Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Németh Erzsébet interjúja Jókai Annával

JÓKAI ANNA író, költő

 

„Két lábbal a Földön állni, de mindig az Eget célozni.”

 

- Erzsébetváros közvetlen szomszédságában, Józsefvárosban születtél, laktál, s dolgoztál is egy ideig. Mesélj családodról, gyermekkorodról.

 

- Bizonyos értelemben a tipikus városi polgári család gyermekének életét éltem, amiben csak az volt a különleges színfolt, hogy édesanyám az összespórolt pénzéből vásárolt egy kis vidéki házat Tárnokligeten, ahol a nyaraimat töltöttem. Így aztán elég korán belecsöppentem a természeti létbe. Énnekem éppen ezért nagyon fontos volt a zöld, soha nem éreztem azt, hogy budapesti vagyok, hanem vidéki is. Ebben a gyerekkorban egy olyan különleges helyzetben éltem, ami később az irodalomban hasznomra volt. Nem voltunk olyan szegények, hogy azt mondhattam volna: nélkülözünk, viszont nem voltam olyan gazdag sem, hogy ne lettek volna állandóan bizonyos vágyaim. Tipikus kispolgári család volt a mienk, aminek még külön érdekessége, hogy akkor születtem, amikor az édesanyám már tulajdonképpen a nagyanyám is lehetett volna. Egyetlen testvérem tizennyolc éves volt. Úgyhogy mire eszmélni kezdtem, ő már nem is volt a háznál. Tehát tulajdonképpen egykeként nevelkedtem. Olyan erős anyaközpontú családban, ahol mindenben az anyám szava volt a döntő. Rendkívüli mértékben féltett az édesanyám, mert az idősebb szülő az mindig jobban ragaszkodik a gyermekéhez. Igen kevés barátom volt, elzártan neveltek, ami abban a tekintetben jó volt, hogy nagyon hamar ráfanyalodtam arra, hogy olvassak. Otthon üldögéltem, figyeltem az ablakból, a második emeleti Kemény Zsigmond utcai lakásból, egy kis gobelin párnára könyökölve az utcának az életét. Volt ott a sarkon egy zajos kocsma, jöttek-mentek a lovas kocsik. Zajlott a hangos élet. Ebben a környezetben nőttem föl, s a felnőttek világában nem éreztem jól magam. Mindig azt gondoltam, hogyha én megnövök, akkor majd én meg fogom mondani a többieknek, hogy mi a rossz, és miért nem jó így a világban élni. Nagyon-nagyon elgondolkodtattak a dolgok, koravén gyerek lettem. Mindig mindenbe beleszóltam, mindenről volt véleményem, és anyám szinte csodagyerekként nevelt, ami ugyanakkor káromra is volt. Egyrészt ambíciót adott, másrészt pedig elhintette bennem azt a téveszmét, hogy fiatal korom ellenére én vagyok a világ közepe. Rabságban tartott, elkényeztetve. Tehát anyám rabja voltam, ugyanakkor a hercegnője. Ilyen különös módon nőttem fel. Iskoláimat ott végeztem a Horváth Mihály téren, az akkori mintaiskolában. A gimnáziumban jó tanuló voltam. Általában kitűntem azzal, hogy versenyt nyertem, főleg szavalóversenyeken szerepeltem nagy sikerrel. A reáltárgyak nehezebben mentek, de ennek ellenére jelesen érettségiztem. Akkor nem tudtam bejutni az egyetemre, mert a polgári származásom miatti gyanakvás nem tette ezt lehetővé, meg azért is, mert nagyon kritikus emberke voltam gyerekkoromban, s ez így maradt. Így alakult, hogy bizony változatos életpályám lett, mert el kellett menni dolgozni. Próbáltam hát megélni abból, amihez nem értettem, a könyvelésből. Később valaki fölfedezte, hogy vonzódom a művészetekhez, akkor lettem művészeti előadó, de az írásnak akkor itt már nyoma sem volt. Gyerekkoromat kötötte az le, sok-sok verset írtam.

 

- Kiktől, milyen irodalmi műveket olvastál először?

 

- Vegyesek voltak az irodalmi élményeim. Egyrészt azokat a könyveket olvastam, amelyek otthon voltak a könyvespolcon. Így ismerkedtem meg korán Jókainak a műveivel, mert az anyám mindig fölmutatott rá, s mondta, hogy milyen nagy magyar író volt Jókai, s ha nem is vagyunk rokonok, nekem ugyanolyan szép nevem van.

 

- Tetszettek a művei?

