VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Németh Erzsébet interjúja Kántás Balázssal
KÁNTÁS BALÁZS költő, műfordító, kritikus „Születtem Budapesten, amíg lehet, búsképű bölcsész módjára - Meséljen családjáról, gyermekkoráról! - A családomról nem szívesen beszélek bővebben, no nem azért, mert olyan szörnyű volt a gyermekkorom, de tényleg semmi különöset nem tudok róluk mondani. Szüleim kispolgári értelmiségiek, még egészen kis koromban elváltak. Édesapám jogász, édesanyám gyógypedagógusként dolgozik, két testvérem van, egy húgom, aki jelenleg kommunikáció szakos egyetemista, illetve egy négyéves öcsém, apám harmadik házasságából, mely azóta szintén felbomlott. A szüleim szerény körülményeikhez mérten mindent megtettek, hogy tisztességgel felneveljenek, ez nagyjából sikerült is, korai válásuk ellenére. A kelenföldi lakótelepen nőttem fel, tehát egy kis rosszindulattal „proligyerek”-nek is nevezhetném magamat, de ez persze korántsem igaz, hiszen mindkét szülőm értelmiségi, melyből kifolyólag sokkal előbb találkoztam a könyvekkel, mint teszem azt a csavarkulccsal. - Szeretett-e iskolába járni, melyek voltak a kedvenc tantárgyai? - Iskolába járni a gyerekek többségével ellentétben meglehetősen szerettem, bár elég visszahúzódó gyerek voltam, kevés barátom volt. Általános iskolában még sok minden érdekelt, egy ideig állatorvosnak készültem, tehát volt egy reálos érdeklődésem. Gimnáziumban jöttem rá, hogy voltaképpen inkább humán beállítottságú vagyok, egy ideig jogásznak készültem, ekkoriban kedvenc tárgyaim az irodalom, a történelem és az idegen nyelvek voltak. Végül az irodalom és a nyelvek iránti érdeklődésem miatt bölcsészkarra mentem. Angol alapszakot végeztem, az interjú idején végzős irodalom- és kultúratudomány szakos egyetemista vagyok, államvizsga előtt. - Mikor kezdett el verseket írni, kinek mutatta meg először őket? - Verseket körülbelül érettségi előtt, 17 éves koromban kezdtem el írni, tehát valamivel később, mint a legtöbb kamasz. Ezeknek többsége persze még nem volt vállalható, inkább csak afféle tipikus kamaszversek voltak, egy kissé megkésve. Az egyetemen, az angol szakon ismerkedtem meg Géher István professzorral, aki költő és műfordító, nem csupán irodalomtörténész, és költők, műfordítók generációit nevelte fel. Olyan, mára már ismert költők voltak a tanítványai, mint Erdődi Gábor, Ferencz Győző, Szabó T. Anna, Varró Dániel, Szlukovényi Katalin, ebbe a sorba tartozni pedig mindenképpen megtiszteltetés. Gyakorlatilag mindent Géher professzornak köszönhetek, amit a költői és a műfordítói mesterségről tudok. Az első publikációképes verseimet pedig körülbelül 19-20 évesen, az egyetem első vagy másodévében írtam. Néhány országos folyóiratban jelent is meg belőlük. Persze az, hogy valami publikációképes, nem jelenti azt, hogy jó is, csupán azt, hogy megüt egy szakmai színvonalat. Manapság a folyóiratokban eléggé tucatszerű versek jelennek meg, a színvonal sok esetben kétes. Mestereim között említhetném még a magamnál valamivel idősebb költő barátomat, s egyben kvázi sógoromat (ez most bonyolultan hangozhat, de az ő feleségének húga az én barátnőm), Rónai-Balázs Zoltánt, akitől verstani téren tanultam egy-két dolgot, továbbá a neves költőt, Payer Imrét, s bár velük valamivel később ismerkedtem meg, ugyancsak afféle mentoromnak nevezem a köztiszteletben álló irodalomtörténészt, Szepes Erikát, bár inkább a műelemzés, az irodalomtudomány területén, s kissé távolabbról a nagy irodalomtörténész-esztétát, Szerdahelyi Istvánt. Ha már irodalomtudományról van szó, akkor az egyetemről olyan tanáraimra is szeretettel