Ujlaki Csilla: A létezés tágassága ( Dobozi Eszter: Kettőztető )
" Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned."
( Mészöly Miklós )
Dobozi Eszter verseit hiába keresnénk az elmúlt években megjelent Szép versek kiadványaiban, pedig a klasszikus értelemben vett szép versek az övéi, melyek formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót.
Az 1986-os Az Egy, az 1991-es Látó és a ' 98-as Fehér című verseskötetek után a 2001-ben megjelent Kettőztető témája is " az örök visszatérés ", a szakadatlanul áramló-hullámzó végtelen idő, " a percenként újuló " s " a percenként ismét a régi ", mely a lét -- e " viruló-örök enyészet ", e " kénytelen ragyogás ", " e némán is boldog tombolás "-- folytonos újrateremtője és pusztítója. Ontológiai érzékenységű intellektuális líra ez, melynek alapállása, intonációja leginkább az Ezüstkor nemzedékének nagyjait idézi. A kötet utolsó versének tanácsát megfogadva (" Visszafelé olvasni a könyvet, / hogy aztán újra elölről! / ahonnan ezúttal semmi sem lehetetlen") úgy érezzük, hogy ebben a versvilágban minden egymásra rétegződik; minden csupa áttűnés, csupa hullámzás, lüktetés, ezernyi árnyalat. Színpompás növények botanikai pontosságú és részletezésű leírásából, gyermekkori képek, rajzok, elfeledett hangok, illatok, tájak, árnyak és mozdulatok villanásaiból épül a lét legvalódibb mozaikja, híres festmények és mitikus figurák felidézése vetíti egymásra az egykor volt s a most időt, s készteti a lírai alanyt biblikus ihletésű, Babitséhoz hasonló szent ámulatra :
"miért a fák levelén a kecses kocsány,
miért a szív-, a lándzsa-,a kard-,
elnyújtott zéró-, a tű-forma
zöldben, ezüstben, bíborban, narancspirosban,
miért a szirmok orgiája,
csészelevélkék tűnő tökélye,
a fejecskét utánzó bibék, porzók,
aranybarna hímpora, miért
a lepkék, kagylók, halpikkelyek
szivárványszíne, miért oly méltóságos
egy hattyú a vízen, miért a sas, az ölyv
röpülése, az aranymálinkó éneke,
miért az áramvonalas kúszó,
sikló, szökdelő s rohanó testek
isteni arányossága, miért;
' a természet nem pazarol '-- miért
hát e tobzódás -- színekben, hangokban,
eszményi alakzatokban!
Kérdezed? Miért hogy fogva tart,
hogy nyugton évezredeken át se hagy
ama bizonyos
' szent feleslegesség '!"
( Ars poetica )
A világ sokszínűsége egyrészt visszautal az osztatlan Egységre, a teremtő Egyre (" ...akármely / színben és alakban / azt az egyet kínálja / mind: teremtményeiben/ azt, csak azt, hogy ő a minden / ő az első, ő a végső / a sokban is, a négyben is / a kettőmegegyben / a kettőben is Egy "), másrészt a bontatlan univerzum szétesése, a teljesség megszűnése az ember hasadtságélményének okozója ("... Eddig tartott az Éden. / S lett szép képzetemből / rontott világ").
"...sok a kettő, de több az egy "-- idézi Dobozi Eszter Kosztolányit a Műveletek kettővel című versének mottójában. " A történeti ember a számban -- írja Hamvas Béla a Scientia Sacrá-ban -- csak mennyiséget lát, s ezért azt hiszi, hogy a kettő több, mint az egy. Az archaikus ember, aki a számban a mennyiséget is a minőség és az idea haladványának látja, tudja, hogy a legnagyobb szám az Egy. A kettő nem kétszer annyi, hanem feleannyi. Az Egy tulajdonképpen nem is szám. Az Egy az egység.”
A kettő anyagi megvalósulása a transzcendens Egynek, bináris oppozíciót hoz létre, mely ugyanakkor azt a feltételezést is magában rejti, hogy a világ jelenségei párosak, csak egymást kiegészítve alkothatnak tökéletességet. Az Egy és a Kettő, az Egy és a Sok ősi kérdésének Dobozi Eszter már eddigi könyveiben is kitüntetett szerepet szánt, e kötet versei pedig -- már a választott kötetcím szándéka szerint is -- a bennünket körülvevő világ s annak " égi mása ", a valóságos látvány és az emlékezetben őrzött ősképek "kettőződései", régi mítoszok újraértelmezései; egy felfokozott létvágy tükröződései a " léttelen levésben ", az otthonkeresés útjai a száműzetésben.
" egyszerre -- kettőzött tükörben --
ott volt : papír négyszögébe gyűrve
lombnak lángolása, az éteri tűz,
a z ö l d és a r a n y, kifogyhatatlan
áramokban a magas, a mély, a kék,
s kettőztetve a tárgyak, az árnyak,
mindaz, mi sértetlen és sebezhetetlen áll...
nem felejthetem! s azóta is
csak ez hív, küld és terel,
ez táncoltat és vonattat té s tova,
ez! hogy el-s feltűnnek a dolgok
e kettőztető átszenderülésben,
s e kettőztetésben oly boldogok..."
