Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V dec. 17, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban
Cs dec. 21, 2017 @19:00 -
Magyarázatok X számára: Forgách András és Szemző Tibor

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

 

 

A szolipszizmus kísértete

 

„S már azt hiszem: nincsen rajtam kívül semmi.

de hogyha van is, Isten tudja, hogy' van?

Vak dióként dióba zártan lenni

[...]

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

[...]

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

 

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

A filozófiában tiszta szolipszista nézőpontról (csak magam vagyok) nem beszélhetünk. Inkább egy filozófiai neurózis rémképéről. Lakatlan területről, bizonytalan viszonyítási pontról, ami a gondolat hajósai számára, mint Szkülla, Szkarübdisz sejlik fel, s így olyasmi, amitől mindig megfelelő távolságban kell maradni.

Magát a fogalmat a 19. században J. S. Mill hozta a köztudatba a solus (csak) és az ipse (magam) latin szavak összevonásával. Olyan filozófiai attitűdről van szó, amely tiszta formában senkinél nem jelenik meg. Az elme igazságait vizsgáló újkori ismeretelméletekben, az ókorban különböző szkeptikus iskoláknál találunk rá, mint egy gondolkodási út zsákutcájára vagy egy módszer tilalomfájára.

Továbbiakban a szolipszista kifejezést tágabban, metaforikusan használom, gondolkodói stílust, mentális beállítódást is értve rajta.

Rövid, skiccszerű filozófiatörténeti példákat keresek az ókorból, újkorból e gondolkodási formák megvilágítására.

 

***

A görögöket megvédte a különcködéstől a hübrisz (gőg) elítélése, a szenvedélyek közti egyensúly, a meszon (közép) keresése. Emberideáljuk a polisz életét közvetlenül irányító, közösségi ember, a zóon politikon, aki a Szépség, Jóság, Igazságosság attribútumaival bír (kalokagathia).

 

A kozmoszt istenek lakják be, a természetet négy elem alkotja, amit Empedoklész (i. e. 5. sz.) írt le először. E világlátásában az ember mikrokozmosza leképezi az égi rendet. A kozmoszt, az embert (így az egészséget, a gyógyítást), is holisztikus szemléletmóddal közelítették meg. A kisázsiai Hippokratész (i. e. 5. – 4. sz.), majd tanait átvevő Galenosz (i. sz. 2. sz.) gyógyítási módszerét az 1600-as évek első feléig használták. Négy testnedv (fekete epe, epe, vér, nyálka) – amelyhez a négy elem (víz, levegő, tűz, föld) rendelhető – egyensúlya felelős az egészségért, azok megborulása betegséget idéz elő.



***

A képzeletbeli szolipszistánk a melankolikus, ill. a flegmatikus temperamentum típushoz állhatott közel.

 

Felsorolásunk kezdjük Kratülosszal, Hérakleitosz tanítványával.

 

Az epheszoszi bölcs a Panta rhei, a Minden elfolyik. valóságát tanította az i. e. 5. – 6. században, Kétszer nem léphetsz ugyanabba folyóba - mondta („Az ugyanazon folyamokba lépőkhöz más és más vizek áradnak. Potamoiszi  toiszin autoiszin embainouszin hetera kai hetera hüdata epirrhei.” fr. 12., Kirk-Raven-Schofield, 1998, 291.).

A tanítvány túllicitálta mesterét, mert szerinte egyszer se léphetünk egyazon folyóba. Mivel mi is elfolyunk e közben. Élete vége tájt nem szólalt meg, csak rámutatott a dolgokra, ilyenképp nevezve meg őket.

 

Még merészebbet állít Gorgiasz (i. e. 4. sz.) a sziciliai Leontinoiból Athénba letelepedett, korában a legjobban megfizetett szofista. Semmi sincs, ha lenne, nem lenne elgondolható, ha elgondolható lenne, nem lenne elmondható. Vannak, kik csak parmenidészi paródiát (Parmenidésznél – i. e. 5. század – a Lét és a Gondolkodás ugyanaz, s a látszat látszat szerint sincs), mások mély értelmű gondolatokat látnak e töredékben.