gondolok, mint Kulcsár Szabó Ernő, Bacsó Béla vagy Eisemann György professzorok, akiktől sok mindent tanultam az irodalomról való elméleti gondolkodás terén. Szigeti Csaba, a Miskolci Egyetem volt professzora, ugyancsak kedves barátom, akinek elméleti emberként szintén sokat köszönhetek. Tudom, kissé elkalandoztam, de mivel szakmámra nézve bölcsész vagyok, aki műelemzőként is tevékenykedik, az alkotás nálam kevéssé választható el a kritikusi tevékenységtől. - Mikor történt, és milyen érzés volt az első publikáció? - 2007-ben publikáltam először nyomtatott folyóiratban, ha jól emlékszem, a Kalligramban. Ez még nem saját vers volt, hanem angolból készült műfordítás. Hogy milyen érzés volt, arra nehéz válaszolni. Nem éreztem úgy, hogy átestem volna a tűzkeresztségen. Egy folyóiratban vagy kötetben történő publikáció külsőség, intézményes dolog, egyáltalán nem érzem úgy, hogy az ember ettől többé, jobb alkotóvá válna, legfeljebb a „szakma” szemében jelent valamiféle elismerést, ha az ember gyakran publikál, de megítélésem szerint az embernek elsősorban magának kell tisztában lennie a kvalitásaival, s egyúttal a korlátaival is. - Mióta lakik Erzsébetvárosban, s hogy érzi magát a Dembinszky utcában? - Az a lakás, amelyben lakom, örökség 2001-ben elhunyt anyai nagymamámtól. Nagyjából az egyetemi tanulmányaim megkezdése óta, 2006-tól lakom itt. Az itteni élményeim elég ellentmondásosak. Alapjában véve jól érzem itt magam, hiszen közel van az egyetem, az irodalmi rendezvények többsége a belvárosban van, tehát minden elég könnyedén megközelíthető, ugyanakkor időnként sivárnak, barátságtalannak érzem ezt a kerületet. A közbiztonság nem a legjobb, többek között már engem is raboltak ki az utcán, nem is késő éjszaka, hanem délután, még világosban. Persze az utóbbi években sokat javult a helyzet, nagyobb a rendőri jelenlét, és ez valamennyire megnyugtató tud lenni, pláne az esti órákban. A kerület összességében dinamikusan fejlődik, a régi házakat, omladozó homlokzatokat, elhanyagolt tereket szép lassan, de biztosan újítják fel, ami mindenképpen jó érzéssel tölt el. - Kik a kedvenc írói, költői? Mit olvas mostanában? - Kedvenc magyar költőim többek között József Attila, Faludy György, Szabó Lőrinc, a kortárs, élő szerzők közül, kissé a személyes ismeretség és elfogultság okán mondjuk: Lator László, Payer Imre, Hegedűs János, Rónai-Balázs Zoltán, Géher István, de ezt a sort még folytathatnám elég sokáig. Külföldi, világirodalmi szerzők közül azokat a költőket szeretem leginkább, akiket többek között magam is fordítottam – ezek közé tartozik mindenek előtt Paul Celan, Fernando Pessoa, Rilke, Charles Baudelaire vagy Ted Hughes. Főleg kortárs lírát olvasok, prózát kevésbé, illetve irodalomtudományi képesítésem folytán elég sok szakkönyv is átmegy a kezemen. Mostanában, így a könyvhét után főleg szintén a kortársak köteteit olvasom – Erdődi Gábor, Szarka István, Jász Attila, Acsai Roland, Turczi István költők köteteit, melyekről egyúttal kritikát is szándékozom írni. De nemrég olvastam Lőrincz Csongor irodalomtörténész legújabb könyvét, valamint Radnóti Sándor esztéta professzor érdekes és aktuális tanulmányát a Szent Korona hagyománytörténetéről és ezen hagyományok létjogosultságáról. - Mi az irodalom funkciója, szerepe a mai világban? - Ez az a kérdés, amire a lehető legnehezebb válaszolnom. Mondhatnám, hogy az irodalomnak társadalomformáló, léleképítő szerepe kellene, hogy legyen, de a gyakorlatban ez egyre kevésbé van így. Az emberek alig-alig olvasnak, néhány elismert prózaíró könyveit lehet megfelelő reklámmal eladni néhány ezer példányban, a