 

- Nagyon. És én tanárként is, később azt javasoltam a diákjaimnak, hogy Jókai Mórt kétszer kell olvasni. Egyszer a történetet, a romantikus áradó mesét olvassák, nyugodtan ki lehet hagyni a sok latin kifejezést, a sok leírást, s amikor másodszor olvassa az ember: az egész felgöngyölődik. Kosztolányi Dezsőnek a novelláit az 1944-es bombázások idején, az ostrom alatt szereztem meg. Nagyon takarékos kislány voltam, és sikerült esetenként az összegyűjtött zsebpénzemből könyvet vásárolni. Meghatározó volt számomra, amit akkoriban olvastam. Nagyon szerettem az igazi népmeséket, a kislányoknak való ifjúsági regényeket nem kedveltem, sőt: bosszantottak. Azokra a népmesékre gondolok, amelyekkel még ma is úgy vagyok, hogy azok a felnőtteknek szólnak. Ugyanakkor rémtörténeteket is olvastam, sőt, detektívregényeket is. de elég hamar el tudtam magamban különíteni, hogy mi a jó, és mi az, ami csak pusztán leköti az időmet, szórakoztat. A tanítványaimnak is azt mondtam, hogy van olyan eset, amikor az ember úgynevezett olcsóbb dolgot vesz a kezébe, mármint esztétikailag olcsóbbat, s az nem baj. A baj az, ha ezt összetéveszti a remekművel. Tudni kell, hogy mi micsoda, és helyére tenni a dolgokat. Korán férjhez mentem, és a húszas éveim elején már volt két gyermekem, albérletben laktam, ekkor lettem igazán nagyon szegény. 1956 őszén vettek fel az ELTE-re, mert akkor már a kedvezőbb politikai széllel szemben nem számított súlyos dolognak a születésem. S aztán, ahogy mondani szoktam: bent felejtettek az egyetemen. 1961-ben kaptam diplomát, s akkor kezdtem el tanítani a nyolcadik kerületben.

 

- Miért hagytad abba a gyermekkorodban elkezdett írást, és miért kezdted el újra?

 

- Azért hagytam abba tizenhat évesen, mert megijedtem ettől a képességemtől, s úgy éreztem, hogy nem leszek olyan, mint a többi normális lány. Ahogy mondani szokták: szép lány voltam, szerettem a társaságot, megtanultam táncolni, sok udvarlóm volt. Az élet más irányba vitt, ki akartam törni otthonról, hódítani akartam. Talán éppen a szülői rabság miatt törtem ki hamar, és akkor úgy véltem, hogy csak gondoltam azt, hogy tehetséges vagyok. Már általános iskolai tanár voltam két gyerekkel, amikor ha volt egy kis szabadidőm: azt kezdtem érezni, hogy üres az életem. Hiányzik belőle valami, ami kiteljesíthetné, s ez a valami nem más, mint amivel már gyerekkoromban is foglalkoztam: az írás. A mondanivaló szinte zubogva tört ki belőlem. A harmincas éveim közepén jártam, amikor megjelentek az első könyveim. Gyorsan az érdeklődés középpontjába kerültem. De kimaradt az a bizonyos „fiatal író” korszakom. mindjárt az érettebb alkotó nyilvánult meg műveimben. Emlékszem, ahogyan azt kérdezték újságírók: „honnan jött ez az asszony?”

 

- Gyerekkorodban verseket írtál. Aztán nem ezt az utat folytattad tovább

 

- Nem. Azt a korszakot lezártam. Úgy gondoltam, hogy más műfajban tudom kifejezni, amit szeretnék. Tulajdonképpen 2000-ig nem is igen gondoltam rá, hogy tudnék verset is írni. Az az izgatott légkör váltotta ki belőlem, amit az országban akkor megéltünk. Úgy éreztem, hogy azt versben lehet legjobban elmondani. De előtte is prózaíró voltam, és ma is az vagyok. Prózaírónak és esszéistának vallom magamat. A 4447 volt az első regényem, amellyel hamar bekerültem a köztudatba. Sokáig ellenálltam annak, hogy abbahagyjam a tanítást, szerettem mindig a biztonságot az életemben. Már hét kötetes író voltam, már díjaim voltak, amikor végül úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, olyan nagy volt a terhelés. Sokat hívtak találkozókra, s én szerettem eleget tenni a kéréseknek.

 

- A tanárság majdnem másfél évtized volt az életedben, s minden bizonnyal meghatározó is. Mi volt a tanári hitvallásod?

 

- Erről sokat tudnék beszélni, mint ahogy teszem is meghívott vendégként. Előadásom címe: „ A szeretet pedagógiája.” A pedagógia szeretet. Én soha nem voltam olyan rigorózus, szigorú tanár, mint egyesek, én mindig a személyes kapcsolatra, a személyen alapuló tiszteletre alapoztam a tanári munkámat. Inkább barátok voltunk a gyerekekkel még az általános iskolában is, ahol nagyon sok nehéz sorsú gyerek tanult. Valahol mindig az volt az első számomra, hogy a gyerekek lelkét próbáljam meg kicsit megtisztítani, megnyitogatni, s csak aztán a tantárgyat tanítani.

 

- Nem ment ez nehezen?

