Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Éden és rítus

A sötétség sóssága

 

    Nemcsak az idő, az időtlenség is gyorsan telik. Múlik. Ha jobban meggondoljuk, ennek az oka is a Beszéd, ami/Aki a kezdettelen nihilből választotta le a maga számára az időt, a fényt és a látványt.

    Mintha egy kis szigetet csinált volna magának az örökkévalóság óceánjában. Jól érezte magát rögtön, mihelyst megalkotta a világosságot és az időt. Mindezt azért cselekedte meg a Hang (Leánykori nevén Beszéd), hogy láthatóvá váljon a világ, ami addig rejtve volt, a lehetséges dolgok raktárában. Ez a raktár a Hang tulajdona volt. Mindenféle ajándék, öröm és áldás volt ott elhelyezve, ami csak létezett. (Előzékenység, tapintat, gyöngédség, stb.)

Kedvenc filmekről

 

1.

Kedvenc filmem a Sörgyári Capriccio, Bohumil Hrabal regényéből Jiři Menezel és a szerző írta a forgatókönyvet, és Menzel rendezte. Három főszereplős film, Mariska, akit Hrabal az édesanyjáról mintázott meg, másik Francin a férje, harmadik Pepin,  a félnótás sógor.

Mi az, ami a filmben megkapott? Falun élek, rengeteg a "Mariska", akik nem rettennek meg egy disznóöléstől, sőt egy korsó sör is lecsúszik néhanap, azonkívül sok a biciklis fiatalasszony is, akik észrevétlenül irányítják a férjüket. a sok málé teddide-teddoda " Francinokat", akik olyanok, mint a filmben a férj, savó folyik az ereikben. Az én kis falucskámban túl sok Pepin él, akik figyelnek mindenre, pletykálkodnak, kiszínezik a dolgokat, és akik elég lusták a melóhoz. A mosómedvés jelenet mindennapos nálunk, vagy Marzsenka, akinek az ura felakasztotta a szögre a kalapját, máris teherbe esett. A falucskámban minden férfi szerelmes valamelyik Mariskába, és bizony ebből krucifix világok születnek!

Vallomás a Vallomásokról

Jegyzet Rákóczi Confessióinak fordításához



Minden fordító szívesen ámítaná magát azzal, hogy egyszer s mindenkorra meg lehet tanulni latinul: hogy létezik egy olyan latin nyelv, amelynek birtoklása kulcsot ad az összes latinul írt mű fordításához. Pedig nemcsak koronként és tájegységenként változott a nyelv és a stílus, hanem szerzőnként is, alkalmazkodva a mondandó természetéhez és főként a szerző egyéniségéhez. Ez okozza a legtöbb nehézséget, hiszen minden szerző minden sora árulkodik kultúrájának összetettségéről, műveltségének forrásairól, és ez a latin nyelv esetében együtt jár az egész latin nyelv irodalmának és történetének észrevétlenül a műbe épülésével. Egy újkori latin műhöz az embernek különösen nagy óvatossággal kell nyúlnia: érzékeny füllel ki kell hallania az ókori irodalom visszhangjait, a kereszténységgel együtt született középlatin nyelv és kultúra üzenetét, észre kell vennie a filozófiai és teológiai irodalom beszüremkedését, a látomásirodalmak ihlette víziókat, és sorolhatnánk tovább.

Ajtó a szövegbe

Praxis, nyelvhús

 

A szóhoz jutás és a szót értés egybeforrt. Amíg beszélgettem valakivel, eltűnt a tűnődés.  Vagy mondás van vagy reflektálás. Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet. Vajon mit néz a repülő mag, zuhanás közben? Ő a konklúzió dekonstrukciója. Már elavult művelet, de a csecsemőknek minden vicc új.

A vers mint alma

Széljegyzetek a posztmodern irodalomelméletek margójára



Verselemzéseket írni úgy, hogy azok versértelmezések legyenek egy olyan korszakban, amikor a versek értelmezhetőségét az irodalomtörténészek és a kritikusok jó része kétségbe vonja, kemény vállalás, amelyet az irodalomelméleti közmegegyezés egy része tudatlanságnak, tájékozatlanságnak vagy egyenesen őskonzervatív konokságnak minősít, de úgy vélem, hogy az irodalomelméleteti szabályokat nem a józan gyakorlati élet alakítja, hanem olyan gondolkodási divatok, filozófiai irányzatok, amelyek minden időben változtak és folytonosan változnak. Átgondolhatónak látszanak ezért a kötelezően elfogadandónak ítélt irodalomelméleti irányzatok, s ha igazolható egy ellentmondó állítás, egy másféle álláspont, meg kell engedni, hogy – nem kizárólagosító elméletként – elfogadhatóvá váljon. 

