Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban


    Irodalomtörténet-írásunkban mindeddig viszonylag kevés szó esett a testi szerelem és a szexualitás nyílt és profán költői megnyilatkozásairól. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a magyar líra a 20. század előtt nem rendelkezett ilyen attribútumokkal. Példának okáért, a 16. század elején még elevenen éltek a virágénekek, melyekről – kimondva-kimondatlanul – mindenki tudta, hogy tartalmukat tekintve enyhén szólva sem csupán a szerelem spirituális aspektusát hangsúlyozzák. Éppen ezért jelen írásunkban mi sem a testiség metafizikai vonatkozásaival, hagyomány- és kultúrtörténeti hátterével kívánunk foglalkozni, sokkal inkább arra kívánunk rámutatni, hogy a testkultusz ismeretelméleti vetülete mellett a tradicionális és naturális testi szerelem kifejeződése nem kevésbé fontos szerephez jutott költészetünk fejlődéstörténetében. E tekintetben a tiltás, a szexualitást övező tabuk működése (nem ritkán egyházi segédlettel) művelődéstörténetünk számára nem mindig volt a legkedvezőbb hatással, így érthető, hogy sokáig nehezen voltak elérhetők azok a szövegek, melyek évszázadokkal ezelőtt születtek e tárgyban. (A legkorábbi fennmaradt töredékek is a 15. század második felére datálhatók.) Vitathatatlan azonban, hogy a legelső írásos emlékek lejegyzése előtt is létezett erotikus költészet hazánkban, melynek nyomait – nem meglepő módon – a néphagyományban találták meg a kutatók.

Éden és rítus

A sötétség sóssága

 

    Nemcsak az idő, az időtlenség is gyorsan telik. Múlik. Ha jobban meggondoljuk, ennek az oka is a Beszéd, ami/Aki a kezdettelen nihilből választotta le a maga számára az időt, a fényt és a látványt.

    Mintha egy kis szigetet csinált volna magának az örökkévalóság óceánjában. Jól érezte magát rögtön, mihelyst megalkotta a világosságot és az időt. Mindezt azért cselekedte meg a Hang (Leánykori nevén Beszéd), hogy láthatóvá váljon a világ, ami addig rejtve volt, a lehetséges dolgok raktárában. Ez a raktár a Hang tulajdona volt. Mindenféle ajándék, öröm és áldás volt ott elhelyezve, ami csak létezett. (Előzékenység, tapintat, gyöngédség, stb.)

Kedvenc filmekről

 

1.

Kedvenc filmem a Sörgyári Capriccio, Bohumil Hrabal regényéből Jiři Menezel és a szerző írta a forgatókönyvet, és Menzel rendezte. Három főszereplős film, Mariska, akit Hrabal az édesanyjáról mintázott meg, másik Francin a férje, harmadik Pepin,  a félnótás sógor.

Mi az, ami a filmben megkapott? Falun élek, rengeteg a "Mariska", akik nem rettennek meg egy disznóöléstől, sőt egy korsó sör is lecsúszik néhanap, azonkívül sok a biciklis fiatalasszony is, akik észrevétlenül irányítják a férjüket. a sok málé teddide-teddoda " Francinokat", akik olyanok, mint a filmben a férj, savó folyik az ereikben. Az én kis falucskámban túl sok Pepin él, akik figyelnek mindenre, pletykálkodnak, kiszínezik a dolgokat, és akik elég lusták a melóhoz. A mosómedvés jelenet mindennapos nálunk, vagy Marzsenka, akinek az ura felakasztotta a szögre a kalapját, máris teherbe esett. A falucskámban minden férfi szerelmes valamelyik Mariskába, és bizony ebből krucifix világok születnek!

Vallomás a Vallomásokról

Jegyzet Rákóczi Confessióinak fordításához



Minden fordító szívesen ámítaná magát azzal, hogy egyszer s mindenkorra meg lehet tanulni latinul: hogy létezik egy olyan latin nyelv, amelynek birtoklása kulcsot ad az összes latinul írt mű fordításához. Pedig nemcsak koronként és tájegységenként változott a nyelv és a stílus, hanem szerzőnként is, alkalmazkodva a mondandó természetéhez és főként a szerző egyéniségéhez. Ez okozza a legtöbb nehézséget, hiszen minden szerző minden sora árulkodik kultúrájának összetettségéről, műveltségének forrásairól, és ez a latin nyelv esetében együtt jár az egész latin nyelv irodalmának és történetének észrevétlenül a műbe épülésével. Egy újkori latin műhöz az embernek különösen nagy óvatossággal kell nyúlnia: érzékeny füllel ki kell hallania az ókori irodalom visszhangjait, a kereszténységgel együtt született középlatin nyelv és kultúra üzenetét, észre kell vennie a filozófiai és teológiai irodalom beszüremkedését, a látomásirodalmak ihlette víziókat, és sorolhatnánk tovább.