 

Platón barlanghasonlatbeli embere őstípusa a látszat után ítélőnek. Képzeljük el őt születésétől leláncolva, szemben ülve egy barlangfallal, háta mögül bábjátékosok bábfigurái vetítődnek az előtte lévő falra (mondanánk ma: mozivászonra). Ha föloldoznák, fölállna  [„[...] a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, az előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőkhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát;” (Platón, 1984. 515 c – d)]

E hasonlat szerint, ha nem is képzeteink börtönében, de „árnyak közt árnyként”, fenoméneken keresztül látjuk, éljük át a valóságot.

 

A szkeptikus érveket, későbbi elnevezés során nevezik illúzióargumentumnak (érzékszerveink megcsalnak a megismerés során), démonargumentumnak (lehet, egy gonosz Isten fantazmagóriái vagyunk, aki a hazugságot igaznak láttatja velünk), fundamentumargumentumnak (nem alapozhatók meg racionálisan ismereteink) és álomargumentumnak, amelynek első részletesebb kifejtését Platón Theaitétoszában találjuk.

Eme érvtípusok előszobáiból nyílnak ajtók a szolipszizmus titokzatos helyiségébe.

Nézzük Platón álomargumentumát.

„SZÓKRATÉSZ […] ugyan miféle bizonyítékok birtokában, mutathatná ki valaki, ha éppen most, ebben a pillanatban azt kérdenénk tőle: vajon alszunk-e, s mindazt, amiről gondolkodunk, álmodjuk – e csupán vagy ébren vagyunk és ébren beszélgetünk egymással?

THEAITÉTOSZ A bizony fogas kérdés Szókratész, hogy miféle bizonyítékokkal is kell kimutatni ezt; mert mindegyikre szakasztott ugyanaz következik, mint valami ellenszakasz […]” (Platón: 1984. 168 b – c)

 

Az epikureus Metrodórosz, (i. e. 3. sz.) a filozófia pompás fájáról a földre zuttyanva találta ezt mondani: Tagadom, hogy tudnánk, hogy tudunk – e valamit vagy pedig semmit se tudunk, s tagadom azt is, hogy akár a tudásnak vagy a nem tudásnak a tényéről tudással rendelkeznénk, akárcsak arról, létezik – e valami vagy nem létezik semmi. (Valljuk be, ismeretelméletről, ahol az első kérdés: „igaz-e?”, és a lételméletről: ahol pedig a „mi ez?” kérdésé a primátus – nehéz töményebben tagadóbb állítást tenni.).

 

A későbbi iskolákban a leginkább meghökkentő gesztusokat, gondolatokat a cinikus és a szkeptikus gondolkodók teszik.

A szkepticizmust alapító éliszi Pürrhon elkísérte Nagy Sándort Indiáig, ott találkozott gümnoszofistákkal (meztelen bölcsekkel) is. A közömbösség (adiaphoria), a zavartalanság (ataraxia), az állításmentesség (aphaszia) tanítója. Egyszer tengeri viharba kerülve a hajón kétségbeesett utastársainak egy rezzenéstelenül lakmározó malacra mutatott: Látjátok, ez az ataraxia! Közömbösségéről írja Diogenész Laertiosz: „Mindig ugyanabban a lelkiállapotban volt, így aztán ha valaki beszéd közben ott hagyta, önmagának is befejezte mondókáját, […] Egyszer, amikor Anaxarkhosz beleesett egy mocsárba, elment mellette segítség nélkül, s miközben egyesek kárhoztatták, maga Anaxarkhosz dicsérte közömbösségét, hidegvérét. Tanította: Semmi sem áll fenn valóságosan, hanem törvény és szokás alapján. […] Merthogy semmi sem inkább ez, mint amaz.” (idézi: Kendeffy G.: Antik szkepticizmus, 1998. 9.)

