Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Derzsy-Ben Ond: Vándorutak (3 filmesszé)

 

 

 

VÁNDORUTAK

(3 filmesszé)

 

 

 

 

Csodák a galaktikus tanyán

 

 

A dombvölgyekből némán kelt ki a reggel; a helyet még a hold lefordult sarlója pátyolgatta. Kémények füstjét a köd hasas közepe nyeldekelte. A füstszínű felhőrojtok mögött elmázolódott a nap, fényes esőhúrok verték a port, hirtelen megdőltek, mintha megcsuszamlott volna az ég. Bordás dombokat lapályok támasztották, amelyeken észak-keleti irányban ernyedt tavacska kanyarított, északi nyúlványa sötétebben vonalazta az ég alját. A rozoga viskók közül kettő már a földre heveredett.

Lábszárvédős, bakancsos, ősz bajuszú figura nyolctagú csapatot vezetett az Alacsony-Tátra gerincén. Zanótszakállú szakadék mellett gyalogoltak; mögöttük maradt a Štefánik menedékház, még alább dudahasú kecskék legeltek. Krupova-nyeregnél ráfordultak a Gyömbérre kanyargó ösvényre. Szél mormogott, megszaggatta Deres felhőzászlait. A kettős kereszttől kőhajításnyira, a keleti lejtő bazaltkövei között messziről világlott a sátor narancsszín foltja. Előtte, térdére támasztott karokkal, sovány nő guggolt.

– Ahogy már mondtam – figyelmeztetett a túravezető (középkorú, pamutmellényes férfi erősen ingatta fejét, motyogott) –, ne tartsák fel sokáig. Elégedjenek meg a válaszokkal; mindent, amit tud, el fog mondani.

Terebélyes, szőke nő: – Szentként jellemezte.

– Valami olyasmi.

Gyaloglóbotos férfi: – Fizettünk magának.

Ősz bajuszú (szórakozottan): – Igen?

Fülessapkás, inas, bermudasortos férfi: – Gondolom, valamennyi a szentnek is csurran. De ha anyagias, nem lehet szent.

Ősz bajuszú: – Nem kap semmit. Kalauzolást fizették meg. Ha indulás előtt közli kételyeit, könnyebb a helyzet, fogja a pénzt és hazaindul. Most is megkaphatja, de itt meg kell várnia, amíg végzünk. Hogy dönt?

– Nem azért mondtam…

– Még valakinek van tisztáznivalója? Nincs? Két perc múlva odaérünk. Mindenki sorba áll. A második mindig húsz lépés távolságot tart a beszélőtől, és csak akkor közelít, amint az elhagyta a Látót. (Alacsony, szeplős nő, legidősebb a csapatban. „Ó, Látó! Ezt eddig nem mondta.”) – Nem zavartatva: – Készítsék elő a fényképeket, és nyitott tenyérrel nyújtsák felé. Van úgy, hogy üdvözli a csoportot, máskor meg morózus, vagy révedező, ahogy tetszik („Nem tudom már, hogy tetszik-e.”); ilyenkor csak arra van mód, hogy elétárják a fotót. Meglátjuk. Vágjunk neki.

A Látó a jövevények érkezésekor felemelkedett, skótmintás szoknyájába törölte a kezét. Noha még fiatal volt, szürkült a haja, orrgyökétől éles ráncok futottak ajka pereméig. Fapapucsban botorkált eléjük. Tíz lépésre megállt, törzse mellett izegtek kezei.

– Ne legyenek türelmetlenek, és főképp ne csalódottak – szólt hozzájuk. Elhátrált. – Mesterem csak annak sorsát árulja el, ha hasznára válik a kérdezőnek és az eltűnt lelkének. Ha ezt megértik, jó kedvvel térhetnek haza, mert a megnyugvás nem késik, hogyha be akarják fogadni. – Behunyta a szemét, s arcát égnek fordította.

Vezetőjük: – A sor már ne változzon. Indulhat az első.

Nekilódult a szabadidőruhás, szalmaszínre festett hajú nő, közben rántott egyet a fején, mint a ló, melynek a fogát nézik. Előhúzott egy hasonlóan pufók, fiatal nő fényképét.