Weöres Sándor személyessége és a próteuszi lény



A mai, magát posztmodernnek mondó teória egyik kedvelt fogalma a költő személytelensége, ami a jeles  tudósok szerint annyit jelent, hogy a szerzőnek nincsen köze az általa  létrehozott műhöz, mert a mű önmagát hozza létre a nyelvből – más megfogalmazás szerint minden művet a nyelv hoz létre -, a létrejött műalkotásnak jelentése nincsen, hiszen nincsen szerzője, aki jelentést adott volna neki, a jelentést minden olvasó magának hozza létre az olvasási folyamat – a varázsszóként használt recepció – során. A művek csak a nyelvvel és egymással vannak kapcsolatban – újabb varázsszó: intertextuálisak egymással - , s ha nem képviselik a személyiséget, nem személyesek, akkor még erősebb elvárás feléjük, hogy ne merjenek megszólalni egy közösség ( nép, haza stb.) érdekében sem. Ennek a személytelen költőnek első magyar képviselőjét találják meg a Nagy Elmélet hirdetői Weöres Sándorban, aki valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, de csak azért, hogy személyiségének valamely aspektusát még jellegzetesebben artikulálhassa.

VÁNDORUTAK

(3 filmesszé)

 

 

 

 

Csodák a galaktikus tanyán

 

 

A dombvölgyekből némán kelt ki a reggel; a helyet még a hold lefordult sarlója pátyolgatta. Kémények füstjét a köd hasas közepe nyeldekelte. A füstszínű felhőrojtok mögött elmázolódott a nap, fényes esőhúrok verték a port, hirtelen megdőltek, mintha megcsuszamlott volna az ég. Bordás dombokat lapályok támasztották, amelyeken észak-keleti irányban ernyedt tavacska kanyarított, északi nyúlványa sötétebben vonalazta az ég alját. A rozoga viskók közül kettő már a földre heveredett.

Lábszárvédős, bakancsos, ősz bajuszú figura nyolctagú csapatot vezetett az Alacsony-Tátra gerincén. Zanótszakállú szakadék mellett gyalogoltak; mögöttük maradt a Štefánik menedékház, még alább dudahasú kecskék legeltek. Krupova-nyeregnél ráfordultak a Gyömbérre kanyargó ösvényre. Szél mormogott, megszaggatta Deres felhőzászlait. A kettős kereszttől kőhajításnyira, a keleti lejtő bazaltkövei között messziről világlott a sátor narancsszín foltja. Előtte, térdére támasztott karokkal, sovány nő guggolt.

 

Kant és a kopernikuszi fordulat

 

    Mit tesz az idő? Egyáltalán hogyan érhető tetten a dolgok alakulás-történetében a „telés” és a „múlás”? Elfelejti-e egyik nap a másikat vagy a napoknak is van memóriája? Metaforák csupán? Tulajdonképp csak beszélünk ezekről? S a szavak nem képesek hálójukba fogni a titkot? Vagy mégis sikerül nekik elérni a dilemma belső tereit?

Éhség a beszéd hallgatása után

 

Még valaki azt hiszi, hogy maga csinálja, ami történik vele. Vigyázzon, aki magának tulajdonít mindent, amit elér. A talentum akkor teljesedik ki, ha a természetfölöttit szolgálja valamiképp.

A titkok Isten tulajdonban vannak. Annyit mutat meg belőlük, amennyit akar. Kinyilatkoztatás révén, kijelentés által. Vagy személyesen magyarázza el? Olykor ez is megesik. Miért akarjuk tudni annyira, mi van a jelenségek mögött? Mi az oka a történéseknek? Mivel lesz jobb, ha mi is olyan bel(el)átó képességgel fogunk rendelkezni, mint Ő? Bírni fogjuk? Nem akarjuk.

 

Paganini

 

    Az örökkévalóság – amelynek ideáját, lévén semmit sem kölcsönöz a megélt tartamtól, az értelem a priori módon hiszi birtokolni, egy olyan létmód „változataként” létezik manapság a hétköznapokban, mintha imaként mormolná folyamatos zümmögésként az égbolt. Mindennapi, de mégsem profán intenzitással. Ez a húrok zümmögése, nyugodt állapotban is. Zúgás. Zengés. Zeit Geist. A korszellem egyre inkább konstituálódik a filogenezis lebenyein. Van egy hegedű az égbolt fölött. Paganini.

Báger Gusztáv élő költészete

Néhány intuitív kép a narratívák lapjairól

 

1

Báger Gusztáv multi-talentum. Írásainak szövegen túli rendezőelvük van. S az ihletettség ilyesfajta irányulása mindig spiritualizálja a műfaji-formai határokat. A contempolaritas eszméjét alkalmazó erudíció sugárzik át minden versén. Az aufklérung és a reneszánsz reprezentánsaként egyfajta új típusú modernség képviselője ő, aki a korrodáló költészeti tradíciókból egy, a korábbiaknál elevenebb, világot szőtt. 