líra pedig gyakorlatilag halálra van ítélve. Ismert, sok díjas költők verseskötetei jelennek meg néhány száz példányban, eladni pedig szinte gyakorlatilag lehetetlen őket. Magam, mint fiatal költő, egyre inkább úgy veszem észre, hogy az írók-költők főként egymásnak írnak. A kortárs irodalom, s főleg a kortárs líra helyzete meglehetősen siralmas, a kötetek főleg a szakmának szólnak, az emberek jelentős része azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy kortárs költészet. Ennek nyilván számos oka van, melyről könyvtárnyi írások születtek, többek között az, hogy rohanó világunkban az elektronikus médiumok, tévé, DVD, számítógép sokkal inkább lekötik az embereket, mint a régi típusú művészetnek számító irodalom. Az emberek sokkal inkább a képekre, mint az írásra fogékonyak. Lehet persze hibáztatni az államot, az aktuális kulturális kormányzatot is, hogy milyen keveset fordítanak a szépirodalomra és az írásbeli kultúrára, de attól még, hogy egy verseskötet állami támogatásból megjelenik több ezer példányban, szép kiadásban, eladni nem fogják nagy számban. Ott tartunk, hogy ha egy verseskötet 2-300 példányban elkel, az már nagy sikernek számít. Sajnos, ez szorosan összefügg az elmúlt 20-30 évben végbe ment társadalmi változásokkal, és nem igazán tudom, mit lehetne tenni, hogy az irodalom, főleg a szépirodalom és a líra becsülete, népszerűsége valamennyire helyreálljon. - A költészet Ön szerint művészet vagy mesterség? - A költészet mindenképpen művészet, amely egy olyan alaptehetségből kell, hogy fakadjon, amely nem tanulható meg. A versírás nem összekeverendő a költészettel, s ezt a kettőt gyakran összekeverik a laikusok. Az írás az, ami mesterség, hiszen rengeteg aspektusa tanulható. Metrika, versformák, műfajok, költői képek, alakzatok, retorikai technikák – ezek sok türelemmel mind elsajátíthatók, azonban ha az emberben nincs meg egy alapvető szenzibilitás a világ dolgai iránt, ha úgy tetszik, a veleszületett költői tehetség, akkor az életben nem válik belőle költő. Nem akarok neveket mondani, de több elismert szerzőt tudnék említeni, aki véleményem szerint kiváló formaművész, mesterember, aki az elsajátítható mesterségbeli tudás legmagasabb fokán áll, azonban az én fogalmaim szerint semmiképpen sem költő, amit ír, nem egészen hiteles, és bár rendelkezik bizonyos nyelvi tehetséggel, nem született poéta, aki ösztönösen képes olyan verset írni, mely hitelesen szólal meg. Félreértés ne essék, én nem csak kollégákkal kapcsolatban vagyok szkeptikus, hanem sokszor magammal kapcsolatban is. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hiteles-e, amit csinálok, költészet-e, amit leírok, vagy csupán bizonyos szakmai kritériumoknak megfelelő vers? S úgy gondolom, ez a folyamatos kételkedés még önmagamban is mindenképpen csak hasznomra válik, és az általam létrehozott szövegek revideálására, tökéletesítésére késztet. - Mi kell a jó vershez, különleges gondolat, hangulat, vagy erős érzelem? - A jó vers fogalma relatív. A kortárs magyar lírában is többféle irányzat, többféle ízlésvilág uralkodik, s ami az egyik műhely számára „jó vers”, az a másik számára egyáltalán nem biztos, hogy megfelel a kritériumoknak. Amit én itt most elmondok, az egy teljes mértékben szubjektív vélemény. Megítélésem szerint a vers a költő lelkének, lelkiállapotának indigólenyomata, bármennyire is divatos irodalomtudományi elképzelés az, hogy nem a költő személye számít, hanem voltaképpen maga a nyelv írja a verset. Egy jó vers sok mindenből lehet – egy gondolatból, egy érzésből, egy képből, amely megszületik az ember fejében. Magam a