A Látó szemügyre vette. – Meghalt. Lelke nincs a fizikai régióban, nem lehet vele kapcsolatot teremteni. Ahányszor megkísérli, lánya mindig fájdalmat érez, többé ne tegye. Boldog. Irányítsa el tőle a gondolatait.

– Hol van a teste?

– Nem kell bolygatni. – Újra feltekintett az égre.

– De… – A Látó elrévedt.

A festett hajúnak kibuggyant a könnye, tovább-billegdélt.

A fejét ingató férfi következett. Álla hegyét kopogtatva felmutatta egy barna kislány fotóját.

A Látó megrázkódott. – Nincs válasz.

Az alak felhördült, kalimpált, pillanatra úgy tűnt, megüti, azután felvinnyogott: – Emeljen rangra. – Eltántorgott, végül visszafordult. – Ismerem magát.

Mord ábrázatú, barázdált férfi kamaszlány portréját dugta az orra alá. A Látó másodpercekig vizsgálgatta, utána a válaszkereső képét pásztázta: – Apa?

A férfi rámeredt. – Angéla!

– Megtaláltál. Idevezetett kitartásod. Mennyi elvesztegetett idő!

– Anyádat sírba vitte a bánat.

– Anya jól van. Amikor gyertyát égetsz a temetőben, olyan neki, mintha izzó tűvel szurkálnád. Leviszlek.

– Nem a hegyen laksz?

– Milyen élet volna?

– Lesújtod az embereket.

A Látó megfogta a karját. Hátrébb támogatta, leültette egy kőhalomra, majd visszaállt a helyére, s fogadta az ötvenes éveinek elején járó westernkalapost. (Apát mutatta a kamera, közben hallani: „Nemrég kiszabadult a lelke, imái segítették és a megbékélt gondolatai. Köszöni és hálás érte. De mostantól hagyja abba az igazság hajszolását, olyan lényegtelen.” „Elüldöztem?” „Szigorú volt, igen, de már szeretettel gondol magára. Az új helyen fáj az idegondolás…”)

A hegytömb bordáin tujaliget göcsörödött a széltől. Apa és lánya némán ereszkedtek, borókás hajlatban ritkán álló fák között lépdeltek. Tábortűznél melegedtek. Az apa, miközben a Látó élesztette a tüzet, hadonászott, sebesen motyogott; egyszerre rebbent a kezük.

Átugrották a patakot; nyomukban kélt a hajnal. Szellő dünnyögött. Az apa szaporán bólogatott, kusza szavak peregtek a szájából. A lánya követte, lehajtotta a fejét, s amíg el nem tűntek a benyílóban, egyszer-másszor ugyanolyan gesztusokat tettek.

 

 

 

 

Isten, amikor bevetett rám

 

 

A naplemente pírja végigszitált a tájon. Felfordított cseberformájú hegy fölött felhők aprózódtak. A bányagödörből kikéklő tó széllegyintéstől rezzent, közepe kovácsolt ezüstként fénylett, zörgő nádas-övben fürj csirikolt. Dombderékig kopaszodott erdő fakó, olvadékony csíkját megsűrítette a sötét. Déli lankát nyíresek tagozták, elfénytelenedett sziklalaposokon árnyfoltok láncolódtak. Hunyadozó égaljra labdafellegek kuporodtak.

Pacsirta árnyéka kőként hullott végig a meghámlott mérlegház falán, a földön már a madár sebességével elsuhant. Kacsafarkú szender basszushúr bongó hangján cikázott a szulákvirágok között. Tank fordult a mezőn, cipőpertlire kötött strandpapucs lógott lövegtornyából.