Bágernek szinte minden verse a legmeggondolkodtatóbb elgondolásba történő ugrás. (Heidegger szavaival. „Az által tanuljuk a gondolkodást, hogy ügyelünk arra, ami elgondolkodtat.”)

A közelmúlt történelmének rejtekútjain

Lényegre törő bekezdések Kemény István Nyakkendő című verséhez



Nyakkendő

 

Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult

Magyarország egyik legutolsó

miniszterelnökéről beszélik, hogy

fiatal szabadságharcos korában,

fiatal szabadságharcos-csapatával

– tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első –

szakállasan és nyilván türelmetlenül

az érettségi-öltönyében feszengve,

a kommunizmus jelképes fegyverletételét

követő parlamenti fogadás előtt, vagy

talán még a megadási feltételekről szóló

szerződés aláírására várva, vagy

más, ezekhez hasonló alkalomból, de

korszakos jelentőségű pillanatban, és egy

díszes előszobában, ennyi szinte biztos,

ácsorgott szabadságharcosok

egy másik csapatával együtt.

„Versenyre kelve a fogyhatatlan végtelennel”

Emlékezés Szabó Lőrincre1

 

„ […] Tűzijáték vakít:

avasi ünnep? Egyszer egy hatost

kaptam egy nénitől! És villamost

ott láttam először, s – mint csöpp gyerek –

óriási búzavásárteret. […]

És látom a Szinvát is: a fa-híd

alatt, a mélyben, fáradt habjait […]

S a környéket: egy-egy kirándulás

néha ma is idéz benneteket,

kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,

Miskolc határa… Szülővárosom2

 

117 éve Miskolcon született Szabó Lőrinc. Bár Debrecen, és főként Budapest voltak életének legfontosabb városai, illetve a később műfordítói és alkotói munkája szempontjából nagy jelentőséggel bíró Balatonpart3, mégis meghatározók voltak gyermekkorának és szülővárosának emlékképei. Büszke vagyok rá, hogy Szabó Lőrinc szülővárosában születtem és nőhettem fel. Már tizenéves koromban nagy hatással voltak rám versei. Vissza-visszatérő emlék és állandó viszonyítási pont volt mindig is egy vaskos Magvető kötet, a Szabó Lőrinc válogatott versei.

 

Krasznahorkai regényben és filmen

Töredékes esszékísérlet Krasznahorkai László Az ellenállás melankólia című regényének és Tarr Béla belőle készült, Werckmeister-harmóniák című filmadaptációjának összehasonlítására

 

[ A szerző 2010-ből előkerült esszéje. ]

 

A regény

Krasznahorkai ismert regénye egy dél-alföldi kisvárosba, a szocializmus idejére helyezi cselekményét, azon belül is valószínűleg a késő Rákosi-korszak / korai Kádár-korszak idejébe, habár a dátum pontosan nincs meghatározva, a regény cselekménye akár napjainkban is játszódhatna, a szerző minden bizonnyal egyetemes mondanivalót szán művének.

    Narratológiai szempontból Az ellenállás melankóliája viszonylag lineáris, egy idősíkban játszódó narratívának nevezhető, ahol az elbeszélt idő körülbelül két hétre tehető, a cselekmény egyenesen halad, a kezdeti állapottól a végkifejletig nem igazán figyelhetők meg narrátori mellékvágányok, felesleges szerzői kitérők.

A tollszár bemártása a lélekbe

 

A nyereg


Hajszálselyem. Az arcból kinyúlik egy kéz. Pupillájában pulzál az impulzív praxis. Izolált szcenika. A fellegtorlasz a membrán. Ahogy mutatod a köldököd. Még mindig sebes egy műtét miatt. De mi ez a vonóhorog a lelkedben? S az a kis eldugott szótövekkel körbevett tavacska?  „Túlömlik, elrendezzük. Szétesik.” (Rilke) Az ellentétek összefogdosása történik, összesúgások a másik éneddel.  Utálom. Mert este van és nem reggel.

