Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Monográfiasorozat a Barbarium mindeneséről: Körmendi Lajosról

 

Csak őszinte elismeréssel adózhatunk Rideg István Körmendi Lajos szellemi teljesítményét feldolgozó hatalmas munkájának. Mint ahogy minden igazi irodalomértő és kultúraszerető ember tudta, hogy amit Körmendi Lajos (1946–2005) művelt, az maga is csodálatra méltó volt. Hogy egy sajnos ilyen rövidre szabott életben is miként lehetett ezt a teljes értékű és hatalmas kiterjedésű, kisugárzású rangos költői, prózairodalmi, szociogáfiai, riportműfaji, krónikási, folklorista, művészeti és kulturális újságírói, kritikusi, esszé- és tárcairodalmi, novellista, elbeszélő és értekező és dokumentumprózai, meg a főként az „őskereső”, a nyelv- és néprokonság-faggató, Kelet-kultuszos magatartásból sarjadzó műfordítói életművet úgy létrehozni, hogy mellette a szerző népművelő, néprajzos, művelődéstörténész, pedagógus, kultúraszervező és kultúraitrányító, lap- és folyóirat-szerkesztő, nemzedéki és tájegységi, sőt Kárpát-medencei, meg ezen is túli, eurázsiai horizontú szellemi vezéregyéniség legyen, alapítója nép- és magasművészeti alkotóközösségeknek, szervezője és fenntartója kultúraigényes vállalkozások özönének, spirituális és valóságos intézmények rengetegének: ez már a képzeletet is meghaladó, lebilincselő titok marad örökké.

 

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetéről

 

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

 

Az őszinteség terepe

 

Zavarba ejtő a hallgatás e vérpezsdítően izgalmas és meglehetősen profi, néhol slágerszövegesen odakent, rigalánc-lazaságú, hanyag eleganciával káromkodó trashköltészet, Stiller Kriszta 2014-ben megjelent Ködforgató című kötete körül. Pedig tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen rajongója.

 

Stiller Krisztát akkor olvasom, ha vagány versekre vágyom. Vagy ha éppen kevés vagyok a sajátjaimhoz, mert ő azok közé tartozik, akik inspirálnak. Akkor is fellapozom, ha szerelmileg nyomorultul érzem magam, és inkább keresek valakit, akinek a mellékelt ábra szerint még az enyémnél is fülsiketítőbb robajjal szakad meg a szíve:


Szakmonográfia Wass Albertről

                       Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944



A gyarapodó Wass Albert-szakirodalomban (Szücsné Harkó Enikő, Turcsány Péter, Takaró Mihály könyvei, Beke György, Nagy Pál, Pomogáts Béla, Szakács István Péter, Medvigy Endre, Márkus Béla, Adamikné Jászó Anna és mások alapvető tanulmányai és számos egyéb kötetösszeállítás között) örvendetesen nő meg a tárgyilagosságra törekvő, igényes értelmezések száma, s az újabb és újabb biográfiai, filológiai vizsgálódások eredményeinek, meg a legfrissebb kiadástörténeti fejleményeknek köszönhetően mára már voltaképpen többet tudhatunk Wass Albertről, az emberről (életéről, családjáról, családtörténeti múltjáról, pályája állomásairól, műveinek sokaságáról), mint talán bármely más erdélyi vagy emigráns alkotóról. S hogy művei (hatalmas, minden műnemre kiterjedő – noha sok tekintetben egyenetlennek minősíthető – életműve) jelentőségéről – keletkezés- és befogadástörténeti összefüggéseiről, irodalomtörténeti szerepéről, esztétikai érvényességéről – is hiteles képet kaphassunk, abban Balázs Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak. 2004-ben megjelent Wass Albert-bibliográfiája például megkerülhetetlen fundamentuma minden további kutatásnak, még ha természetesen – amint maga a szerző is hangsúlyozza – a külföldi, főként amerikai sajtótörténeti gyűjtőmunka kényszerű hiányosságai miatt nyilvánvalóan nem tekintendő abszolút teljességet elérő vállalkozásnak.