(Tapolca) A Vörösmarty utca 21/A ház udvarában Lovászhetény helyiségtábláját festette egy klottgatyás, kiliggatott atlétájú, bajuszos bácsi. Elkészült felírásokat facövekeken tette közszemlére: Lókút, Lovászberény, Lócs, Lórév, Lovászi, Lovászpatona, Lovas, Lóny. (Dózsa utcán haladt a kamera) Borostyán cukrászdával átellenben fekete fóliával letakart, szandálos férfitest mellett rendőr posztolt (a fénylő vizeletfolyásra vetítette árnyékát). (Meghátrált kamera nagyobb teret nyitott, már nem csak a varjak hangja hallatszott, hanem az utcaöbölbe ültetett fákra rakott fészkeiken is láthatók lettek) Platános, juharos, gesztenyés szigetet kövezett út felezte. Egyik padon hajléktalan gubbasztott, el-elrántotta a fejét, mint a ló, amelyet meglepett, hogy az orrát fogják. Ősz, zilált fürtű, barázdás képű férfi mereven a lombok fölé mutatott, miközben válla felett eltekintett; pipaszárlábára csavarodott húgyfoltos nadrágja. A 24-es számú sárga épület földszinti ablakában befőttesgumival lófarokba kötött hajú nő egy ronggyal körkörös mozdulatokat végzett. Üvegtisztogatás illúzióját keltette, mígnem kifelé hajolva egy gitáros srác után bámult. (Felvevő a nő fejében születő képet mutatta: remegtek az épületek, a járókelőnek körbeforgott az árnyéka, majd megakadt a járdaszegélyben, megnyúlt, s amikor a gyalogló befordult a sarkon, úgy pattant utána, akár a gumi.)

Az állomásra befutó piros személy tülkölt. A forgalmista elvette a lámpaoszlopban tartott indítótárcsát, szemmel tartotta a lassító vonatot. Egyidőben a motorgarázsoktól két rendőr is elindult (otthagyták a negyven év körüli, piszkos sortba, elrongyolódott pólóba, teniszcipőbe öltözött, frottírköpeny kötődarabját hajpántnak használó férfit), és átvágtak a síneken. Megtermett, bajuszos állomásfőnök kilépett a forgalmi irodából, megtorpant, a rendőröket figyelte. Azok, amint észrevették, felé tartottak. Fel- és letülekedtek az utasok, a vonat zöld jelzést kapott. A rendőrök elérték a peront, megvárták, amíg kigördül a szerelvény, akkor szelték át a két vágánypárt.

– Régi motoros lehet a diliházban – mondta a testesebb rendőr a főnöknek.

– Mit keres itt?

– Néha kiengedik. Mint a többit. Aztán visszakerülnek. Ki-be. Ki-be. Sokáig nem húzzák.

– Február óta itt eszi a fene – kapcsolódott a beszélgetésbe a forgalmista.

Rendőr: – Hát... Nem ugrál a sínek között, nem zaklat senkit. Csak szalad a vonatok után. Ekekék. Így hívják. Igazolvány igénylő adatlap volt nála. Kolléga érdeklődött a diszpécsernél – légynek sem árt. Személyiét rég kiküldhették; elfelejtette, vagy azt is elhagyta. Pedig eléggé összeszedett.

Főnök: – Hol lakik?

– Egy romos házban a Bem apó utcában. Viskó inkább. Nagyanyjáé volt, örökölte. Morzsányi nyugdíjat kap. Nem ugrálhat belőle. Vagy csak itt. Semmi okom elvinni.

A főnök bólintott, csaknem motyogva: – Az országot már kézre kerítették. Lakói a szemétre kerültek.

Forgalmista: – Ajaj!

– Lehet, hogy még nyugdíjazásom előtt az utastájékoztató táblán a feliratokat héberre cserélik. Pedig megvan vagy kétszáz éves.

Rendőr: – Mindent nem tehetnek. – Biccentett.

– Megteszik. Látom. – Szemével kísérte a távolodó rendőröket. Maga elé: – Pusztító a megvetettek megvetése. – Irodába tartott, nyomában a forgalmistával. (Jobbról MÁV mellényes zárfékező bukkant elő.)

Szent György hegy fölött esőhegy tornyosodott. Ekekék a víztoronytól keresztezte a síneket; a váltóállító toronynál csípőre tett kézzel az eget kémlelte. Fűtőház sarkában gunnyaszott, nejlonlap alól leste a surrogó felhőszakadást. Állomást elhagyó vonatnak integetett, tócsákat került. A végpontnál megfordult, elporoszkált az áruforgalmi raktár előtt. Szolgálati épület mögött levette a festékesvödröt a batyujáról, ivott a flakonból, azután a bugyorba tömködte a nejlondarabot. A vödör tetején hagyta a motyóját. Trappolt a Keszthely felől érkező vonat mellett, vörös kendőt lógázott a mozdonyvezetőnek.