költészetet alapjáraton lelkiállapotok, érzések, pillanatnyi impressziók benyomásaként képzelem el. Az ihlet, mint olyan tehát létezik, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a költőt megszállja valamiféle földöntúli géniusz, aztán öt perc alatt megírja a versét. Az ihletett állapot csak az első lépés – utána bizony jön a mesterségbeli tudás, a szorgalom, a munka. Egy-egy versvázlatból adott esetben hetek alatt lesz vállalható vers, no persze nem úgy, hogy éjjel-nappal dolgozik rajta az ember, hanem szép fokozatosan. Ebből a szempontból tehát nem csupán alkotók, de mesteremberek is vagyunk, akik egy-egy művön sokáig dolgoznak, általában még a kész állapotban is elégedetlenek vele, de ez így van jól. - Fiatal kora ellenére 5 kötettel, számos versfordítással, díjjal, elismeréssel rendelkezik. Elégedett eddigi pályafutásával? - Hogy én fiatal korom ellenére öt kötettel, hét műfordításkötettel és négy, lassan öt kisebb tanulmánykötettel rendelkezem (mindegyik az általam fordított és nagyra becsült költő, Paul Celan munkásságáról szól), azt részben a szerencsémnek, részben a mentoraimnak, részben pedig a bennem tomboló ifjúkori hévnek köszönhetem. Huszonéves korom elején lehetőségem volt publikációkra, egyetemistaként a hallgatói önkormányzat gyakorlatilag minden munkámat támogatta kisebb-nagyobb összeggel, tehát ismételtem mondom, egy jó intézményi háttér és jóindulatú mentorok vettek körül. Ha tehetném, nem adtam volna ki a kezemből három év alatt öt verseskötetet, inkább kettőt vagy hármat, de azokat jobban szelektálva, szerkesztve. 23, lassanként 24 éves, valamennyire érettebb fejjel úgy érzem, sok mindent elkapkodtam. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy megjelent köteteim többsége elég kis terjedelmű, 40-50 oldalas, tehát inkább a darabszám az, ami soknak tűnik, nem írok én olyan sok verset, mint azt sokan hiszik, mostanában főleg nem, inkább szűkszavúvá kezdek válni. A tanulmánykötetek megint más dolog, ezek komoly és kevésbé komoly, ám szintén rövid elemzések, ám már ezeket sem mindegyiket vállalnám utólag, egy irodalomtudós-jelölt egyetemista eszmefuttatásai, semmi többek. Az, hogy kaptam kisebb díjakat, elsősorban ugyancsak az egyetemi hallgatói és kritikusi státuszomnak köszönhetem – Erasmus ösztöndíj, köztársasági ösztöndíj, egyetemi tudományos ösztöndíj, állami alkotói ösztöndíj, amikben részesültem, ezeket nem szépirodalmi, hanem tanulmányi és tudományos teljesítményemért kaptam, szépirodalmi díjam mindössze egy van, egy műfordítói pályázat különdíja. Ha azt mondanám, elégedett vagyok, nagyképűnek hatnék, holott nem vagyok az. Nem, nem vagyok elégedett az általam eddig közreadott munkák minőségével, a teljesítményemmel, s ismétlem, a legjobb, ha az író ember sosem elégedett magával. - A fordításai megrendelésre készülnek, vagy Ön választja őket? - Nem csinálok belőle titkot, hogy volt olyan fordításkötetem, amely kvázi-megrendelésre készült. Honoráriumot persze nem igazán kaptam érte, mondjuk inkább, hogy baráti felkérés, írói-költői együttműködés eredménye volt két kortárs magyar költő, kedves barátaim, Rónai-Balázs Zoltán és Payer Imre angol-magyar kétnyelvű kötete, melyekhez az angol fordításokat én készíthettem. Első verseskötetemet Csernák Árpád író-színész, a Búvópatak folyóirat főszerkesztője adta ki, neki is szívesen fordítottam angolra négy-öt novelláját egy kétnyelvű kötet keretében, közös együttműködésben egy szintén angol szakot végzett kolléganőmmel, akihez akkoriban még mélyebb szálak fűztek, ám jó ideje külön utakon járunk szakmailag és a magánéletben is. Úgynevezett műfordítói