Ajtó a szövegbe

Praxis, nyelvhús

 

A szóhoz jutás és a szót értés egybeforrt. Amíg beszélgettem valakivel, eltűnt a tűnődés.  Vagy mondás van vagy reflektálás. Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet. Vajon mit néz a repülő mag, zuhanás közben? Ő a konklúzió dekonstrukciója. Már elavult művelet, de a csecsemőknek minden vicc új.

 

Adósságlevél

 

Hetven év már komoly mérföldkőnek számít egy ember életében. Nyílván ezért is érezte fontosnak Saitos Lajos, hogy egy összegző gyűjteménnyel örvendeztesse meg olvasóit. A válogatás az életmű egészére enged rálátást, ugyanakkor új versek is bekerültek a kötetbe, jelezve, hogy mit sem csökkent az alkotóerő s a szándék, és akadnak még a tarsolyban eddig kimondatlan gondolatok. A költő pedig semmiképp sem akarná, hogy a születés pillanatakor kiállított adósságlevél törlesztetlen maradjon. Mert az emberi lét nemcsak lehetőség, de felelősség is. A születéssel hitelt kapunk Istentől („a születési anyakönyvi kivonat /… adósságlevél” [Tanúságtevők]), s a mi dolgunk, hogy tartozásállományt halmozunk-e fel, vagy jól sáfárkodunk a kapott lehetőséggel.

A vers mint alma

Széljegyzetek a posztmodern irodalomelméletek margójára



Verselemzéseket írni úgy, hogy azok versértelmezések legyenek egy olyan korszakban, amikor a versek értelmezhetőségét az irodalomtörténészek és a kritikusok jó része kétségbe vonja, kemény vállalás, amelyet az irodalomelméleti közmegegyezés egy része tudatlanságnak, tájékozatlanságnak vagy egyenesen őskonzervatív konokságnak minősít, de úgy vélem, hogy az irodalomelméleteti szabályokat nem a józan gyakorlati élet alakítja, hanem olyan gondolkodási divatok, filozófiai irányzatok, amelyek minden időben változtak és folytonosan változnak. Átgondolhatónak látszanak ezért a kötelezően elfogadandónak ítélt irodalomelméleti irányzatok, s ha igazolható egy ellentmondó állítás, egy másféle álláspont, meg kell engedni, hogy – nem kizárólagosító elméletként – elfogadhatóvá váljon. 

                                                        
    Triptichon az időről, az emlékezésről és az önmeghatározásról

                          Gondolatfutamok Fecske Csaba három kötetéről

 

Három különálló kötetet jelentetett meg Fecske Csaba sűrű egymásutánban, ami – ismerve a költő igényességét – nem azt jelenti, hogy kimunkálás nélkül ontja a verseket, hanem azt, hogy ezek a kötetek valamiképpen összefüggenek, látványos tematikai különbségük ellenére azonos anyagból épültek, s feltehetőleg ezt az azonos anyagot forgatják meg különféle látószögeknek megfelelően.

         Fecskének két fő  témája van, ami tulajdonképpen egy: az idő mint olyan és az idő mint nem-olyan, azaz Fecske Csaba életének ideje. A különféle látószögeket az idő feletti, más és más aspektusokból történő bölcselkedés adja.

 

Monográfiasorozat a Barbarium mindeneséről: Körmendi Lajosról

 

Csak őszinte elismeréssel adózhatunk Rideg István Körmendi Lajos szellemi teljesítményét feldolgozó hatalmas munkájának. Mint ahogy minden igazi irodalomértő és kultúraszerető ember tudta, hogy amit Körmendi Lajos (1946–2005) művelt, az maga is csodálatra méltó volt. Hogy egy sajnos ilyen rövidre szabott életben is miként lehetett ezt a teljes értékű és hatalmas kiterjedésű, kisugárzású rangos költői, prózairodalmi, szociogáfiai, riportműfaji, krónikási, folklorista, művészeti és kulturális újságírói, kritikusi, esszé- és tárcairodalmi, novellista, elbeszélő és értekező és dokumentumprózai, meg a főként az „őskereső”, a nyelv- és néprokonság-faggató, Kelet-kultuszos magatartásból sarjadzó műfordítói életművet úgy létrehozni, hogy mellette a szerző népművelő, néprajzos, művelődéstörténész, pedagógus, kultúraszervező és kultúraitrányító, lap- és folyóirat-szerkesztő, nemzedéki és tájegységi, sőt Kárpát-medencei, meg ezen is túli, eurázsiai horizontú szellemi vezéregyéniség legyen, alapítója nép- és magasművészeti alkotóközösségeknek, szervezője és fenntartója kultúraigényes vállalkozások özönének, spirituális és valóságos intézmények rengetegének: ez már a képzeletet is meghaladó, lebilincselő titok marad örökké.