Reggeli tiszta időben a váltó fordítókorongját vizsgálgatta. Piros vonatnak a tolatásvezető zászlójával jelzett. Ekekék loholt a tarackos fűben, a váltókezelő odafordult, megbillentette a sisakját.

Peron végén ácsorgott, szemlélte a le- és felszállókat, néha tenyerét válla elé hajtva ujjait rebegtette. Előrébblépdelt, a mozdonyvezetőnek is lengetett, az előrebökött, és a forgalmista jelére indított. Ekekék éjjel egyedül álldogált a peronon; kigyulladtak a fények, a szignál után: Keszthely felől a negyedik vágányra személyvonat érkezik. Felvételi épülethez csörtetett, s amikor a két utas nyomában megjelent a kalauz, elgaloppozott a raktárépület irányába.

Amikor egyik reggel a csapnál töltötte vizet, az állomásfőnök megszólította:

– Furmányos alak vagy, komám. Engem nem versz át, annyi szent. Volt nálad valami igazolványféle, mert tudtad, mire számíthatsz. Ismered a dörgést.

– A váltókon túl érezni a talpfák olajszagát.

– Ne tereld a szót, nem bántani akarlak. Gyomorforgató, hogy egy rendőr kedve szerint zríkálhat. Tudjuk, mifélékből lesznek ezek. Néha ég a gyomrom. Ilyenkor egy falatot sem bírok lenyelni. – Hasas papírzacskót nyújtott át. – Vedd csak el. Mit csináljak vele? Eldobjam? – A zacskó kikerült a kezéből, sietve távolodott.

Délután takarítók kapaszkodtak az utolsó vagonba, az ülések alól kotorták elő a szemetet. Az egyik, amikor felnézett, Ekekékkel találkozott a pillantása. (Ekekéknek vállig ért a haja, szakálla jó ötcentisre nőtt.) Odaszólt a kollégájának: Megint bámul. A másik nem válaszolt, buzgón folytatták a munkát.

Hosszabb lett a haja, cipőfűzővel kötötte el. A fűtőháztól porzott: közeledett a vonat. A mozdony mellett nyargalt, végül lemaradt, kalimpált a várakozóknak. Egy idős pár felfigyelt rá, a férfi meghőkölt, aztán ballagott az asszonya után. A hajnali személy munkásokat szállított. Az egyik, kissé már pityókás alak, felfedezte: Hohó, aranyapám! Ekekék két karral csápolt. Gyere velünk, megtanítunk dolgozni!, tódította egy alacsony, savanyú képű figura. Fürgén járt Ekekék keze. Derékig levetkőzött pályamunkások serénykedtek. Ekekék a töltés csuszamos sarában elrobogott felettük, majd kisvártatva másik oldalon visszafelé kocogott.

Állt a levegő. Öles szakállat eresztett, haját aranyzsineg fogta össze. Váltókezelőőrhely mögött kucorgott, vállai látszottak a lósóskából, keleti oldalon szamárbogáncs takarta. Megoldotta batyuját, előszedte a vizesflaskát és ivott. Kék acsák táncolták körül, vörös légivadászok cikkanva váltottak magasságot. Horpadásban árnyék kuksolt. Görbedezett sínen egyensúlyozott. Néhol már töredeztek a talpfák, a csonkavágány végén felkecmergett az ütközőbakra és rikkantott: Masszala Széél!

Gurítódombon ücsörgött. Iparvágányok mezőjét ette a rozsda, a bakterháznak megroskadt az oldala, a kúszóváltó felfutósínje belefúródott a talajba. Pályatesten baktatott Tapolca felé. A váltóállító toronynál letért, a motorgarázsok előtt fürkészte az eget.

– Mi van ott? – kérdezte az állomásfőnök. Ő is felfelé meredt.

– Ilyenkor a legsötétebb, hamarosan megtejesedik.