főművem a Nyelvrács című fordításkötet, mely Paul Celan válogatott verseit tartalmazza. Celant természetesen magam választottam, ám a szerencsének köszönhettem, hogy akadt a kötetre egy elég nagy összegű támogatás a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete részéről, s a kötet a Ráday Könyvesház gondozásában jelent meg 2009-ben. Megjegyzem, ez volt az egyetlen kötet, amelyért valaha honoráriumot kaptam. Két kisebb Celan-kötetet is volt alkalmam fordítani első számú kiadóm, a Napkút Kiadó gondozásában, továbbá ugyancsak a Napkút adott ki tőlem egy Baudelaire-adaptációkötetet, valamint egy válogatott versfordításaimat tartalmazó füzetkét, a Napút folyóirat mellékleteként. Ebből is látszik, hogy munkáim voltaképpen kisebb terjedelmű, volumenű munkák, s ugyancsak mondhatom – utólag nem vagyok minddel elégedett. Hogy kit fordítok, általában én választom, s mint mondtam, műfordítói tevékenységem elsődlegesen Paul Celan költészetének, eddig le nem fordított verseinek magyarra ültetésére irányul. - Mire kell különösen ügyelni a fordítás során? - A fordítással kapcsolatban szinte csak közhelyekben lehet nyilatkozni, de a közhelyek többsége igaz. Biztos recept nincs, itt nem kilóra méretnek a dolgok, ahány műfordító, annyi munkamódszer. Annyi biztos, hogy elsősorban arra kell ügyelni, hogy a fordított költemény jó magyar vers legyen, ugyanakkor csak annyiban szakadjon el a forrásnyelvi szövegtől a jelentés terén, amennyire azt a viszonylagos hűség megengedi. Mindazonáltal a fordítás és az átköltés, adaptáció közti határmezsgye igencsak vékony, olykor nehéz megállapítani, a keletkezett szöveg valójában micsoda. Ami a magyarról idegen nyelvre, esetemben angolra történő (vers)fordítást illeti, itt figyelembe kell venni a két nyelv és a két kultúra műfordítói hagyományai közti különbséget. Mivel az angol flektáló, míg a magyar agglutináló nyelv, az angol rímkészlet sokkal korlátozottabb. Angol nyelvterületen manapság nem igazán írnak rímes verset, mondhatni elcsépeltnek, nevetségesnek hat. Éppen ezért kötött formában írott, rímes magyar verset angolra leginkább költői prózában, esetleg a szótagszám többé-kevésbé történő megtartásával érdemes és indokolt fordítani, a rímelés azonban szinte tiltva van. Így cselekedtem Payer Imre és Rónai-Balázs Zoltán verseinek angolra fordítása során is, több-kevesebb sikerrel, bár hozzáteendő, hogy kortárs költők lévén ők sem csak formaverseket írtak, így nem volt olyan nehéz dolgom. - Min dolgozik mostanában? Mivel " rukkol" legközelebb az olvasók elé? - Mostanában több munkán is dolgozom, de kevésbé verseken, mint inkább tanulmányokon, irodalomtudományi munkákon. Nemsokára megjelenik egy rövid tanulmánykötetem, mely Paul Celan hét versének elemzéseit tartalmazza, az Ezredvég Z-füzetek sorozatában. Ezen kívül folyamatban van egy, kortárs magyar lírai tematikájú kritikakötet összeállítása eddig megjelent kritikáimból, mely talán még szintén idén megjelenhet vagy a Napkút Kiadó, vagy ugyancsak az Ezredvég gondozásában, ez a rendelkezésre álló alapítványi támogatás függvénye. A kritikakötetnek azért van számomra különös jelentősége, mert kimondjuk vagy nem mondjuk ki, de a magyar irodalmi élet igencsak széttagolt, afféle klikkekből áll, melyek írószervezetek, szerkesztőségek körül csoportosulnak, és mint az a magyarokra oly jellemző, hajlamosak egymást utálni vagy semmibe venni. Ebben a kritikakötetben lesz jobboldali, baloldali, liberális illetőségű, elismert öreg vagy alig ismert fiatal költőről szóló kritika egymás mellett, gyakorlatilag az én szubjektív kortárs magyar lírám, az üzenete