 

Tanítványa Timón a Káprázatok (gör. Indalmoi) című művében ír mesteréről, aki szerint a legfőbb jó, a természet szerinti élet. A természetben a dolgok egyszerre különbség nélküliek (adiaphorón) és változékonyak, meghatározhatatlanok, megítélhetetlenek. „Minden dologról kijelentve, hogy semmi sem inkább lélétező, mint nem létező, vagyhogy létező és egyszersmind nem is létező, vagy nem is létező, nem is nem létező.” (Arisztoklészt idézi Kendeffy G. u.o. 12.) Hihető, Pürrhon eljutott Indiáig.

 

A cinikus Kratész tanítványa Metroklész (egyben sógora, mivel húga, a szintén filozófus Hipparkhia, Kratész felesége volt).

Nos, a mélabúra hajló báty, sógor miután elégette életművét, így indokolta tettét: azok alvilági démonok hiú álomképei (oneirón phantaszmata) voltak csupán (Sebestyén Károly, 1994. 75.).

 

Lehet, e bölcselők nem az Akadémosz vagy a  Lükeion ligeteiben, s nem a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilében) sétáltak töprengve a lét alapkérdései felől, de  ott ólálkodtak a  „kutya” módra (görögül: künikosz, római auktoroknál: cynikus)  élő Diogenész körül, aki egy hombárban lakott, igaz, élete végén már fényűzően, megbecsülten Korinthoszban, mint eladott rabszolga.

Fényes nappal lámpással keresett embert Athénban, önkielégítést végzett, mielőtt hetérát hívott magához, s amikor a kor legnagyobb hadúrja mondta, bármit kívánhat tőle, annyit kért csupán; álljon félre, mert eltakarja a Napot. Aki utolsó tulajdonát, ivópoharát, eldobta, mikor látta, hogy egy gyerek a tenyeréből iszik.

 

Szóval ezek a maguknak élő (gör. idiótész), kódorgó homeless prédikátorok, kiváló utcaszínészek, performerek (Kratész és Hipparkhia nászát Athén főterén, annak nyilvánossága előtt, fényes nappal celebrálta), gesztusaikat, szentenciáikat életvitelükkel hitelesítették.

 

***

 

Az újkori szellemiség kezdetét mivel lehetne a leginkább illusztrálni, mint Kopernikusz geocentrikus világképével? Galilei életével? Bruno halálával? Kepler bolygótörvényeivel, amelyek kitágították, nyitottá tették az emberi szellemet a világűr felé?

Harvey felfedezésével, mikor is 1628-ban nyilvánossá teszi, a már 12 éve tudott, vérkeringésről vallott gondolatait, amelyek a temperamentumtípusok tanának végét jelentik?

Vagy az 1637-ben megjelent Descartes művel, az Értekezés a módszerről cíművel, annak is leghíresebb mondatával, a Gondolkodom, tehát vagyok-kal? Ha minden tudásom a valóságról képzelődés, hallucináció is, a kételkedés során eljutok az első bizonyosságig, a gondolkodó én létéig. „Ezért elhatároztam, hogy felteszem, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak az elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni […].” (Descartes, 1980. 185.) Majd a bennünk levő isteneszméből Isten igazolásáig, aki – tökéletes lényként nem csaphatja be teremtményét – garantálja az ember által észlelt külvilág létét.

Megkockáztathatjuk a kérdést, az újkori bölcselet racionalizmusa, szolipszista félelmekből, a parttalan kétely irracionalitásából fakad?

 

***

Az angolszász filozófiai művekben, akár az angol kísértetregényekben elszaporodnak a szolipszizmus kimérái.

Az eredetileg orvos Locke az elmét sötétkamraként láttatja, aminek kis nyílásán, a gondolaton át jut be a fény. Közvetlen kapcsolatom nincs a külvilággal, csak ezekkel az ideáimmal: a külvilág kiváltotta érzékleteimmel és az elme reflexióival. Ezeket tapasztalom, élem át közvetlenül.