 

- Nem. Főleg az általános iskolában nem, ahol a gyerekek még őszintébbek. A gimnáziumban kicsit már más volt a helyzet, ott már elkezdtek a gyerekek „ viselkedni” Még ennyi év távolából is van olyan tanítványom, aki megkeres, a munkám szép emberi kapcsolatokat hozott. El nem tudom képzelni azt, ami a mai iskolában fordul elő, hogy egy tanárt megverjen a diák, vagy a szülő bevonul pofozkodni. A többi gyerek pedig videóval fölveszi az esetet. Sok novellám van, ami iskolában játszódik, híres a Magyaróra, amivel indultam, s amit az én Hét krajcáromnak szoktak nevezni. Gyereket, felnőttet, diákot, tanárt egyformán meg tudja az élet nyomorgatni, s ebben egymásra lehet találni. A Tartozik és követel című, igen nagy közönségsikert aratott regényem 1970-ben pedagógus környezetben játszódik, de egész novellisztika épült fel erre a kiszolgáltatott gyerekvilágra, s arra, hogy tulajdonképpen mit kell csinálnia egy tanárnak.

 

- Mikor kerültél a hetedik kerületbe, a Dohány utcába, és hogy érezted ott magad?

 

- Életemnek az első lakását 1956 után kaptam. Addig albérletben laktam a gyerekekkel együtt, amit azonban az akkori események során belőttek. Akkor kaptuk meg a József utcai két szobás lakást, melyet elhagyott valaki. 1964-ben cseréltem el ezt a két szobás lakást a Dohány utcai három szobásra, ami bizony úgy le volt robbanva, hogy többe került rendbe hozatni, mintha ráfizettem volna a cserére. Ebben az úgynevezett nagypolgári lakásban 2002-ig, harmincnyolc éven át éltünk. Tulajdonképpen itt lettem íróvá. A nyolcadik kerületi élményanyagot hoztam magammal, de itt, a hetedik kerületben dolgoztam föl. Itt nevelődtek a gyerekeim, sok-sok élmény, esemény köt a kerülethez.

 

- Az Akadémiai beszélgetések alkalmával 2001-ben azt mondtad: „arról kellene beszélnünk, hogy ebben a világban milyen nehéz és ugyanakkor mégis milyen fontos normális életelvek szerint élni.” Mely fontos elvekre gondoltál akkor, s szerinted hogyan valósíthatók meg ezek napjainkban?

 

- Az elvben van egy bizonyos fajta ridegség, szigorúság. Inkább eszmének nevezném, mert az, ha nem téveszme: nagyon sokat segít az ember életében. Nekem a legfontosabb az volt, és aki bármit olvasott tőlem, tudja, hogy ez igazolódik is az írásaimban, én mindig is azt gondoltam: kutatni kell azt, hogy miért élünk? Tehát én metafizikus gondolkodást képviselek. Nem hiszem el, és nem gondolom, hogy az életünk pusztán egy anyagi tünemény, én azt tartom a legfontosabbnak, hogy próbáljuk becsülettel és szeretetben végigutazni a sorsunkat. Számomra a legfontosabb: az anyagból kiemelni a világot, ugyanakkor nem elhanyagolni és megvetni ezt a matériát, amelyben életünk zajlik. Azért kerültünk ide, mert ezen kellene javítanunk, ezt kellene átlelkesíteni. Ezt én spirituális realizmusnak nevezem. Az ember élete során egyre jobban megérzi a lét súlyát, egyre inkább megérik az ember a feladatokra. Ezt nem lehet elvárni egy tizennyolc évestől, egy harminc évestől sem, de ha valaki ötven éves kora táján egyáltalán nem foglalkozik ezzel, akkor biztos, hogy csorbul az egyénisége. Az alkotást is ez viszi magasabb fokra. Egyébként én 1982-től datálom ezt a fordulatot az életemben. Erről tanúskodik a Jákob lajtorjája című regényem, ami még az „ánti” világban jelent meg. Eléggé kockázatos volt, mert olyan spirituális boltozatot teremtettem meg a történetben, amikor rajtunk kívüli, szakrális, nem anyagi lények szólnak bele az ember életébe.

 

- És milyen sikeres lett a regényed!

 