Bíró József próteuszi operája



Bíró József költészetét nem olvasta-értelmezte keresztül-kasul a honi kritika, pedig az 1970-es évek első felétől előttünk áll egy összetéveszthetetlenül egyedi költészet, a maga belső leágazásaival, a maga alakulástörténetével együtt. Kevés kivétel ugyan akad, de e költészet egyediségét a kritika két úton tompította le: egyrészt a behelyezéssel már ismertnek gondolt »dobozokba« (legtágabban /„az avantgárd és  neoavantgárd/”) merült fel, szűkebben például a Black Mountain-es Charles Olson projektív versének eszméje, Blaise Cendrars írásgyakorlata, és sok más párhuzam, legszűkebben pedig a párizsi Magyar Műhely). Mindezekkel nincs  is semmi baj, legföljebb az alaposságot hiányolhatnám egy-egy párhuzam emlegetésekor: túláltalánosítások ezek a  javából, másképp fogalmazva  az egyediségek feláldozásai. Mert bizony Bíró József költeményeivel foglalkozni nem Wellness-hétvége.

Vasadi Péter azon költők táborát gyarapítja, akik írtak verset Váltóláz címmel. Nemrég Csoórinál kaptam fel a fejem, hogy Váltólázam nekem is van, s most a Csönd születik kötetben is olvastam egyet.

Vasadié így indul: „Ha valaki kérdezné, / miért éltem s élek, / válaszom ez volna: / verssorokért.” Költőként ezzel azonosulni nem nehéz, ugyanakkor nem gondolom, hogy Vasadi az elefántcsonttoronyban bűvészkedne a szavakkal, ahol a szakmabeliek jól eldiskurálgatnak egymással, és ahová nem ér el a plebs szeme-füle. Ismerek ilyen poétikát, volt már szerencsém olyan költőhöz, aki szépeket és főleg okosakat írt, de azt kevesen értik. Vasadi Péter verseit sem mindig egyszerű értelmezni, de szavai elhatolnak a szívemig akkor is, ha fáradó elmém már alkalmatlan befogadásukra.

 

 

Az álommérnök kerékpárra száll

Novák Valentin Álomtourbina című kötetéről

 

Lehet, hogy a „kerékpárosregény” már külön műfaj az irodalomban. Elképzelhető, hogy Svetislav Basara Feljegyzések a biciklistákról című könyve nyomán egy új csapás vezet a próza erdején keresztül az ismeretlen terepek felé. Novák Valentin Álomtourbina című, sok irányba elinduló, neoszürreális, történetcsavarintásos, apokrif biblikus elemeket tartalmazó, időutazásos könyve beviheti az olvasót olyan csalitosokba, melyek létezéséről nem lehetett tudomása. A „tekerés” élménye többrétegű, feljogosíthatja az írót, hogy kedve szerint csapongjon, szálakat varrjon el, kiöntse mélytudatát, mint az órák óta monoton kerekezők a végső kimerülés előtt.

 

Az archivisztika magyarországi szintézise

Megkésett megjegyzések a Levéltári kézikönyvről



Jelen sorok szerzője meglehetősen nehéz helyzetben van, amikor érvényes állításokat szeretne tenni a Körmendy Lajos főszerkesztésében 2009-ben, tehát immár hét évvel ezelőtt megjelent, majdnem 800 oldalas Levéltári kézikönyvről, mégis úgy döntött, megkísérli. A szerző ugyanis csupán botcsinálta levéltáros, végzettségére nézve angol-magyar szakos bölcsész, illetve irodalomtudományi doktori fokozattal rendelkezik. S bár a kulturális közalkalmazotti munkaköröket szabályzó rendelet a levéltárosi munkakör betöltéséhez gyakorlatilag bármilyen társadalomtudományi végzettséget elfogad, illetve a valóságban is előfordulnak a szakma képviselői között a legkülönbözőbb, általában persze bölcsészettudományi végzettséggel rendelkező személyek, az utóbbi tíz-tizenöt év tendenciája azt mutatja, hogy a magyarországi levéltárakba leginkább történelem és / vagy levéltár szakos bölcsészeket vesznek fel legszívesebben levéltárosi munkakörbe. A szerzőnek szerencsés véletlenek folytán mégis megadatott a lehetőség, hogy levéltárosként dolgozzon, s nem lévén sem történelem, sem levéltár szakos diplomája, igen sok mindent szükségszerűen a gyakorlatban tanult meg a levéltártanról és a levéltárosi munkáról. Sok mindent a gyakorlat által, s persze igen sok mindent a tárgyalt kézikönyv segítségével tanult meg. Abban ugyanis megtalálható szinte az egész tudásanyag, még a neki joggal felróható hiányosságokkal együtt is, ami minimálisan szükséges és elégséges ahhoz, hogy valaki ma Magyarországon levéltárosi, esetleg levéltári kezelői vagy irattárosi munkakörben dolgozzon. Napjaink bölcsészettudományi diskurzusában amúgy is a kultúratudomány, a szellemtudományok integrálására és az interdiszciplináris szemléletre való törekvés a kulcsszó, így hát úgy vélem, talán egy kissé más területről érkezett bölcsész is veheti magának a bátorságot, hogy minősítsen egy ilyen kézikönyvet – elsődlegesen a gyakorlati használhatóság szempontjából – egy szakkönyvkritika keretében.