– Fura, annyi szent. – Megvakarta a fejét. – Az emberek veszélyesek, komám, elme könnyedén elválasztja lelküktől. Irigyek és rosszindulatúak; ártanak, amikor baj nélkül megtehetik, mi? – Összehajtogatott vonalas füzetlapot húzott ki uniformisából. Amikor szétnyitotta, a gyerekrajz előterében angyalszárnyas bálna tűnt elő, vízsugarat lövellt, háttérben pipázó, nagycsizmás bácsi, mögötte kéményéből füstöt eregető ház. Kerítésnél szoknyás, fejkendős asszonyság, lábfeje kifeszített póznakarjával volt párhuzamos. – Volt egy lányom. Odett. Anyja erőltette a nevét. Meglehetősen franciás. Rám maradt a rajza. – Ekekék orra alá dugta. – Nézd csak mit írt rá. „Falu bálnája”. Mi a szösz ez? Te talán tudod.

– Rejtély. Rejtély az egész.

– Hát… Nem lettem okosabb. Mondjuk, van egy feleségem. Mert van, vagy volt, az ember nem tudja elkerülni. És egyszer csak úgy döntök, hogy istenesen valagba rúgom. Réges-rég rászolgált. Erre meggyűlöl, legszívesebben lekarmolná a képem. Na miért? Van értelme? Ha lelki kapocs volna – az asszonnyal, akármelyikkel –, nem fújna, mint a macska, higgadtan megpróbálná tisztázni. – Dagadó zsebébe markolt. – Tessék egy barack. Feje tetejére állítva olyan, mint azoknak a nők ülepe, amiket Rembrandt festett.

– Csikóé.

A főnök vállat vont. – Kinek mi van az agyában. – Faképnél hagyta.

A nap fakó fényt terített a földre, az utat kesze árnyak öltötték. A szél tetézte erejét, hófoltok pettyegették a mezőszélét. Ekekék szimatolt, páracsatak és földveríték szagát érezhette. Lába előtt a göröngy, mint a csiga húzta nyák, gyöngyházfénnyel csillogott. A köd utolsó hullámai göngyölödve terültek szét. Szakadó hóesésben szétvetett tagokkal állt, amíg bedübörgött a szerelvény.

(Apró zöld csillagocskák a bozótos kipattant levélrügyei.) Magas nő szökkent le a középső kocsiból, kézenfogott egy ötéves forma kislányt. Akkora távolságra cipelte Ekekékhez, hogy ne kelljen felemelnie a hangját.

– Ő Honorka. Látod hogy megnőtt.

– Honorka.

– Még ugyanott lakunk. Jövő héten lesz a születésnapja.

– Születésnapja.

– Téged is várunk.

Ekekék: – Várunk. – Kislánynak kínálta a kezét. – Megnézzük… a vonatokat?

Honorka közelebb húzódott az anyjához.

Anya: – Nem szeretné.

Ekekék: – …szeretné. Legyen erősek a nevetőizmaid. – Felélénkült. – Honorka! Honorka! Most indul! Most indul! – Inalt a gyors után.

Az anya és a kislány ültek a padon. Ekekék kőhajításnyira masírozott, s ahányszor Honorka odapillantott, felrebbent a keze. Honorka végül felpattant és bemenekült a váróba. Amikor elhelyezkedtek a kupéban, Ekekék odébbvágtatott, papírzászlóval legyezve szedte a lábát a vonat után.

Bodrosodott a szakálla. Az út teteje remegett a felszálló forróságtól. Kanyarszélen macska hevert, szaporán lélegzett, nyelvét öltögette. Molett nő emelni akarta, s amikor a test puhán elomlott a tenyerében, helyén hagyta. Ekekék lenézett rá.

– Nem tört el semmilye. Bordakosara meg se roppant, szíve, szervei épek, nyakát, fejét nem érte a kerék. Nem tudjuk megmenteni, belső vérzése van.

– Meg sem állt. Fékezés nélkül átrobogott rajta.

– Idegei sem sérültek. Elszakadt benne egy ér, pedig nagyon rugalmas. Izületei is sértetlenek. Ha nem lenne ez a vérzés, a sokk után felállhatna, napokig levert volna, sántikálna, de rendbe jönne. Nem érez fájdalmat. Olyan mintha fehér fény burkolná. Most nem megnyugtató. Kartonlapra ráhúzhatod, és azon elviheted.