- Igen. Elfogadták tőlem az emberek. Csodálkoztam rajta, de örömmel vettem. Ugyanis én nem voltam politikus alkatú író, a Kádár-rendszerben sem avatkoztam bele közvetlenül a politikába. Soha nem voltam párttag, meg se kísérelték beléptetésemet, mert tudták, hogy másként gondolkodom, de nagyon erős volt bennem mindig a szociális érzék, ami nem ugyanaz. Tehát én a szenvedő, a látástól vakulásig dolgozó egyszerű embereket bármilyen társadalomban képes vagyok megtalálni, s rajtuk szeretnék segíteni, de nem azzal az eszközzel, amivel próbálkozott az előző rendszer, hogy az alul lévők kerüljenek felülre, és fordítva, mert ez csak azt jelenti, hogy megcserélődik az igazságtalanság. Én az isteni igazság alapján szerettem volna segíteni, javítani. A „tűrt” kategóriába tartoztam, bár nem voltam letiltva. Egyszer egyik könyvem, a Napok került a tiltás árnyékába, hosszú ideig várakozott a megjelenésre, de a szerencse megmentett, az olvasók és a kritika pedig támogatott. Nagyon sajátos helyzet volt. Sok ember olvasta a könyveimet, én jártam az egész országot, mindenki tudta, hogy nem vagyok elragadtatva attól, ami van, hanem valami mást szeretnék. Amikor a rendszerváltás előzményei jelentkeztek, az Írószövetség elég nagy szerepet vállalt abban, hogy megszűnjön az, ami volt. Én akkor a választmánynak tagja voltam, s 1986-ban, amikor még nem volt biztos, hogy végleg bedől a rendszer, az Írószövetség tiltópályára került az akkori párthatalom révén, mert lázadoztunk. S akkor engem alelnöknek választottak meg, mondván, hogy becsülettel el tudom látni a feladatot, én az vagyok, akiben megvan a bizalom. Ez vezetett odáig, hogy a rendszerváltás után én lettem az első rendszerváltó elnök, mivel Göncz Árpádot, aki korábban látta el ezt a feladatot- köztársasági elnökké választották. Az igen ingatag lábakon álló Írószövetségben ezerkétszáz író közfelkiáltással választott meg. Nagyon nagy szónak tartottam ezt, s úgy tűnt: sikerült békességet teremtenem, de nem megalkuvás révén. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a rendszerváltással nem minden úgy valósult meg, a hogy én azt a magam idealista módján elképzeltem. De próbáltam az ellentéteket feloldani. Próbáltam azt képviselni, amit igazságnak véltem. Ennek köszönhetően sokat építettek arra, amit mondtam, amit csináltam. Bekerültem egy forgásba. Nem politizáltam, csak azt tettem, amiről meg voltam győződve, hogy helyes, amit igaznak láttam, azt kimondtam. Ha ez politika is volt, arról nem tehetek.

 

- Azt nyilatkoztad egyszer, hogy Te nemcsak Istenhívő, hanem Istentudó is vagy. Hogyan juthat el az ember, s eljuthat-e bárki erre a szintre?

 

- Ezt nem tudom. Erre nincs recept. Én úgy vagyok ezzel, hogy ez különleges kegyelem számomra, ez nekem soha nem volt kérdéses. Nem kellett megharcolnom azért, hogy tudjam azt, hogy halálom előtt jöttem, és a halálom után megyek valahova, és nem semmisülök meg. Bennem ez gyerekkoromtól kezdve bizonyosság volt. Mint ahogy nem láttam cápát, de ha nekem valaki azt mondja, hogy cápa van, én akkor emlékképek alapján világosan azt mondom, hogy én nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy cápa van. Ugyanígy vagyok az Istennel is. Magától értetődő. Ha nincs semmi, ami ezt a világot rendezi, ami létrehozta és gondozza, akkor nem érdemes végigcsinálni. Ennyi. Ilyen sarkítottan látom. Annyi szenvedés van a világban, és a legnagyobb gyönyörűség, a legnagyobb boldogság is egy pillanat alatt semmivé válhat. És hogyha úgy megy semmibe, hogy utána nem következik semmi sem, akkor mi értelme van ennek az egésznek?

 

- Mi tehát az emberi élet értelme?

 

- Ez az anyagi létezés, anyagi világ egy eszköz, nem ez az emberi létezés végcélja. Az igazi transzcendenciát, az igazi szellemi létezést kell megtalálni. Vannak, akik irigyelnek azért, hogy az én Istenképem ilyen szilárd. Mondják, hogy ők is szeretnének, de bármit tesznek, nem tudnak hinni. És ezt őszintén mondják. Ugyanakkor jó emberek, segítenek a másikon. Akkor én mindig azt szoktam kérdezni, hogy: milyen az az Isten, akiben te nem hiszel? S miután leír egy istenképet, akkor közlöm vele, hogy nincs semmi baj, az az Isten, akiben ő nem hisz, nem az az Isten, akiben én hiszek. Akik azt gondolják, hogy nem hisznek, nem tudják, hogy az Isten nem az a fehér szakállú öregúr, nem a dogmák istenéről van szó, hanem arról a hatalmas szellemi rendezőelvről, az egész univerzumban létező szellemi erőről, ami itt az anyagban manifesztálódott egy óriási céllal. Azt gondolom: ez az alapja annak, ha tudok írni. Ez adja a biztonságot, az erőt. Ezzel tudok belenyúlni az emberi lelkekbe.

 

- Kezdetben is így volt?

 

- Így volt, csak én nem voltam hozzá elég erős, hogy az írásaimban teljesen világosan kifejezzem. Ez egy folyamat, szüntelen tanulás, ön-nevelés. Bátorság is kell hozzá a mai cinikus világban.