 

Berkeley, ír püspök A tanulmány az emberi megismerés alapelveiről című esszéjében kifejti az esse est percipi; létezni annyi, mint észlelve lenni elvét. Erre még 14 évesen eszmélt, s gondolatrendszere talpköve lett. Eszerint csak az a dolog létezik, amit észlelek. Tehát egy fa, amit még az előbb láttam az ablakomból, nincs, ha hátat fordítok neki. Persze ott áll a fa, akkor is, ha nem látom. Igen, de ehhez egy az őt észlelő elmét is el kell képzelni – teszi hozzá furmányosan a főpap. Hasonló okoskodással belátható, a világ kellékei, teremtményei csupán azért léteznek, mert a Legfőbb Lény (Isten) állandóan észleli őket.

 

Hume is sokat elmond az ismeretelmélet barlanglakójáról (az Értekezés az emberi értelemről című munkájában), mikor állítja az episztemológia nagy problémája nem az, hogy a külvilágról milyen a tapasztalatunk, hanem, hogy a külvilág és az általa kiváltott benyomások különbségéről nincs tapasztalatunk. Az ideáinkkal, benyomásainkkal közvetlen a kapcsolatunk, az azokat meghatározó tárgyakkal bizonytalan, közvetett.

Egy történet szerint Hume sokszor azért jött ki munkaszobájából a közelben biliárdozó barátaihoz, hogy megbizonyosodjék a külvilág létéről.

 

Az álomargumentáció, a Nem tudom biztosan, hogy most nem álmodok állítás komolysága e hagyományban a 20. század fordulóján is kísért. A realista G. E. Moore A külvilág bizonyítása című híres cambridge-i előadása végén, két karja felemelésével – Itt van egy kéz és itt van egy másik nyomatékosítja okfejtése igazát; a külvilág létét. (Moore, 1981. 233.)

 

A ködös Albionból pillantsunk Némethonba, s nézzük a felhőkakukkvárban élő professzorok miként jelenítik meg a szolipszizmus „rémét”.

A kanti filozófia egyik célja, hogy a külső dolgok létére bizonyítékot szerezzünk. E Himalájányi, Platónnal, Arisztotelésszel mérhető  életműben végül is a valóság lényege elzárt, nem ismerhető meg. Ding an Sich-ként, magánvaló dologként felfedetlen marad.

Fichténél az Én hipertrófikusan nő egyetlen realitássá. Russel 720 oldalas A nyugati filozófia története című munkájában 12 sort szentel neki, többek közt; „[...] a szubjektivizmust olyan fokra vitte, hogy az már csak nem az őrültség határát súrolja.” (Russel, 2004. 591.).

A német idealizmus betetőzője Hegel.

Megesett, a szórakozottságáról is ismert professzor cipő nélkül jelent meg az előadóteremben, más alkalommal, mikor tűz ütött ki a közelben, ő rendületlenül tartotta előadását a Világszellemről, akkor is, mikor már mindenki kimenekült.

 

Német nyelvterületen Wittgenstein, Carnap, Husserl munkássága kapcsán beszélnek szakmabeliek szolipszista kísértésről.

 

***

 

A régmúlt ismeretelméleti szolipszizmusának mutációja korunkban a technológiai szolipszizmus. Nézzük madártávlatból, az utolsó jó évszázadban a tudománytól elfutó technika hogyan jutott idáig.

A második ipari forradalom (1871 – 1914) elején feltalálják a telefont, harmadik harmadában a rádiót. Az ipari forradalmak eredményeihez képest minőségi ugrást hoz a századforduló: 1895: röntgensugárzás-, elektron felfedezése, 1896: rádioaktivitás – és kvantum felfedezése, 1905: spec. relativitás. Innentől „[...] az emberi történelem immár két felvonásra oszlik. A két szakaszt a századfordulón megjelenő modern tudomány választja el egymástól. Az első felvonásban abban a világban élt, melyben faja született és amelyhez érzékszervei alkalmazkodtak. A másodikban átlépett egy új, kozmikus világba. melyben teljesen idegen” (Szent-Györgyi Albert, 1983. 247.).