– Képtelen vagyok.

– Igen. Hol vannak a jó döntések? A szívben születők?

A kalauz kisprintelt hozzá, kezébe nyomott egy jelvényekkel telitűzdelt tányérsapkát. – A vonatvezető küldi. Nézd meg, mi van rávarrva. „Mennyei Vasutas.” – Sapkával parolázott.

Piros vonat tolatott a kocsikhoz, Ekekék lépést tartott vele (Felsődörgicse temetőjében a ravatalozó előtt pihen, ciripelés hallik, a jelenetet átitatja a teljes nyugalom); kijárónál őgyelgett, szalutált az utasoknak (haja már piszkosfehér, a Lugos-tető kilátójában szárítkozik a szélben); Tapolca táblát elhagyva bandukolt a töltésen (szürkületben kapaszkodik a vöröstói Kálvária-kápolnához, kis pont csupán; barnagi Kálvárián hátulról veszi a felvevő, rövid iramodásnyira van a kápolnától, szűrt fény szórja; Veszprémfajszon kálváriadombra kaptat, a stáció festményeit magába foglaló kupolák kiragyognak a verőfényben [Ekekéket szemből mutatja a kamera; már egészen ősz, válláig érő haja szanaszét meredezik]).

Az állomásfőnök (megsoványodva, bajusz nélkül) beérte a szolgálati épületnél.

– Tudtam, hogy nem hagysz cserben, komám. Bár fáj, hogy nem érdeklődtél. Mennyi ideig voltam távol, tudod-e?

– Kilenc hónapot és nyolc napot.

– Ó, jól van. Így már rendben. Tüdőmből hiányzik egy darab, de bírom. Nyugdíjat még megélem. Valamennyit talán kapok. Nézd csak. – Szalvétába csomagolt szendvicset adott. – Már nem olyan az étvágyam, mint régen. A gyógyszerek miatt van.

Ekekék meghajlott, arca horpadt. (Alkony festett az oszlopokra.) Mustrálta a jövevényeket. Fiatal nő penderült a peronra, néhány lépést közelített felé.

– Apa! Én vagyok. Honorka. Barátom is itt van. Nézd, ott áll a lépcsőn. Integet neked. – Sípolt a kalauz. Felhágott a fiú mellé. – Kísérsz egy kicsit? – kiabálta. Ekekék szaporázott utána. – Eljöhetnél hozzám. – Ledobott egy papírt. – Rajta van a címem, telefonszámom. Hívj fel. Vagy írd meg, ha meglátogathatunk. – Kihajolva búcsút intett. Ekekéket a kocsi belső teréből, az ajtó ablakán láttatta a kamera. Felvette a cédulát, mosolygott, járt a karja, mint a motolla, szavakat formált: Masszala Széél! Szaladt még, azután kifulladva megállt. Megpördült és visszafelé ügetett.

 

 

 

 

Tiszta időben

 

 

Boncsostetőn a felvevő sárga szűrőn át pásztázott: csíkokra hasított fényfüggöny ferdén dőlt a tóra, élesebb sávjai fehér ablakokat nyitottak a vízen. Lázi-hegyről pillantást vetni Rezi várára és Tátikára. Hegy bice vállán csorbult a nap, korongja szenesen izzott. (Elkószál a kamera) Festetics allé mocsárciprusai felett pamatszakállú felhők bódorogtak. Lesenceistvándi Mária kápolna mellől két fiatal diófa vetett árnyékot a három sorba állogatott tizenöt padra. Bíborba hajló égaljra rajzoltak a Balaton-felvidék tanúhegyei. Uzsai Kecskeváron szemlélődve alkony szállt a Keszthelyi-hegység vonulatára. Az Ábrahámhegy Szent István völgyi útján a kamera a borókást átugorva kikötött a Kőtengernél. Ott tolongó fellegek, mintha a szürkeséget innák.