 

- Ennek az Univerzumnak, Teremtőnek a sorsrendező képességeit Te soha nem kérdőjelezted meg?

 

- Nem. Mert azt gondoltam, hogy mindennek, ami történik velünk, annak van oka. Én nem hiszek abban, hogy ok nélküli legyen valakinek a szenvedése. Érzem, tudom azt, hogy ami most velünk történik: az következménye valaminek. Amit most csinálunk, az is oka lesz majd későbbi dolgoknak. Én Krisztusközpontú vagyok. Ez az én Krisztusközpontú világom természetesnek tartja, hogy van egy olyan szellemi mag bennünk, amelyik újra és újra megjelenik a létezésben, és ennek segítségével a lét magasabb fokozatokra lép. A látható, tapintható világban az ember a legmagasabb rendű lény, csak az embernek van szabad akarata. A szabad akarat azt jelenti, hogy magam választhatom meg, hogy milyen utat akarok követni. Ezért próbáljuk meg nagyon szelíden, de határozottan a nem szabad akarattal, hanem akarnoksággal rendelkező embertársainkat egy világosabb tudat felé segíteni. Rámutatni, hogy ez nem jó, a te akaratod lefelé visz, a megsemmisülés felé. Természetesen ez nem ilyen egyszerű, saját bűneink, hibáink , tapasztalataink árán okosodunk.

 

- Mi az irodalom funkciója, szerepe a mai világban?

 

- Én nagy kedvelője vagyok a társművészeteknek is. Azt gondolom, hogy a képzőművészethez van is affinitásom, meg tudom érezni, hogy mi a jó vagy rossz. Gyakran nyitok meg kiállításokat, s ott is azt mondom, hogy tulajdonképpen háromféle művész létezik. A közvetítő, akit a legfontosabbnak tartok, a kereső, és a tagadó. Tagadóból sok van. Fekete zseniként élnek a világban, s abból csinálnak művészetet, hogy mindent tagadnak. Ebbe beletartozik a hókuszpókusz- képzőművészet, s az olyan művek, amelyektől sem boldogabbak, sem okosabbak nem leszünk. A semmit tupírozzák föl, vagy a „rontottat” emelik piedesztálra. Ez a tagadó-művészet lényege. A kereső művészeket nagyon tisztelem, a magyar irodalomnak a „nagy” korszakában ők voltak a legtöbben. Akik tudják, hogy valami nagyon hiányzik az ember életéből, hazánk életéből, Európa életéből, a világ életéből. Ezt a valamit keresik, s erre a keresésre rámegy az egész életük, szinte fölégnek ebben a keresésben, hogy csak Adyt említsem vagy József Attilát. De ez óriás dolog! S a harmadik típus, ahová szeretnék tartozni én is, amikor valaki tudja, hogy van valami, valami olyan objektív igazság, amely ezer színre bontva jelenik meg minden emberben, s ezt a „valamit” akarja közvetíteni. Fölmegy a tűzért, és lehozza ide a világba – ez a legnagyobb dolog. És közben nem bolondul meg. Azt szoktam mondani, hogy nagyon könnyű fölmenni az éteri magasba, de onnan visszajönni és itt élni tovább, ez a nagyon nehéz. Én erre figyelek, hogy mit tudok közvetíteni, hogy valójában mit tudok fölmutatni ennek a szegény szenvedő világnak. Ezért van az, hogy én nem hiszek a gyűlöletben, de abban hiszek, hogy ha az embernek van egy határozott, megszenvedett tapasztalata, tudása arról, hogy mi dolga van a világon, azt igenis képviselni kell, abban nem szabad megalkudni, és attól nem szabad eltérülni sem anyagiak miatt, sem különböző divatáramlatok miatt. Ez a legnagyobb veszélye egyébként a ma művészetének.

 

- Melyik munkád megírása jelentette számodra a legnagyobb kihívást, s melyik hozta a legnagyobb sikert?

 