 

A lelkiismeret nem lomtár

Györffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, 80 oldal, 2016.

 

A lelkiismeret nem csak kárhoztatni képes, hanem örülni is tud. Ez jutott eszembe, amikor Györffy Ákos könyvét lapozgattam esténként. Milyen jó, hogy vannak még olyan emberek, akik megelégedéssel képesek élni az életüket.

Az embereket Györffy Ákos könyvében az érdekli, mi van az emlékezeten túl? Nem a faktumok, a konkrét történetek, mert azok nem mondanak önmagukban semmit. Ehelyett a szemlélődő maga is szerzőjévé akar válni annak, amit megért.

 

Galaktikus tündérmeséből realisztikus háborús mozi

Benyomások a Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet című filmről



A Star Wars-univerzum legújabb filmje, a Rogue One –  Zsivány Egyes, mely George Lucas klasszikus dupla trilógiáján kívül az űreposz egy teljesen önálló cselekményszálát képezi, s arról szól, miként lopták el a lázadók Halálcsillag nevű tömegpusztító harci űrállomás terveit, úgy illeszkedik szervesen az eredeti két trilógia által teremtett univerzumba, hogy közben sajátosan önálló spinoff filmként is megállja a helyét. Jelen kritika szerzője szeretné hangsúlyozni, hogy sajnos vagy szerencsére, de bizonyos szempontból pozitív irányban elfogult mind a tárgyalt film, mind pedig az egész gigantikus science fiction-széria irányában, így értékelése semmiképpen sem lesz teljes mértékben objektív, bár akként kezeli a Star Wars-univerzumot, ami – a populáris kultúra részeként, s persze igyekszik majd a film dramaturgiai hibáira is rámutatni. Leszögezi továbbá, hogy a tárgyalt film cselekményét és dramaturgiáját igen részletesen és mélyrehatóan kívánja bemutatni és elemezni, ezért jelen értékelés elolvasása azok számára, akik még nem látták a filmet, semmiképpen nem ajánlott.

A polgári értelmiségi végső számvetése

Lényegre törő bekezdések Géher István Polgár Istók című verseskötetétről

 
 

Géher István Polgár Istók című, a költő életében megjelent utolsó verseskötetében tulajdonképpen semmi mást nem csinál, mint szintetizálja, egyesíti azt a hatalmas költői és élettapasztalatot, élményanyagot, melyről a korábbi kötetek más-más nézőpontból, de mégis meglehetősen nagy átfedésekkel, szükségszerű ismétlődésekkel adtak számot a mindenkori olvasónak. Miként azt maga a költő is leírja kötete fülszövegeként írott miniesszében, műve nem más, mint változat – Arany János Bolond Istók című elbeszélő költeményének (poszt)modernkori átirata, továbbgondolása, sajátos új kontextusba helyezése. Catullus és Anakreón után Géher új irodalmi alteregót kreál magának, aki, habár kicsit emlékeztet mind Arany Jánosra, mind az ő elbeszélő költeményének hősére, Bolond Istókra, mégiscsak elsősorban önmaga marad – Géher István, a költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a polgári értelmiségi, és persze mindenekelőtt maga az ember.