pedig mindenképpen az volna, hogy a kortárs magyar költészet sokszínű, sok mindenkinek helye van, és nem a politikai vagy szervezet hovatartozás kellene, hogy számítson egymás megítélésekor, pusztán a megírt versek színvonala. Dolgozom emellett persze egy újabb versesköteten is, mostanában igencsak foglalkoztatnak a képviseleti / szociális problémákra reflektáló költészet lehetőségei, éppen ezért ez a kötet nagy fordulópontot fog jelenteni az intellektuális-hermetikus lírához képest, amit eddig csináltam. Ez a kötet persze lassan készül, mindenképpen érlelni akarom az anyagot, fiatal korom ellenére kellően érett anyagot akarok kiadni majd a kezemből. Gyakorlatilag készen van továbbá egy szintén Paul Celan kései, magyarra jórészt eddig lefordítatlan költeményeiből álló száz verses válogatáskötet kézirata, ezen az utolsó simításokat végzem, ám hogy ebből mikor lesz könyv, szintén kérdéses – leginkább szintén alapítványi vagy állami támogatás, kiadói szándék, illetve valamivel kevésbé szerzői jogi tényezők kérdése. - Tervezi-e esetleg regény vagy novella írását? - Tervezni éppenséggel terveztem egy önéletrajzi ihletésű regény írását egy fiatal, egyetemista költőről, aki nem igazán találja helyét az irodalmi életben, nem igazán tud mit kezdeni az őt körülvevő intézményi-irodalmi konspirációkkal, s őrlődik az idősebb irodalmárok iránti megfelelési kényszer és az autentikusság, a becsület között. Mit tagadjam, pályakezdő fiatal irodalmárként nagy szakmai és emberi csalódások értek, kénytelen voltam olyan apróbb alkukat is kötni, melyeket ma már nem vállalnék, ez pedig egy félig ironikus, félig véresen komoly kisregény vagy novellafüzér keretében igencsak jól megörökíthető lenne. Mindazonáltal egyelőre úgy érzem, hogy kissé éretlen vagyok a prózaíráshoz, elkapkodni pedig semmiképp sem akarom a dolgot, kiadót sem igen találnék saját önéletrajzi ihletésű költői Bildungsromanomhoz, hogy kissé ironizáljak önmagamon, éppen ezért az ötletet egyelőre félretettem. - Mi a véleménye az olvasóközönségről? Kik olvasnak ma leginkább verset? - Mint említettem, a kortárs magyar líra helyzete katasztrofális, verset – jó verset, nem az interneten, amatőr irodalmi portálokon fellelhető dilettáns munkákat – igencsak kevesen olvasnak, s tapasztalataim szerint a versolvasó közönség elsősorban humánértelmiségből áll. Elsősorban maguk az írók és irodalmárok, szerkesztők, bölcsész egyetemisták, középiskolai tanárok, s hasonló furcsa elemek olvasnak versek, az átlagembert a szépirodalom, legalábbis a líra vajmi kevéssé érdekli. Mondhatnám, hogy a tágabb értelemben vett szakma nagyjából le is fedi a létező olvasóközönséget, éppen ezért nem is látom értelmét, hogy egy verseskötet a jelen körülmények között 300 példánynál többen jelenjen meg. - Melyik történelmi korban szeretett volna élni -ha nem most- , és miért? - Én nem nagyon hiszek abban, hogy más korokban az emberek elégedettebbek, boldogabbak lettek volna. Társadalmi visszásságok, háborúk, igazságtalanságok mindig voltak és lesznek, ezek a dolgok nem korfüggők, inkább az emberi természetből fakadnak. Mondhatnám tehát, hogy nem vágyom vissza egyik régebbi korba sem, hiszen nem tudhatom, akkor mennyire volt jobb az élet, legfeljebb olvasmányélményeim alapján, de az meg mindenképpen csak a múlt idealizációja lehet. Alapjában véve modern embernek tartom magamat, tehát elfogadom a kort, amelyben élek, minden visszásságával együtt. - Mi az ember célja, mi az életünk értelme? - Erre a kérdésre nem tudok elég értelmesen és kimerítően válaszolni. Minden embernek más-más célja van, az embernek magának kell megtalálnia