- Nincs olyan könyvem, ami bizonyos értelemben ne került volna az érdeklődés körébe, de a Ne féljetek!- különösen. S azért, mert az öregségről, a halálról beszél. Olyan téma, amiről az ember azt gondolja, hogy ez nem vonzó. Mégis, ennek ellenére ez az egyik legolvasottabb könyvem. Huszonkét kiadást ért meg. Ennek a megírása azért volt nagy kihívás számomra, mert amikor csináltam, legalább tizenöt évvel idősebbnek kellett magamat elképzelnem, s meg kellett halnom a hőssel együtt. Nagyon nagy próbatétel volt, arra gondoltam, hogy mi lesz, ha nem találok vissza a normális életbe, de szerencsére segítettek bizonyos „égi” hatalmak. És sokkal erősebb lettem miután megírtam. Ilyen érdekes kihívás volt számomra a Godot megjött című misztériumdrámám, amit filozófiailag a legfontosabb művemnek tartok, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ennek az elolvasására nagyon rá kell hangolódni. Ez egy szellemtudományi munka. Jelezték is, hogy ez Az ember tragédiája-szerű mű, de hogy ezt a mai világ be tudja-e fogadni? Rövidesen megjelenik a legújabb könyvem, amelynek az a címe, hogy: Éhes élet. Ezzel úgy vagyok, mint József Attila, hogy megajándékozom magam- magam. A nyolcvanadik születésnapomat fogom megérni novemberben, ami nem kevés, és elég torokszorító dolog szembenézni vele. Már nem szándékoztam regényt írni, s mégis másként alakult. Azt kívánom benne elmondani, hogy igen, valamennyien éhesek vagyunk, állandó életéhség van az emberben az utolsó pillanatig. De nem mindegy, hogy mire vagyunk éhesek. A terjedelme 450 oldal. Egy-egy szereplőnek a szemszögéből mondom el a dolgokat. Olyan, mintha egy spotlámpával bevilágítanánk egy lélekbe egy adott pillanatban, és onnan kivennénk egy mintát. Új a formája. Nagyon örülök, hogy volt erőm megcsinálni. Két évig írtam, megszakításokkal. Elgondolkodtam, hogy mi az, amit még nem csináltam meg, s egyszer csak beugrott. Számomra nagyon fontosak az éjszakák. Reggel fölkelek, és tudom, amit az este még nem tudtam. Így jutott eszembe ez a könyv is. Aztán nekiálltam, és kulimunkával elkészült. Én kézzel írok, nincs is számítógépem. De most a gyerekeim és az unokáim rábeszélnek, hogy ezzel is lepjem meg magam. Lehet, hogy meg fogom tenni.

 

- Az írásműveid tárgyát általában te kerested, vagy azok találtak meg téged?

 

- Én soha nem kerestem. Olyan nem volt, hogy témát kutatok, hanem ráhagyatkoztam a megérzéseimre. Figyeltem, hogy mi az, ami magamban nyugtalanít. S ha nyugtalanított valami, abból lett az írás.

 

- Amikor belekezdtél, belekezdesz egy történet írásába, a fejedben készen van előre a kibontakozás és a befejezés?

 

- Ahhoz, hogy elkezdjem írni: el kell hinnem saját magamnak, hogy készen van már bennem. És utána menetközben el kell fogadnom, hogy még sincs teljesen kész. Tehát menetközben alakul. A végét azt biztosan tudom, vagyis azt, hogy a történet mire fut ki. Ez olyan, mint a katedrálisnak az építése, hogy tartógerendákat, tartóíveket kell építeni. Tehát azt tudom, hogy hol kezdem, hogyan fejezem be, de közben a kis boltozatívek változnak. A nevek is változnak. Soha nem tudnám megmagyarázni, hogy miért van az, hogy valakit Erzsinek, vagy Panninak kell elnevezni. Az új regényemben két nagyon fontos szereplő van. A férfi Attila, de Atyinak nevezik. Már a nevében benne van, hogy ez egy gondoskodó, istenes ember, atya. A felesége Zsizse / Erzsébet/, aki csupa nyüzsgő, zsizsegő élet. A két név beszél.

 

- Kitől tanultál legtöbbet pályád során, akár gondolatilag, akár technikailag?

 

- Technikailag azt gondolom, hogy én magam kalapáltam ki magamnak a stílust, ami eleinte nagyon jellegzetes volt: éles, szikár tőmondatok. Hatásosan dolgoztam vele, de az utóbbi időben sok szabadvers-szerű elem került bele. Ezt nem tanultam senkitől. Amit tanultam, az tulajdonképpen a magyar szellemtörténeti vonulat. Hamvas Béla, akit nagyon nagy elődömnek tartok, Várkony Nándor, Kodolányi Gyula, a költészetet Weöres Sándortól, Pilinszky Jánostól. Szakrális irodalom ez, de nem a merev, dogmaszerű, hanem a világra nyitott, nagy misztikus világlátás.

 

- Mitől jó egy regény, egy írásmű?

 