 

Az egymásba átfolyó emlékek versnaptára

Értékelés Géher István Esztendők éve című verseskötetről

 
 

Géher István Esztendők éve című karcsú verseskötete folytatja az „Új Folyam” kötet által kijelölt költői pályaívet, ám egyúttal jelentősen el is tér attól. Ötvenkét számozott verset, ötvenkét kétszer nyolc soros, ottava rima strófaképletben írott költeményt tartalmaz, amelyek az év ötvenkét (egész) hetének számaira utalnak, az „Új Folyam” az évszakok tematikája szerint ciklusokra tagolódó, egy szimbolikus évet kiadva, magukat lírai naptárként olvastatva. Hasonlóan az Anakreóni dalok kötet epigrammáihoz, ahol azon felül, hogy egy adott antik görög lírikust használ alteregóként a költő, itt sincsenek jelen a versekben vendégszövegek, és nem követi a főszöveget az intertextuális utalásrendszer megfejtését kínáló filológiai jegyzetapparátus sem. Már-már szélsőségesen vallomásos, a biografizmusig lecsupaszított alanyi költészet ez a javából, ahol a költői beszélőt az egyszerűség kedvéért nagyobbrészt nyugodtan tekintheti az olvasó azonosnak a szerzővel, Géher Istvánnal, a költő-irodalomtörténész-műfordítóval, és persze elsősorban az emberrel. 

 

A kutya lelke

Király Levente: Van egy kutyánk, Manó könyvek, 46 oldal, 1990 Ft

 

    Kézbe simuló könyv, műtárgy. A borító kívül bézs. Az előzék a felhős, kék égbe van becsomagolva. A címlapon huszonegy, rajzolt, színes kutyapofi. Akvarell csoportkép. Igor Lazin jellegzetes karikatúrái. Karakterek. Első ránézésre van köztük puli, vizsla, spániel, tacskó és uszkár. De nem ez a célja a kötetnek, hogy a fajtákat akarná megismertetni. Sőt ezekről szó sincs, a rajzok alapján azonban nyugodtan találgathatja a gyermek, köztük van-e esetleg az otthonában elszállásolt kutyuli. Az ábrázolás ábrándozás is. Erre a Lazin-féle, intakt vonalvezetésre és ecset-színezésre rá lehet bízni a kisebb gyermekeket. Föl fognak ismerni mindenkit a családból. Minden kutyafej egy-egy jellemvonás. A morcos mellett ott a sunyi. A bazsalygó pofa mellé direkt a halál komoly tüchtig került. És a hisztis, kötekedő közelében megtaláljuk a boldog, mindig vidám, vidra tekintetű Labrador portréját.

Hartay Csaba verseitől nem érzem magam sem okosabbnak, sem fiatalabbnak, sem jobb embernek, pedig legalább egyik járna nekem egy jó könyvtől. A Fényképavartól jócskán zavarba jövök: hol megilletődöm egy sikerültebb költői kép olvastán, hol értetlenül vonogatom a vállam, hol pedig a fejem búbjára szalad a szemöldököm egy-egy túlzástól. Egy hete próbálom emészteni a művet, sikertelenül, és macska-egér játékot űz bennem egymással a műélvezet és a kétely.

 

A megszólaló többnyire hiányos és tőmondatokból építkezik, ami lehetne stilisztikai fogás, de ez a költői koncepció itt kusza, tematikusan is hézagos, nemcsak mondatszerkezetileg. A versek között gyakran nem érzékelem a lélektani határt: ha elfogy az oldal, sokszor azt hiszem, vége a költeménynek, de kiderül, nem: folytatódik teljesen indokolatlanul.

A sodró versfolyam ismétléskényszere

Esszéisztikus bekezdések Géher István „Új folyam” című verseskötetről

 
 

Géher István „Új Folyam” – Versek 1996-1997 című verseskötete folytatja azon költői törekvéseket, amelyeket a költő már Hol az a látvány? című gyűjteményes kötetében megkezdett – hiszen az összegyűjtött verseket magában foglaló könyv az utolsó oldalakon előlegként az „Új folyam”-ból is közölt hat shakespeare-i szonettet, e karcsú, ám annál mélyebb és magával ragadóbb versgyűjteményben azonban kézhez kapjuk mind az ötvenhat, hömpölygő versfolyamként egymásba átfolyó tizennégy soros költeményt.      