( Kettőztető )
Egy kozmikus én monológjait olvassuk, aki nem a világhoz képest, hanem a világ által fogalmazza meg önmagát, térben és időben egyaránt tág horizontokat járva be : " Mint megnyíló sír, tágult, tolult / a mítikus idő. És ketrecek, / cellák, miket sziklába vájtanak, / derengtek át, s egy múló sejtelem. / Száműzetésem ezzel véget ér, / vagy most kezdődik el...?" A szubjektum útja, léte az örök visszatérés metaforája, ezt erősíti az a kötetszerkesztési intenció, mely széttartó stíluselemeivel és különböző versformáival ( a töredékszerű feljegyzésektől a hosszú versig, az aszklepiádeszi strófától a szabad versig) is egységes " zeneművet " épít, s ciklusaiban a zenei tételekhez hasonlóan ugyanazt a témát variálja, járja körül, keresve azt a nyugvópontot, mely valószínűleg elérhetetlen és ábrázolhatatlan. A szabad versek örvénylő, önmagukba visszatérő mondatai pedig azt sugallják, mintha maga az írás is koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Az ember a meghatározatlanság helyzetéből vázolja fel önmagát úgy, hogy kitüntetett pozícióból, a l á t ó helyzetéből tekint a világra. E pozíció már az előző kötetekben is jellemezte a lírai alany magatartását : " mint aki semmit se illet / csak néz, csak lát.../ mint aki tudni se tud / csak ért, megért -- "( A látó kötet azonos című versének V. darabja ). Az Egy kötet Corpus c. verse így ír erről : " megnyílt figyelem vagyok / kinyílt akarat, -- ki / elnyelni vágyik egy másikat / felszippantani / a méh a has a mellkas üregébe / s járni kettőzött tudattal / e kettős burokban." A Kettőztető kötetben megjelenő tekintet olyan "Szem, mely sosem nyílik,sosem csukódik, / se kandi, se pisla, nem is valódi, / csak az néz így, mintha mindent fölinna, / s lát ilyen időkbe maróan vissza. " Nagy misztikusok világlátása az, hisz Angelus Silesius szerint " A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amellyel ő lát engem.
Az univerzális én önazonosságát kutatva ( " azonos-e a szem, az arc, a fő / hogy ugyanaz, aki jő, / ugyanaz, mint aki elment ) többször is alakot vált, " testet " ölt, hogy a világról alkotott érzéseit, benyomásait, létélményét a személyesség sugárzó erejével is megoszthassa velünk. A sokféleségben is közössé és példázat értékűvé válik a száműzetésben is szabad Márai ( San Diegoban Márai ), a józan ész paradoxonába ütköző bölcs Marcus Aurelius (Marcus Aurelius elveszejtett jegyzeteiből ), a magát az " irgalom nélküli ", " hatalmas " Úr kezébe adó, fiát (fel)áldozni készülő Ábrahám ( Helyett) , az árnyékvilágba induló, kedvesét másodszor is elvesztő " új s új halált haló " Eurüdiké ( Eurüdiké léptei ) és a mennyből a földi örömökre s kedvesére vágyó Beatrice sorsa ( Beatrice álmodik ). Ez utóbbi ciklusból egy szép részlet :
" Lejutni vágyom innen. Vár Firenze!
Ez tölti ki örökös létem. S fáj e
tétlen tündöklés, a Legfőbb kegyelme.
A végtelen-örök sugár nekem sok.
A zöld köpenyre s a vörös szövetre
ránézni sem tudok. Még ruha nem volt
ennyire ízlésem elleni. S ünnep
ilyen lehangoló : angyalsereg hol
bárgyú játékban olvadoz, és fülledt nótákban édeleg.
Tucat poronty étkeként magabízóbb
lehettem volna, mint itt, drága Dantém,
elérhetetlenül szép égi szempár..."