- Ott kezdődik, hogy lehet egy regény jó és mégsem fontos. Jó regényt könnyen lehet írni. Fontos regényt már sokkal nehezebb. Szép regényt is könnyű írni. De olyat érdemes, ami fontos. Ami segít élni. Oda kerül a polcodra, bármikor leveheted, és legalább egy mondat lesz benne, amitől másnap föl tudsz ébredni erre a keserves világra. Nekem ez a lényeg, hogy beleégjen a szereplőnek a sorsa az olvasó lelkébe. Akkor jó a mű. Tehát látni is kell a szereplőket. Én úgy vagyok, hogy az a jó regény, aminek a szereplőjét magam elé tudom képzelni, látom. Ha meg tudom szagolni az illatát, vagy hallom a hangját, hogy szopránul szól-e, vagy bariton hangon. Ha ezek a figurák életre kelnek, s látom körülöttük a környezetet: akkor már jó a regény. De még nem fontos. Fontos akkor lesz, hogyha olyan életszituációt vezet fel, ami döntő az ember életében, mostani léthelyzetében. Tehát olyan dologra mutat rá, ami meg tudja mozdítani ezt a betonszerű állapotot, amiben az ember jelenleg él. hogy példát mondjak erre: Tolsztojnak az Anna Karenina című regénye az jó, fordulatos regény, mert Annát pontosan el tudjuk képzelni, Vronszkijt is látjuk, a gyereket is. Fontossá a regény azáltal válik, hogy minden olyan nőnek, aki szerelmi válságba kerül élete során, s gyereke van, annak ezt a könyvet el kell olvasni. Valamire közben rájön. Rájön olyan igazságra, hogy nem olyan egyszerű a dolgokon változtatni. A gyerekkel kapcsolatban az a furcsaság történik, hogy a szerelemből született gyereket Anna nem tudja szeretni. Azt a gyereket szereti, akit otthagyott a morózus férjénél. Micsoda tragédia ez! Belemászni valakinek a lelkébe a felismeréssel. Életté válik tehát a mű, eteti az olvasót. Nekem az olvasmányélményem mindig az ilyen mű volt. Jó könyvet sokat olvas az ember, de aztán az elhervad. Pusztán stílusbravúrral nem megyünk semmire.

 

- Gyerekeid közül van-e, aki irodalommal foglalkozik?

 

- A lányom pedagógus. A fiam csak annyiban foglalkozik irodalommal, hogy a családban ő a leglelkesebb olvasó, bíráló. Az unokáim is inkább reálérdeklődésűek.

 

- Melyik történelmi korban szerettél volna élni, ha nem most?

 

- Nem vágyom vissza, mert azt gondolom, hogy mindig előbbre kell lépni az időben. Nincs olyan történelmi kor, amely ne lett volna bizonyos időben válságban, nincs olyan, amelyben ne lett volna szenvedés. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy több tízezer év múlva mi marad abból a bánatból, örömből és elszántságból, amit magamba zsugorítottam. És mozdított-e bármily kicsit is a világjövőn? De ezzel csak eljátszadozik az ember. A jelenben azt gondolom, hogy minden életkornak megvan a maga sajátos feladata. Amibe most én kerültem, ez az egyik legfontosabb készületi idő. A jó halálnak a készülete., ami nem azt jelenti, hogy halálközpontúan kell élnünk, hanem az életet egyre magasabb szintre emelni, hogy az átlépés pillanata: megszentelt pillanat legyen. Óriási feladat, és nagyon nehéz, mert az ember ösztöneiben ragaszkodó. Napról-napra megvívott küzdelem…

 

- Ha nem író lettél volna, mi szerettél volna lenni?

 

- Talán vándorprédikátor. Vagy gyógyító.

 

- Van-e teljesületlen álmod, vágyad, terved?

 

- Élénken emlékszem arra a fiatalasszonyra, meg a fiatal lányra, aki voltam, s akinek mindig voltak vágyai. Aztán ahogy az élet halad előre, ezek a vágyak kikopnak az emberből. Ami maradt az, hogy abból, amit én tapasztaltam, megszenvedtem, abból a gyerekeimnek legyen valami szellemi, lelki haszna. Szeretném a jó halál kegyelmét, a tudatos eltávozást, példamutató búcsúzást, de ez kegyelmi kérdés. Szeretnék megírni egy memoárt, egy teljesen őszintét. Szeretném elérni, hogy olyan legyek, mint a hőseim közül a legjobbak. Kérem az Istent, hogy maradéktalanul teljesíthessem azt, amivel megbízott.

 

 


 

 

É l e t r a j z a : 1932-ben született, polgári család gyermekeként. Érettségi után dolgozni kezdett, könyvelő és előadó volt. 1961-ben az ELTE Bölcsészettudományi karán szerzett magyar-történelem szakos tanári diplomát. Előbb általános iskolában, majd 1970-1976-ig középiskolában tanított. 1968-ban jelent meg első regénye: 4447 címmel. 1969-ben Kötél nélkül címen adta ki novelláskötetét. Művei ettől fogva az érdeklődés középpontjába kerültek. 1970-től tagja a Magyar Írószövetségnek. 1976 óta írásaiból él. 1986 és 1989 között a Magyar Írószövetség alelnöke, 1990-l992-ig választott elnöke. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 1998-tól a Digitális Akadémia alapító tagja. 2000-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Műveit több idegen nyelvre is lefordították (lengyel, cseh, szlovák, német, bolgár, orosz), novellái külföldi antológiában is szerepelnek. Számos közéleti tisztséget tölt be. Regényből átdolgozott két drámáját színházban is játszották. 

