Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Sze aug. 23, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Kant és a kopernikuszi fordulat

 

    Mit tesz az idő? Egyáltalán hogyan érhető tetten a dolgok alakulás-történetében a „telés” és a „múlás”? Elfelejti-e egyik nap a másikat vagy a napoknak is van memóriája? Metaforák csupán? Tulajdonképp csak beszélünk ezekről? S a szavak nem képesek hálójukba fogni a titkot? Vagy mégis sikerül nekik elérni a dilemma belső tereit?

    Joggal hasonlítja Kant ezt a radikális nézőpontváltást Kopernikusz csillagászati fordulatához. Ám amíg Kopernikusz kimozdította az embert a világegyetem középpontjából, Kant – hasonlóan radikális fordulattal – éppen hogy az embert helyezte a gondolkodás középpontjába.

A végtelen isteni értelem nincs ráutalva a szemléletre, egy isteni elme ugyanis közvetlenül létrehozza azt a dolgot, amit elgondol. Az emberi értelem azonban véges és épp ezért rá van utalva az érzéki szemléletre, amelyen keresztül számára egyáltalán dolgok adódhatnak. Nem követhető tehát az út, ami racionalista módon a fogalmak elemzéséből próbál belátásokhoz jutni a létezéssel kapcsolatban.

Ugyanakkor helytelen az empiristák álláspontja is, ami szerint fogalmainkat a tapasztalatból nyerjük elvonással és általánosítással, hiszen ez alapján nem tudnánk olyan fontos tudományok létét megmagyarázni, mint a logika és a matematika. Kant tehát a tapasztalat leírásában az emberi végességre helyezi a hangsúlyt és nem enged sem a racionalizmus, sem az empirizmus szélsőségeinek.

Teljesen megváltoztatja a gondolkodás perspektíváját és ezt az új filozófiát transzcendentális filozófiának nevezi. Ez az új megközelítés az egész metafizika sorsát ennek a középponti kérdésnek a megválaszolásához kapcsolja: „milyen alapon nyugszik a tárgy és a képzet viszonya?” Minden korábbi filozófia abból a magától értetődőnek vélt feltevésből indult ki, hogy a megismerés során elménk igazodik a megismerés tárgyához. Elménk azonban nem passzív leképezője a valóságnak, ám – éppen végessége miatt – nem is teremtője annak.”1

    Ahogy egyik recenziómban próbáltam megfogalmazni. „A szerzői én reflektál. Nem töröl. Nunc stans (álló pillanat, örök jelen)2. Magunkhoz csak akkor juthatunk közel, ha nem maradunk meg a jól ismert köreiben.”3

    Érdekes hasonlóságra leltem e fentiekhez viszonyítva Weöres Sándor: Önéletrajz című szonettjében. Ő így ír: „Álló öröklét. Pillanatnak élés./ Nincs gyermek. Férfi. Nincs nő. Aphrodité./ Dülöngő évek. Sok mellébeszélés.”

    Az álló pillanat és az öröklét találkozása nem kánonelvű összefüggés. A szöveg nyelven túli igazságértéke elemi valóságnak ütközött. Megrendíti a megszokott kontextus kereteit, kimozdítja a dimenziók alapjait. Mi lehet a jelentésen túl? Amit a forma nem fejez ki, de mégis eszünkbe jut róla. S egyezik-e azzal, amit a Másik gondol? Vagy csak mi hisszük, hogy elérhető a mélyebb értelem? (Nyelv vezérelte esztétikai szublimálás.)

    Kopernikusz után jött Galilei, Kepler és Newton. Kant után Fichte, Schelling és Hegel. A Föld kikerült a centrumból, a glóbusz helyett a globális lett a kiindulópont. Tágult a világkép, kiszélesedett a világszemlélet. Egyre szerteágazóbbá vált a gondolkodásmód. Az alábbi kérdések merültek fel.

Hogyan cselekedhetek szabadon, ha a végső folyamat „eleve elrendelt”? Ezek már Georg Wilhelm Friedrich Hegel történelemfilozófiájának alapkérdései. Az első kérdésre a válasz az, hogy az ésszerűség csak úgy látható be, ha túllépünk saját individualitásunk korlátain és nem az egyéni, hanem a nembeli szempontokat nézzük. A második kérdés megválaszolásához bevezet Hegel egy kulcsfogalmat: ez az „Ész csele”. Ez azt jelenti, hogy a cselekvő egyén azt hiszi, hogy a személyes céljait követi, közben egy determinált kontextus logikus lépésinek „áldozata”, s végül egy nagyobb összefüggéseket átlátó szellem szükségszerű megvalósulásának eredménye.

Tehát a szabad akarat is úgy szerezhető be, ha először megtanulunk lemondani róla. Olyanról mondunk le, amink nincs? Nem. Hanem az igényét alárendeljük egy nagyobb közösség érdekeinek.(Egyház, nemzet, világ). Az tud igazán „választani” életmódok, körülmények között, aki azt megelőzően be tudott illeszkedni egy normális hierarchiába. Úgy válik a jellem életképessé, hogy először elszenvedi a másik uralmát. Tehát már Heidegger és Nietzsche gombolyítja tovább. A hatalom akarása minden siker motívuma. De alázat nélkül nincs felmagasztaltatás és fölemelkedés.

Eszünkbe juthat ezek után Jób története, aki megpróbáltatott. De nem vétkezett a szájával, nem káromolta a teremtőt még akkor sem, amikor fekélyek borították. Úgy vélekedett, hogy mivel a jót, az áldást elvette, elfogadta élete első harmadában, az ellenkezőjét is el kell tűrnie méltósággal. Bár a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg gyorsan. Ő bízott az igazságtételben, a vigasztalásban és a helyreállításban. Érvelt és vitatkozott. Harcolt az igazáért. Végül igazzá tétetett. Igaza lett. A Messiás előképe, Elihu tanítást közölt vele. Majd maga az Örökkévaló oktatta ki. És a gonosz felbujtó, aki rávette a Mennyei Atyát, hogy kísérletezzen Jóbbal, megszégyenült. Mert bár ószövetség volt, nem a törvény alapján lett igaza Jóbnak, hanem a kegyelem alapján. Nem a saját teljesítménye miatt szabadult meg a záporozó traumák elől. (Meghaltak a gyermekei. Elvesztette a vagyonát. Súlyos betegségek gyötörték.) Hanem a mennyei közbenjárás (az ige és a szellem, tehát a kijelentés) óvta meg attól, hogy feladja. (Érdekes, hogy a csapások a feleségét nem érintették, aki pedig nem viselkedett helyesen. Ez is kegyelem.)

A jól ismert köreiből Isten kimozdít. Az álló pillanat megelevenedik. A morál nem tartja meg az egyént, sem a törvény. Végül minden esetben az isteni irgalom és a kegyelem a legnagyobb segítség és érv.

1Ullmann Tamás: Előszó a második kiadáshoz és bevezetés. Kant: A tiszta ész kritikája
2
Radnóti Sándor a Revizorban megjelent kritikájában (Ártatlan szörnyeteg, recenzió George Didi-Huberman: Túl a feketén / Jelenkor Kiadó könyvéről ) idézi Heller Ágnest, aki Boetius szókapcsolatát használta. „Álló pillanat. örök jelen”)
3
Kántor Zsolt: A beszéd varrótűje a hallgatás szövetében. (Szabó Marcell: A közeli Limbus című könyvéről. Holdkatlan.hu. 2017.)  és Litera.hu: 2017. (Álló pillanat címen)

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.