elsősorban önmagunkban, az emberi lélek mélységeiben kell keresnünk, s nem más módon, mint a másik emberhez való önzetlen és szeretetteli odafordulás által találhatunk rá…
Utóhang Németh András három, egybeláncolódó verseskötetének művei más és más perspektívából, látszólag más és más korból (az antikvitásból, a XVIII. századból és a közvetlen mából), mégis ugyanazon a hangon szólnak hozzánk. Bölcselkednek, vezetnek, tanítanak, közelebb juttatnak minket másokhoz, és persze mindenekelőtt önmagunkhoz. A költői beszélő látszólag mindhárom ciklusban / kötetben valami egészen mást keres, az igazság különböző formáit, e háromféle igazság azonban, ha figyelmesen egybeolvassuk a köteteket, rá fogunk döbbenni, hogy valójában egy és oszthatatlan. Philadelphia, a tökéletes művészet, az aranykori harmónia és testvéri szeretet spirituális városa, a Musica Sacra, az emberi lélek szentséges zenéje, illetve a megváltás / Isten közelségének elérése a másik ember iránti feltétlen felebaráti szeretet által lényegében egy és ugyanaz a hely, egy és ugyanaz a minden ember által vágyott, és egyúttal – bár nagy nehézségek árán, de mégis – minden ember számára elérhető spirituális tartalom, egy és ugyanaz a létállapot… A költő e három különböző korba elhelyezett beszélőn, három lírai hangon és alteregón keresztül indul el, hogy az antikvitás újrateremtése, a művészi és emberi önfeláldozás, illetve az önzetlen felebaráti szeretet által megtalálhassa azokat a spirituális tartalmakat, igazságokat, amelyek által az ember önmagánál többé, jobbá, nemesebbé válhat – és bár a keresés folyamata a költői introspekció útján történik, e belső utazás pedig látszólag végtelenül magányos kutatási folyamat, a költői szubjektum sosincs egészen egyedül, hiszen sosem, még monologikus verseiben sem csupán kizárólag a vak sötétségbe / önmagához beszél, mert szükségszerűen mindig ott van, ott kell, hogy legyen vele a mindenkori olvasó. A költői beszéd tárgya és címzettje legfeljebb csak látszólag és csak részben a megnyilatkozó alany maga – Németh András három kötetének filozofikus, bölcseleti mélységekbe merülő, nem kioktató regiszterben, hanem mindig jó értelemben tanítani próbáló versei pedig a mindenkori címzett által könnyen fogadható és dekódolható lírai üzenetek. Mind a hellenisztikus kor, az archaikus Apollón-szobor bölcselkedő, s egyébiránt valóban bölcs, bizonytalan körvonalú költői narrátora, mind a lírai monológokat meditatív hangnemben maga elé deklamáló Farinelli-alteregó, mind pedig a költői biográfiai személyének megkettőzött, letisztultabb énje hozzánk, nekünk és értünk beszélnek, az emberi műveltségről, az embert jobbá és többé tevő művészetről, illetve a mindnyájunkban ott élő és a megváltás lehetőségét mindnyájunk számára elérhetővé tevő emberi felebaráti szeretetről szólnak nekünk. Elmondják, amit a maguk klasszikus líranyelvi eszközeikkel el tudnak mondani arról, amit mindannyian keresünk, s amire önmagunkban mindannyian rátalálhatunk. Elmondják nekünk – nem többet és nem kevesebbet. A költő kétségtelenül nem csupán önmagának és önmagáért, hanem nekünk, velünk és értünk beszél – csupán rajtunk múlik, meghalljuk-e a hangját…
Megjelent: 2016-04-07 16:00:00
|