Közelítő hajó nyomában zihált a szél. A cölöpkikötő mögött fodrosan dünnyögött a víz. A világítótoronyhoz kanyarodó ösvényen meztelen, vörös szakállú fickó kucorgott. A hajó lassított, középkorú kormányosa elődugta a fejét, távcsővel figyelte az alakot, közben rádión beszélt:

– Csupasz, ja. Nem látszik, hogy baja lenne. Talán bezakkant. Felesége azóta sem érte el? Valaki ezt most nagyon elszúrta. Ki vesz fel ide olyat, akinek családja van?

A sziget előtt piszkos tajtékkonttyal tarajlott a tenger. A hajó a cölöpökhöz pöfögött, kikötött.

– Halló! Régóta vár? Két napja senki sem tudja elérni. Majdnem helikoptert küldtek, de tegnap délután egy halászhajóról látták magát. Minden rendben? A felesége nagyon aggódik. Nem akar mondani valamit? – A pallóra lépett. A szakállas felemelkedett, hátrált. – Kirakom, amiket kért. Hallja, hihetetlen mennyiségű édességet fogyaszt. Ne segítsek becipelni? Hallottam, hogy itt akarja megírni a regényét.

– Semmi sincs belőle.

– Á! Nagyon csalóka. Azt hinni, hogy csendes egy ilyen sziget, de aztán…

– Nem zavarnak a hangok.

A hajós tett néhány lépést, a vörös tartotta a távolságot.

– Idepakolom a stégre a holmikat. Nincs talicskája? Azon behordhatná. Van listája, miket szeretne? Tudja, én is új vagyok. Eddig a folyókat jártam. De aztán a válás..., meg minden. Érti. – Serceget, ahogy körmeit végigfutatta nyaka borostáin. – Időnként muszáj jelentkezni. Szabály. Nem megy másképp. – Kezdte kihordani a dobozokat. – Addig mondjon egy történetet.

– Minek?

– Érdekel.

– Végét járja az öreg. A vadászcsizmáját elkéri a fiatal tanyaszomszédja; többé már úgyse lesz rá szüksége, győzködi a haldoklót, neki meg milyen jól jön. Megkapja, aztán felgyógyul az öreg. Jajveszékelt a csizma miatt, étvágyát veszti, jobb lett volna inkább meghalnia.

– Meg is írta?

– Minek? Elmeséltem. Maga meg továbbadhatja, vagy elfelejti.

– Megírhatná.

– Dalszöveg is lehetne.

– Á! Ilyet nem tudnék kiagyalni.

– Én sem a hasamra ütöttem. Ujjamból sem szoptam. Megtörtént.

– Á! Sokat utazott?

– Mivégre?

– Nem tudom. Gondolom, élmények fontosak.

– Hagyja az élményeket.

A jövevény biccentett. – Jól van. Nekem nem hiányoznak. – Visszatért a fedélzetre. – Valamit szeretne, hogy megtegyek?

– Nem akarom megbántani.

– Persze hogy nem. Csak szólnia kell. – A kormányhoz állt. – Tényleg nincs baja? Második napja nem tudják elérni. – A szakállas távolodott. – Muszáj kapcsolatban maradnia. Különben már holnap leválthatják. Rozoga vízijárművet láttam a sziget túloldalán. Idesodorta a víz? Vagy maga csinálta?

– Találjon ki történetet.

Lemenő nap sugarai megvilágították a hajót. Vezetője a korlátnak támaszkodva figyelte a tengert: parti szél csipdeste redőit. Az öbölben tábortűz égett, a szigetlakó vetített árnyékot a homokra.

A hajós késő délután kikötött. (Rádiója megbolondult, előbb szerbül, majd kínaiul beszéltek.)

– Talán tudok egy épkézláb történetet – mondta. Kerek csomagot tett a pallókra.

– Tartsa meg magának.

– Maga is elmondja, amit tud.

– Már nem. Nem érdekel.

– Valamikor cukrász voltam. Nem is rossz. – A szalaggal átkötött halomra bökött, aztán visszalépett a hajóra. – Döntse el maga. Persze sütőben lett volna az igazi. Akkor már el is árultam, hogy mi van a papírban. Bontsa ki, amikor úgy gondolja. Tudom, hogy egy hónapja volt a születésnapja. – Fordított a sapkáján. – Na figyeljen, mit sütöttem ki. Van egy pofa, aki kutyaszarra fémpénzeket szór, némelyikbe, főképp, ha a trutymó nagyon szem előtt van, összesodort kétezrest is félig beledöf.