 

M e g j e l e n t   k ö n y v e i: 4447 (regény)1968, Kötél nélkül, 1969, Tartozik és követel (regény) 1970, A labda (regény) 1971, Napok (regény) 1972, Szeretteink, szerelmeink, 1973, Mindhalálig (regény) 1974, A reimsi angyal, 1975, A feladat (regény) 1977, A panasz leírása, 1980, Jákob lajtorjája (regény) 1982, Jöjjön Lilliputba, (1985), Az együttlét (regény) 1987, Szegény Sudár Anna (regény) 1989, Mi ez az álom? 1990, A töve és a gallya, 1991, Az ifjú halász és a tó, 1992, Magyaróra, 1992, Három, 1995, Perc-emberkék dáridója, 1996, Ne féljetek (regény) 1998, Mennyből az ember (esszék) 2000, A mérleg nyelve I. (összegyűjtött esszék, tárcalevelek) 2002, Apokrif imák (hangoskönyv) 2002, A mérleg nyelve II. (összegyűjtött esszék, tárcalevelek) 2003, Imitatio Christi (interjúkötet) 2004, Virágvasárnap alkonyán (versek, versimák) 2004, Jókai Anna Breviárium (A szerző legfontosabb gondolatainak gyűjteménye) 2005, Bölcsek és Pásztorok (válogatott írások) 2006, A mérleg nyelve III. ,2006, Godot megjött (regény) 2007, Elbeszéltem I- II. (összegyűjtött novellák, kisregények) 2007.

 

 

K i t ü n t e t é s e i,   e l i s m e r é s e i: József Attila-díj (1970 ), SZOT-díj ( 1974 ), Pietrzak-díj ( Pax Lengyelország ), a Szépirodalmi Kiadó Nívódíja (1981 és 1990), a Munka Érdemrend arany fokozata (1985), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1992), Kossuth-díj (1994), Magyar Örökség Díj ( l998), CET-díj (1999), Tiszatáj-díj (1999), az Év Könyve- jutalom (1999), Magyar Művészetért-díj (2000), a Köztársasági Elnök Érdemérme (2002), Arany János Nagydíj (2003), a Magyar Kultúra lovagja (2004), a Prima Primissima közönségdíja (2004), Kölcsey-díj (2004), Stephanus-díj (2006), Erzsébetváros Dszpolgára (1999), Kispest Díszpolgára (2007), A Magyar Érdemrend Nagykeresztje (2012)

 

 

 

 

 

 

Jókai Anna

 

 

A   l o v a s i m á j a

 

Nappalra fekete lovat adj

hogy kitessék a fehér fényben

És fehér legyen a ló

ha ránk szakad a fekete éjjel

 

ha a gyeplőt elejteném

a fekete akkor is haladjon

Ha álmodozva elkószálnék

a fehér az úton marasszon

 

versenylovak kíméljenek

cirkuszi ló sem kell

megedződött hátaslovunk

elbír a tereppel

 

a fekete a sorompót tiszteli

de a fehér átröpül rajta

félni csak az félhet

aki a lovakat hajtja

 

váltott lovak: de egy nyereg

huszonnégy óránk gyorsan lepereg

Csak a ló pihen az ember soha

felette csattog Isten ostora

 

 

 

I m a   t e l i h o l d k o r

 

Feszül a bőr a Hold dobján

virágot színlel a bojtorján

lüktet a szív a dobverő pereg

vitustáncban rángnak az emberek

folyók és tengerek

álnokul dagadnak

kevés a foganatja

Uram a szavadnak

 

mint a hangyaboly

álmában is nyüzsög a város

elszabadul minden

ami józanul káros

Uram lásd be

az őrület ragályos

 

Telihold éjszakáján

regulázz meg engem

ámokfutóvá ne váljon

ledöngölt szerelmem

 

 

A p o k r i f   i m á k

- a l k a l m a k r a

 

 

R e g g e l

 

 

ma még minden megtörténhet

ami tegnap sem történt meg

most még jövő ami estére a múlt

kecsegtet a jelen teli van a pult

most még gyúrható ami estére bekövül

kibújtak a tervek álmom fátyla mögül

Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem

tegnapi tudatlan: talán ma megértem

 

 

 

 

D é l b e n

 

 

amit elkezdtem, be kell azt fejezni

amit tanultam, ki kell azt fejezni

ami téveszme, le kell azt fejezni

csak el ne siessük

csak el ne késsük

 

 

E s t e

 

 

most már odaát várnak

nyílnak-kattannak a zárak

hét ajtó hét küszöbén

merre futsz, hova jutsz, kicsi én?

szomorú, szomorú ami lett

elszakadt, elszaladt az a tett

 

 

 

 

 

 

 

I m a   a z   o l a j f á k   a l a t t

 

 

Add, hogy megértsék,

ezen az illatos éjen

mitől is féltem:

mielőtt a vállalt halált

beteljesítem

ne kelljen hamarébb

elégnem.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2014-08-11 00:53:43

 

Németh Erzsébet (Budapest, 1944) író, költő, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.