az élete értelmét, azt a területet, ahol érvényesülni tud. Madáchcsal élve mondhatnám, hogy az emberi életnek mindaddig van értelme, amíg vannak céljaink, van miért küzdeni. És próbáljuk meg az életünket minél produktívabban, hasznosabban eltölteni. No persze most magam ellen is beszélek, hiszen jó bölcsész egyetemistaként időnként iszonytatóan lusta és improduktív vagyok. - Mi élete legnagyobb álma, amit szeretne elérni, megvalósítani? - Igényeim meglehetősen szerények, fő célom, hogy az engem körülvevő bizonytalanságtól és szorongásoktól megszabaduljak. Tudniillik elég borúlátó, szorongó ember vagyok, bár az írók-költők általánosságban elég pesszimista emberek, én olyan írót, aki elégedett lenne az életével, még nem is nagyon láttam, kevés kivétellel. Szeretnék íróként, irodalmárként, kritikusként, esetleg szerkesztőként legalább olyan egzisztenciális helyzetbe kerülni, hogy ne kelljen a végzettségemtől nagyban eltérő, esetleg megalázó munkát vállalnom. Szeretnék továbbá szerény, de stabil, kiegyensúlyozott életet, rendes családot, esetleg boldog házasságot a kedvesemmel. Álmaim nem nagyobbak vagy különlegesebbek, mint az átlagembereké, világmegváltó tervekben jelenleg nem gondolkodom, bár mindenképpen szeretnék jó ember lenni, mások számára hasznos életet élni – ez sem mindig sikerül. - Ha nem költő, irodalmár lenne, mivel foglalkozna legszívesebben? - Ezen nem nagyon gondolkoztam eddig. Mivel a költészetből annyira nem nagyon lehet megélni, nem egy kenyérkereső mesterség, mondjuk jelen pillanatban is bölcsészettel, irodalomtudománnyal, kritika- és tanulmányírással foglalkozom. Ezzel sem keres az ember sok pénzt. Mivel végzős egyetemista vagyok, egzisztenciális helyzetem jelenleg igencsak bizonytalan. Épp ezért jelen pillanatban elsősorban ösztöndíjas doktori hallgató szeretnék lenni. Ez három évi szerény, de biztos egzisztenciát jelentene amellett, hogy azzal foglalkozhat az ember, ami érdekli és amit szeret. Jelentkezésem az interjú idején éppen elbírálás alatt van, valamennyi esély talán fennáll, egyébként pedig, ha minden kötél szakad, gondolkozom azon, hogy valami társadalomra nézve hasznosabb munkát vállaljak. Szívesen dolgoznék például szociális területen, kérdés persze, hogy elkényelmesedett bölcsész létformámból kilépve ezt meddig bírnám csinálni a gyakorlatban… Az író emberekre jellemző a szalonhumanizmus, ám amikor gyakorlatban kellene emberekkel foglalkozni, sokszor többé-kevésbé csődöt mondanak. Meglátjuk, mit hoz az egészen közeli jövő, ennél többet jelenleg nem tudok mondani.
É l e t r a j z a: 1987-ben született Budapesten. A Széchenyi István Gimnáziumban érettségizik 2006-ban. Ezt követően az ELTE BTK BA anglisztika, majd MA irodalom és kultúratudomány szakán diplomázik 2009-ben. Versírással, fordítással az egyetemen kezd foglalkozni. Főleg angol, amerikai, időnként német, francia, olasz, spanyol és portugál szerzőktől fordít. Kritikái, tanulmányai, esszéi jelennek meg rangos folyóiratokban (kolozsvári Helikon, Kortárs, Vigília, Kalligram, Új Forrás). 2008 óta tagja a József Attila Körnek, 2009-től a Fiatal Írók Szövetségének, a Magyar Műfordítók Egyesületének, s a Magyar Írószövetségnek is. Jelenleg az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának ösztöndíjas PhD- hallgatója az Összehasonlító Irodalomtudomány doktori program keretén belül.
Kántás Balázs
K ö l t ő k n a p j a Nézz fel és látod : szürkén repedezik
Alászállva a húgyszagú Reszkető kézzel, Aztán ujjaidat görcsösen
Rohan alattad az ócskavas, Egyenszürke, beton határállomásokon Fejed falai között
Megjelent: 2014-09-01 16:00:00
|