– Mi a nyavalyának?

– Nem beszédes tag. Lehet, hogy azt nézi, hányan vannak, akik a kezüket is összeszarozzák némi zséért.

– Csak kitalálta.

– Persze. Maga is ezt csinálja. Megfigyel, tapasztal, aztán kiötöl valamit. Nem ez a legjobb?

– Ahogy akarja.

– Á! Nem akarom sehogy.

– De azért süketel.

– Kiskorom óta sokat fecsegek. Még nincs vége. Néha a fazon, a kutyaszarozó, letelepszik a padra…

– Naná! Nem teljesen ütődött. Szemlélődik. Almát rág. És egy kutyasétáltatónak odaveti, hogy a fa, amely alatt pilleg, tériszonyos.

– Á! Tériszonya van. – Megnyomta az ny betűt.

– Pont így ejti: tériszonya. A nő csodálkozva ránéz. Igen, mondja, Téry Szonja vagyok. Ismerjük egymást?

A hajós másodpercek múltán nevetett. – Á! Leesett. Ezt figyelje. Vén szivar járműtelep körül kódorog, és a sofőröket kérleli, hadd vezesse járgányukat. Őrök pillantásától rég meghőköl, de néha sikerül beosonnia, és darálja süsü szövegét. Elbírja a karja, papa?, kérdezi az egyikük. Tornászom, feleli az öreg, és öklével csapkodja nyeszlett vállait, mint egy ütődött.

– Valóságot tartsa meg magának. Beszélt volna többet az apjával. – Faképnél hagyta.

Amikor a vízimentő kikötött, a hajós (hajója az öbölben horgonyzott) és a vörös (már sortban, pólóban, elnyílt talpú papucsban) lapátolt a párában elmosódó szigetek felé. Motorcsónak eredt utánuk, megkerülte az igyekvőket, azután visszatért. A világítótoronyból morzézták: V.i.s.s.z.a.v.á.r.u.n.k. A hajós meglengette a sapkáját. Meghúzták az evezőket.

A kamera emelkedett, a lélekvesztő kiúszott a képből. A szakállas hangja hallatszott: „Mi az?” (A párbeszéd az utolsó bekezdés természeti képeinek bemutatásának végén megszakad.)

„Á! Csak egy valóság. Csak egy szimpla valóság. Van egy fickó…”

„Kiről hadoválsz?”

„Csupán egy kósza ötlet.”

„Csak az igazat. Csak a tiszta igazat…”

„Bardi óvárosában egy csorba, félember nagyságú üvegkelyhet harmadáig tölti a levágott köröm. Négynyelvű tábla biztatja a bámészkodót, hogy az odaerősített ollóval vágja le bal nagyujja körmét, majd dobja a kehelybe. (A szavakat már alig hallani.) Perem alatti véset szecsuáni nyelven: Ilyen hülyék vagytok ti.”

„Ilyen hülyék vannak… Igen…”

(Nem múló tengermoraj) Lovas karám mellől parittyázott a kamera Porezen csúcsára. Délkeleti irányban a hegyeket fürge felhők pamatolták. Varsinál kiszélesített Ceno folyón borongott az ég. Harmattól hamvasodott a nyúlánk sörtéjű vadzab. A zanótban a fácánok boltíves „futókái” látszódtak, fácánkakas kakatolt. Lépegető gólyák között apró öregember fehér lenvászon ingben, fekete darócnadrágban kétrét hajolva mozgolódott. Messziről alig különbözött a madaraktól. Bicsakolt lombú fűzek jobbra vetették lecsüngő vesszősörényüket. Mellőlük kétakkorára nyúlt éger fenséges kucsmakoronájával, akár a lélekharang.

 

  
  

Megjelent: 2017-06-25 18:00:32

 

Derzsy-Ben Ond (1963) – Manarolához kötődő, Balaton-felvidéken élő író.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.