VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Hartay Csaba: Kántor Zsolt versbútorai
Kántor Zsolt versbútorai Kántor Zsolt: Must Digitális Kalamáris, 2015. Szarvas. 86 oldal
Igen, a lélek. Ebben bízunk, mi, világban kószáló testek. Test a lelke mindennek, szól az abszurd magyarázat erre a felfoghatatlan anyagi és szellemi világra válaszul, melyben lebegünk, kapálózunk, és egyre kevesebb a fogódzónk. A vers fogódzó. Annak kell lennie. „Nem értem ezeket a mai, modern verseket” – hangzik el sokszor a közhelyszerű elutasítás. És a zenét érted? A látványt érted? A napot érted? A holdat? A nyarat? Az elme zsalugátereit ne deszkázd be egyetlen elutasítással. A versek tájak. A versek színek. A versek dallamok. A verseknek is vannak napszakjai. Árnyai, fényei. A költészet: ébredés. Kántor Zsolt verseiben lehet bolyongani. Szemügyre venni a külvilágot, a belvilágot. „A kék eget kémleli./Az esőt veszi szemügyre./Nem tudja rávenni senki, hogy a szemét lesüsse.” (Alulnézet) A pillanatnak is van tekintete. A vers is látja olvasóját. „A konténerből kék szótövek/Illata száll” (A pillanat tekintete) A kék szótövek. Visszautalás egyik régebbi kötetére. Emlékszem erre a verseskönyvre. Húgom nyerte, valamikor a kilencvenes években, általánosban, valami iskolai szavalóversenyen. Akkor még nem írtam. Beleolvastam. Nem tudtam elhelyezni, semmi közöm nem volt a kortárs irodalomhoz, de éreztem, hogy ez valami egyedi, lekopírozhatatlan magánmisztikum. Saját szavakkal, termekkel, csarnokokkal. A Kántor-épületegyüttes. És felbukkan s sokakat taszító, gyakori idegen szóhasználat. Mondhatnánk, hogy miért kell teletűzdelni ilyen szavakkal egy verset, hogy „indifferens momentum”? Vagy: „A spontán Invenció takarít!” Csak azért, mert ezek Kántor Zsolt versbútorai. Nem ettől lesz vers a vers, hogy valaki telepakolja az idegen szavak szótárából vett kifejezésekkel a sorait. Két-három aranykilincstől még nem válik ragyogó kastéllyá a lebontásra váró, düledező épület. De a sötét szobákat rögtön beragyogja egy-egy megfelelő helyen elhelyezett csillár. És ezeknek a kifejezéseknek az intimitása, koherenciája, ismétlődésszerű létjogosultsága érvényt igazol magának a versnek is. Ettől Kántor Zsolté ez a költészeti attitűd. Van másmilyen költészet is. Puritán, egyszerű, matt. Ilyet ebben a kötetben ne keressünk. Ne kérjük számon rajta azt a költészetet, amit nem művel. Fikció és praxis. Érezni, hogy élvezi leírni az ilyen szavakat. Mintha a praxis szónak alakja lenne, vázszerkezete, amely tartópilléreivel élteti a verset. Nézzük a tárgyait: zongora, klaviatúra, lépcsők, kabinsor, kottatartó, márványlapok. Mintha ezeknek a szavaknak a leütésével hangok is szólnának valahonnan, mélyről. Mind billentyűk ezek, bennük a bekapcsolás, a működés, az életbe lépés kulcsa. Igen, az álmok. Az álmoknak is van egy feszes zsinórra fűzhető kelléktára és eszmerendszere, de a sorrend nem erőlteti a logikát. „Az illúzió szoftvere” lép működésbe. Vannak szereplők, vannak tárgyak, vannak elmozdulások. Ezek a versek tele vannak nyüzsgéssel, mozgással, működéssel. „A betűk szétröppennek, mint egy madárraj.” Nem kell félni az ilyen képektől. Látvány, képernyő nélkül. És ez az igazi HD felbontás, amit az agyad rendez egy ilyen sor elolvasása után, már ha van ilyen vevőd. Olvass verset. Kialakul a befogadó készség. Szürmodernitás ez, a legjavából. És a hit. Az ima. Az Ige. Kántor Zsolt hívő emberként van jelen az irodalomban. Ez a magatartás a verseiben is nyomot hagy. De a Must című kötet nem erről szól. Ezek a költemények nem csengetnek be hozzád szórólappal, hogy állj be közénk. Az utalások belesimulnak az eszmei magántulajdonba. Itt van „Az összeszőtt múlt” minden megkopott fotójával. Saját emlékezés gombfocival, plüssel és lexikonnal. De ott a Menny is. Nem fenyegetően. Őrzően. Kántor Zsolt a kötet végére kibékül magával: „Most viszont nem ismerek magamra/Hisz ez egy új individuum hangja./Akár egy ismeretlen angyal./Isten nagy!/Nehéz felfogni aggyal. Hangja az idő elteltével egyre újabb. Kötetét forgatva megújul az olvasó is. (Kántor Zsolt: Must, Digitális Kalamáris, 2015.)
Megjelent: 2015-02-03 17:00:00
|
Sűrű, mint a must. Édes, tömény. Alkohol még nyomokban is alig. Mindvégig tisztán látunk. Kántor Zsolt új kötetében nincsenek elválasztó vonalak. Folyam. Mint címoldalon az illusztráció. Gyümölcsízben hömpölyög az Ige és az ima. Olajban tartósul. Mindenki a saját lelkében él? – szegezi nekünk a kérdést a kötet első sora. S ami elkezdődött, rögtön véget ér – zárul a prózavers-szerű nyitány.