( Beatrice Dantéhoz )
A jézusi sors a humánum és a kegyetlenség, a szépség és a fájdalom parabolájává nő, benne ismétlődik újra és újra az emberi kiszolgáltatottság és megaláztatás kínja, gyötrelme s az isteni bizonyosság-és biztonságérzet nyugalma : " így szúr át a nap zúzott színeken / múló torony alatt pásztázza át / tűnt időd, fúj a mindenség szele, / s te fél ájulatban, kegytárgy gyanánt / állsz..." ( Jászol és kereszt )."... ahogyan valaki áll -- / arc nélkülien, / inkarnáció előtti / szédületben, / ahogyan oly tétován,/ mégis mint ki b i z t o s már / és örök, / égő paradoxonok / példázataként pörög " ( Metszet ). A Hová? című versben Nagy Lászlót idéző fájdalommal vetődik fel a kétely: érti-e még valaki e példázatok mélységét, hallja-e még valaki a róluk, általuk szóló lélek panaszát ? ( " Ki hallja meg / a siratást? / Ki érti még / az ostoroztatást?” )
A különböző " alakváltozatokat " öltő és sorsdrámákat újraélő lírai én megszólalása azt mutatja, hogy a szubjektum jelenléte csak a másban-létben tapasztalható meg, nincs közvetlenség, minden a közvetítéssel kezdődik. A Másik bennünk visszaverődő arca , bennünk visszhangzó léte az önmagunkkal való találkozás, egyediségünk és egyetlenségünk felismerésének lehetőségét adja. A Másik befogadása egyben a Végtelenség ideájának megtapasztalása, a transzcendencia felvillanása, a jóság elérésének kegyelmi aktusa : " Ki külön volt, belül dobog, / mint angyalod, jobbik részed " ( Kettő ). A kettősség újbóli egységbe rendezése, a " tökéletes Egy " megvalósításának útja azonban nem mindig ilyen magától értetődően egyszerű; akár " énvesztésig ", az én felszámolódásáig is vezethet : " ...és mindenegy dobbanásban / ő visszhangozza már csak önmagát, / a legbenső űrökig leszáll, / a sejtekben is ott motoz, / árva maradékaimon dőzsöl, toroz, / mindent fölél, s úgy van belül, / hogy kívüle már nincsen én "( Egy rögeszme vonzásában ).( Más vonatkozásban ugyan, de lehetetlen nem érezni a József Attila-áthallást : " S mit úgy hívtam : én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amig elkészül ez a költemény..." -- Ki-be ugrál...). Az én újraépítése, megkettőződése, sőt megsokszorozódása a m ű v é s z számára "elkülönböződései" révén is létrejöhet oly módon, hogy a hagyományból merít, de azt " átírva ", " átsatírozva " építi be művészetébe. Dobozi Eszter verseinek mottói, sorai és hangütései a Bibliát, Balassit, Arany Jánost, Dsida Jenőt, Babitsot, Szabó Lőrincet, József Attilát, Weöres Sándort és Pilinszkyt idézik. Így válik a szöveg " sokdimenziós tér "-ré, "amelyben " sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti : a szöveg idézetek szövedéke,amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő ", s az író " egyetlen tehetsége az írások vegyítésében áll, abban, hogy az egyiket kijátssza a másikkal szemben, oly módon, hogy eközben egyikre se támaszkodjék, ha m a g á t szeretné kifejezni " ( Barthes ).
Az Egy és a Sok metaforája tehát nem csupán az univerzum szétesésének, a Teremtő és a teremtett világ hasadtságának, az Én és a Másik elkülönültségének és egységbe rendezésének vágyát és kételyeit fejezi ki Dobozi Eszter versvilágában, hanem posztmodern korunk művészi útkeresését és problémafelvetését is tükrözi : a költő, ki " szétszabdalt világokat egybelátón " érez, ábrázolni csak " rekonstruálva ", " elfátyolozva ", " átsatírozva " tud. A tökéletes egység művészi újrateremtése azonban nem azonos-e a kiterjedés nélküli, ábrázolhatatlan és körüljárhatatlan ponttal, a lehetőség hiányaként érzékelt kozmikus Semmivel, amellyel az Én is szembetalálta magát önkeresése, útkeresése során?
" és átíródnak a szövetek,
szövedékek, átíródnak a
szövetségek is --
e színekből vont tájat
elfátyolozzuk:
s e sűrűség már
mindent fedez,
a feketén is fekete,
és lesz a sokaság is
egyetlenné,
nem levővé,
amint egy ősrobbanás előtt,
után "
( Színek, pálcikák, gömbök )
S vajon a művészet, az Írás adhat-e lehetőséget e semmi feloldására, teremthet-e valódi dialógust író és olvasó között? A Látó kötet Áttűnések c. " pascali parafrázisában " e kérdésre adott válasz egyértelműen pesszimista : " mi az írás a végtelenben? / a magány helybenjárása csak / az idegenség abszolútuma / a mérhetetlen mértanába / odagondolt jajkiáltás / visszhangtalanul / minden válaszra esélytelenül ". A Kettőztető Ezer világ c. verse -- mely mottójában Borges " bábeli könyvtárát " , dőlt betűs visszatérő soraiban pedig József Attilát idézi -- azt sugallja, hogy a nyelv nem csupán külsővé, hanem közössé is tesz egy addig csak sajátként létező világot, s a végtelen szöveguniverzumba való (be)lépés ( akár olvasóként, akár /tovább/íróként ) megadhatja a közös birtokra ismerés élményét: "a Duna csak folyt... / a könyvsorokkal bélelt / szobát érzeni vélem / szunnyadón benne / ezer világ van / ezer más élet / ez itt a ház -- szólnak / ez itt az otthon / innen tudom, hogy / nem egyszer éltem // s a Duna csak folyt ".
(Antológia Kiadó 2001.)
Ujlaki Csilla
(Műhely, 2003/1)
Megjelent: 2014-08-10 09:43:26
 |
|
Ujlaki Csilla |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