 

Az öregedő költő fiatalodni vágyik

Megkésett utószó Géher István Anakreóni dalok című verseskötetéhez

 
 

Géher István harmadik, Anakreóni dalok című verseskötete immár a rendszerváltás után, 1996-ban jelent meg, így, bár nagyon árnyaltan, de tetten érhető benne az a történelmi-politikai-társadalmi változás is, amely a rendszerváltással ment végbe mindenki életében. Géher második kötetében a költői beszélő Catullus, az antik római lírikus modernkori alteregója, itt pedig a szerző Anakreón, az ógörög epigrammaköltő maszkjába bújik, legalábbis ami a költői éthoszt, stílus- és formaimitációt illeti, azonban tőle megszokott módon egyúttal önmaga is marad. A kötet 78 számozott és 21 számozatlan epigrammát tartalmaz, melyekben az immár idősödő költő vet számot addigi életével, tevékenységével és persze a jelennel, ami igencsak más, mint az első két kötet idejének társadalmi közege volt. 

 

Lágy elidegenedés

A lyukas perspektíva és a lét, mint gond

(Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.)

 
 

1

Mi az oka a kamaszok könyvtől való „elidegenedésének”? A szakértők a meseregények oktatásból való kiszorulásával, a rosszul megválasztott, rossz életkorban olvastatott kötelező olvasmányokkal, az irodalomtudomány belépésével és bénító alkalmazásával magyarázzák a „reading for fun” (szórakozva olvasás-tanulás) eltűnését.  Ráadásul a gyerekekre ráerőszakolt tanmese-állagú szemelvények nehezen illeszthetők bele a felső tagozatos gyerekek „saját világának” építgetésébe.

2011-ben a gyermekkönyvekről tartott beszélgetésen, a Szatyor Bárban hangzott el Fenyő D. György szájából, hogy a gyereknek önértéke okán van szüksége az irodalomra, s nem azért, hogy majd felnőtt olvasó váljon belőle. Jól hangzik, de mégiscsak az lesz. Felnőtt olvasó. És hogy mennyiben marad érzékeny? Megmarad –e alanyi jogon birtokolt abszolút hallása a mesék iránti rezonancia terén? Ki tudja?

 

 

 

Én-keresés, létharc, gondviselés

Horváth Tivadar Ahol út nincs… című verseskötetéről

 
 

Horváth Tivadar első verseskötete ígéretes pályakezdés. A fiatal költő látszólag nem siette el költeményei kötet formátumban történő megjelentetését, első pillantásra olybá tűnik, kiérlelt és gondosan megválogatott anyagot tár a mindenkori olvasó elé. Viszonylag ritka manapság a százötven oldalas első verseskötet, az ifjú költők többsége átlagosan ennek a felével szokott debütálni. Impozáns megjelenési forma, bár tüzetesebben megvizsgálva a szövegegyüttes talán éppen a terjedelemből fakadóan nagyon vegyes – helyenként úgy érzem, a szerző mintha egészen korai verseit is beválogatta volna első kötetébe –, ugyanakkor egy elsőkötetes poétához képest feltűnően nagy arányban vannak jelen az olyan erős versszövegek is, melyeket nehéz volna kemény kritikával illetni. 

A bölcs költő vallomásos feltárulkozása

Reflexiók Géher István  mi van, catullus? című verseskötetről

 
 

Géher István második, mi van, catullus? című verseskötete a Mondom: szerencséd távolság- és mértéktartó, filozofikus hangvétele után előrelépést mutat a kötetlenség és a kitárulkozás terén. A költői beszélő Catullus, az antik római lírikus bőrébe bújik, akinek életrajzáról vajmi keveset tudunk, mindössze 116 számozott verse maradt ránk, melyek igen sok értelmezési lehetőséget megengednek. Géher e kötetében 52 Catullus-verset parafrazeál, modern, XX. századi környezetbe helyezve az egy kötetnyi vers erejéig újjáélesztett antik lírikus alteregóját.   

Vass Tibor több mint egy évtizede meghatározó szereplője irodalmunknak. Már a spanyolnáthás korszak előtt is akadtak tisztelői, utánzói, sokrétű tevékenysége kezdetektől fogva feltűnést keltett szakmai körökben; azóta pedig saját összművészeti birodalmat hozott létre: fesztiválokat, kiadót, számos kötetet és kiállításokat.

Legújabb kötetét, A Nagy Bibint néhány kellemesen nyugtalanító elektronikus festménye színesíti inkább illusztratív, mint a szövegvilágokhoz mindenáron kapcsolódni akaró szándékkal. Érdekes vízjelek is feltűnnek a könyvben: címek, szövegek, oldalszámok tükröződnek a lapokon, melyeket nyomdai hibának is vélhetnénk. De kiderül, erről szó sincs, a koncepció tervezett részei.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.