 

Cafeteria Menedékváros

A rövidprózák áhítata megtört ciklus első Holdja



    Milyen idilli (dili) a lélek ma reggel, őszi mintázatban úszik, mintha a bárányfelhő ébredésem piktogramja volna. Összeszövi, újrafűzi, amit a szem felolvaszt. Felgyorsulni látom a felhő-molekulákat az égbolt mátrixában. Futnak a céljuk felé. Az idő örvénylése elnyeli a mellékszálakat. Mint egy tájfun, egy elmebeli emlék elér. Gyermekkori hurrikán. Egy plakáton lakat alakú konty. Közben az eső sétálni indul. Páráll a templomtorony. Szív utca. Román munkanélküliek a buszmegállóban. Görög árvaház egy szoborpark szomszédságában. Athéni gyerekek érkeztek Szarvasra. A háttérben a mítosz és a kinyilatkoztatás konfliktusa. Az egyik busz sofőr rádiót hallgat. Itt a Szomália Hangja. Haiti menekülttáborait egy újabb vihar söpörte el.

 A költészetről gyakran mondják, hogy alanyi. Ez szükségszerű, hiszen a költészet akkor működik, ha megragadja a szavakon túlit. Ezt lehetetlen elérni, hacsak nem az alkotó legszemélyesebb ügye a vers.
Ezért is tartom tévedésnek azt, ha a verset a forma felől kezdik vizsgálni. Félreértés ne essék: a forma is fontos eleme a versnek, de önmagában nem vezet el a leglényegesebbhez. A vers akkor több szövegnél, ha megragadja az elmondhatatlant.

 

 

Váci Mihályról – személyesen és szenvedélyesen

92 éve, 1924. december 25-én született Váci Mihály.

 

Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem… Nem kéne szeretnem, mert családi indíttatásom, neveltetésem, szemléletem, világképem, politikai nézeteim oly idegenek tőle. Derék, „reakciósnak” nevezett, középosztálybeli családból származom, apám – kései gyerek vagyok – évtizedeket tanított a Horthy-korszakban, hogy aztán politikai okokból a kitűnő Eötvös Gimnáziumból az ötvenes években áthelyezzék egy lényegesen gyengébb középiskolába. Anyám apja bíró volt, édesanyja tisztviselő; emlékem nincs, hogy gyerekkoromban vagy később otthon sok jó szót hallottam volna a Kádár-rendszerről, nem beszélve arról, hogy 56 értékelése nálunk oly egyértelmű volt. Miként egyértelmű volt az ún. egypártrendszer elfogadhatatlansága; emlékeszem, már kamasz koromban azzal viccelődtem, hogy az egypártrendszer olyan, mint lakatlan szigeten hűséget fogadni a szerelmemnek. Az ún. szellemi baloldalban mindig láttam értékeket, de a diktatúrát létrehozó és működtető, baloldalnak nevezett embernyomorítás csak taszított.

 

 




Szépirodalmi (lírai?) vonások Kosztolányi Dezső

1905-1906-os publicisztikájában



[E réges-régi, meglehetősen szubjektív esszé egy 2010-ben hallgatott, Kosztolányi publicisztikája címet viselő egyetemi szeminárium terméke… A szempontokért köszönet illeti egykori tanáromat, Bengi Lászlót.]



Kosztolányi Dezső korai publicisztikái írásai, melyek akkoriban, 1905-1906-ban főként a Bácskai Hírlap hasábjain jelentek meg hétről hétre, – meglehetősen szubjektív módon – úgy gondolom, talán műfajelméleti és / vagy stilisztikai szempontból vizsgálhatók a legjobban. E publicisztikai írások az esszé műfajához állnak a legközelebb. Kosztolányi főként személyes impresszióit fogalmazza meg a címekkel ellátott szövegekben, illetve az olykor egyszerűen Heti levélként megjelölt, nyilvánvalóan az olvasónak címzett „levelekben”. Teszi mindezt helyenként lírai, kissé patetikus hangvételben, a sajtóban megjelent írásait ezzel közelítve a szépirodalmi regiszterhez, már ha beszélhetünk ilyenről. A szövegeknek alapvető tulajdonsága a személyesség, emellett pedig a íirizáltság és metaforizáltság.

 

 

A kert önmagát álmodja újra

 

A bor ornamentikájában ne legyen semmi íz túl domináns. A fanyarság a száj belsejét szinte bevonja, elborítja. Az ízek kizárólag a nyelven telepednek meg. Ez az én nyelvem, uraim, amit használok jelenleg ezen a felületen. Érzik az ízét a szövegnek? A gondolat borát isszák. S amit illatban ígér a bor, vajon tudja –e  hozni ízeiben is? Ez a lényeg. Mondja a borász hölgy. Elfolyik az „írva levés”. Itt fekszik előttem az írás tiszta hústeste. Alvó gondolat-akt.  Álmában a könnye a combjára csurran. A dekonstrukció most a rések között beljebb csúszik. „Nem jól csinálják”. Suttogja az olvasólámpa. „A múltkor kagyló pozitúrát alkalmaztak és akkor hiánytalanul illeszkedhetett a csészealj és a mancs. Ettől a tradíció kötései még nem bomlottak fel.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.