 

***

 

A Szent-Györgyi-féle modellt továbbgondolva mondhatnánk, a számítógépkorszakkal a harmadik felvonás is elkezdődött. A mesterséges intelligencia (MI) exponenciálisan nő (Moore törvény!),* míg a gőzgép csak az emberi munkát, erőkifejtést helyettesítette, a robotika az emberi gondolkodást akarja pótolni.

A komputerizációval megjelenő technológiai szolipszizmus jelszava lehetne a Feyerabend-i: Minden elmegy. – 1975., (Feyerabend, 2002. 598.) erkölcsi neutralitása.

A lassan virtualizálódó korban nagy karriert fut be az amerikai filozófus, H. Putnam hasonlata: eszerint, lehet, úgy vagyunk a létben, mint agyak egy tápoldattal teli tartályban, aminek idegvégződései egy óriási számítógépre vannak kötve, s ezt egy gonosz mester manipulálja (1981). Akárha egy nagy szimuláció részei lennénk.

 

A svéd gondolkodó, Nick Bostrom szerint, az MI fölgyorsult fejlődése elsöprőbb, rosszabb lesz az atombombánál, mivel az ember annyira finoman szimulálhatja a valóságot, hogy észre sem veszi a kettő közti különbséget, sőt szerinte az sem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen virtualizált világban élünk már.

Ez esetben úgy jártunk, mint a régi kínai festő, aki a képére festett útra lépve eltűnt a festményt csodáló császár elöl.

 

***

 

Korunk egyre autisztikusabb átlagembere okos telefonjával, mint valami uszonnyal összenőve, evez a virtualitás vízében, csökkenő „morális képzelőerővel”, emiatt lehet, majd eljut a Cage-i hallgatáshoz,** ahol tökéletes és hideg a csend, ahol megdermed az anyag, s ahol már nincs semmi, ami hallható lenne, s nincs senki, aki hallhatná azt,

 

….

 

mivel a Nagy Számítógép lefagyott.




* A Moore törvény szerint a számítógépek integrált áramköreiben a tranzisztorok száma vagyis a számítási teljesítmény 18 hónaponként duplázódik.

** J. Cage 4 perc 33 mp című opuszában a zenekar ennyi ideig 273 mp csendben van. A cím az abszolút 0. fokra, - 273. C fokra, utal.



Irodalom:

 

René DESCARTES, Válogatott filozófiai művek, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Paul K. FEYERABEND, A módszer ellen, Budapest, Atlantisz, 2002.

KENDEFFY Gábor (vál.) Antik szkepticizmus, Cicero – és Sextus Empiricus – szövegek, Budapest, Atlantisz, 1998.

KIRK-RAVEN-SCHOFIELD, A preszókratikus filozófusok, Budapest, Atlantisz, 1998.

George E. MOORE: A józan ész védelmében és más tanulmányok, Budapest, Magyar Helikon, 1981.

PLATÓN, Összes művei. Állam, VII. könyv, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984.

PLATÓN, Összes művei. Theaithétosz, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984.

Hilary PUTNAM, Agyak a tartályban, ford. Ruzsa Ferenc, Magyar Filozófiai Szemle, 2001/ 1. 2., http://epa.oszk.hu/00100/00186/00008/1putnam.html (utolsó letöltés: 2017. 09. 13. 9:55)

Bertrand RUSSEL, A nyugati filozófia története, Budapest, Göncöl Kiadó, 2004.

SEBESTYÉN Károly, A cinikus filozófia, Budapest, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1994.

STEIGER Kornél (szerk.) Görög gondolkodók. A cinikus és megarai filozófia, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1994.

SZENT-GYÖRGYI Albert, Válogatott tanulmányok, Budapest, Gondolat,1983.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.