Könnycsepp a gyűszűben?

 

Báger Gusztáv: Nézi, ahogy nézem, Széphalom, 80 oldal, 2017.

1

    A lírai világteremtés Báger alapműködése. Ami egyfajta léttapasztalat is, ami minden pillanatot átsző. Már nem tart szünetet. Olyan alkat, aki fél-ébrenlétben is képes alkotni és tűnődni. Mintha folyamatosan bekapcsolva tartaná az érzékelés finoman barázdált membránját.

 

    Hogy szüntelen készenlétét a hangulatok és létélmények legelrejtettebb impresszióira irányítva, naponta fölfedezze a nyelv páratlan és szerteágazó gazdagságát. S ebbe az éjjel-nappali, narratív ügyeletbe persze az anyagi világ naplószerű leírása is belefér. A természeti jelenségek dokumentálását és a társadalmi „izgalmak” modellezését egyaránt feladatának érzi. Mintha régi korok kódex-íróinak ars poeticáját követné, felelősségét áthatja a globális dilemmák iránti aggodalom is.

Hárfa és parittya

Ige-belégzés/kilégzés

 

    Mikor félnem kellene is, én bízom Benned. Isten által dicsekedem az ő igéjével.”(56. zsoltár 4-5.) Az igéből szőtt énekeiről híres Dávid írta le ezt a sort, amikor üldöztetéseket szenvedett el Saul király részéről.

Dávid tudta, hogy a félelem a hit ellenkezője. Ugyanúgy előrevetít, mint a bizakodás. Csak más előjellel. Nem szabad édesgetni a rossz gondolatokat. Ha meg is fordul a fejében az embernek a feladás, el kell utasítani, ki kell zárni rögtön.

 

 

A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma

 

 

E gondolatmenet középpontjában Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeménye áll, s most, az írás kezdetén ebből is kiemelem a záró versszakot. Csak az utolsó versszak kiemelése az enyém, mert a költemény egészének a kiemelése az egyes Kosztolányi-költemények időrendjéből magától a szerzőtől való, aki a kiemelés e szellemi mozdulatával alapozta meg az Ének a semmiről, számára és a költemény számára, végérvényes státuszát. Szándéka szerint így e költemény »a legutolsó vers« lett. Nem ténylegesen az, hiszen a vers valamikor 1933 első felében keletkezett, s szerzője 1936. nov. 3.-án halt meg: az Ének a semmiről kronológiailag egyáltalán nem, csak szimbolikusan a legutolsó verses műve, mert a költői szándék által megszerkesztett életmű legutolsóvá tett darabja. A Számadás című verseskötet nem önállóan, hanem a válogatott versek végén, mintegy függelékként jelent meg 1935-ben, s ebben, vagyis a válogatott versek kötet végén a mi versünk – ráadásul a legutolsó versszaka – egyszerre zárja le az Ének a semmiről című költemény egészét, a Számadás című verseskötet egészét és Kosztolányi Dezső általa válogatott verseinek egészét, vagyis saját költői életművéről élete végén kialakított vízióját.

Weöres Sándor személyessége és a próteuszi lény



A mai, magát posztmodernnek mondó teória egyik kedvelt fogalma a költő személytelensége, ami a jeles  tudósok szerint annyit jelent, hogy a szerzőnek nincsen köze az általa  létrehozott műhöz, mert a mű önmagát hozza létre a nyelvből – más megfogalmazás szerint minden művet a nyelv hoz létre -, a létrejött műalkotásnak jelentése nincsen, hiszen nincsen szerzője, aki jelentést adott volna neki, a jelentést minden olvasó magának hozza létre az olvasási folyamat – a varázsszóként használt recepció – során. A művek csak a nyelvvel és egymással vannak kapcsolatban – újabb varázsszó: intertextuálisak egymással - , s ha nem képviselik a személyiséget, nem személyesek, akkor még erősebb elvárás feléjük, hogy ne merjenek megszólalni egy közösség ( nép, haza stb.) érdekében sem. Ennek a személytelen költőnek első magyar képviselőjét találják meg a Nagy Elmélet hirdetői Weöres Sándorban, aki valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, de csak azért, hogy személyiségének valamely aspektusát még jellegzetesebben artikulálhassa.

VÁNDORUTAK

(3 filmesszé)

 

 

 

 

Csodák a galaktikus tanyán

 

 

A dombvölgyekből némán kelt ki a reggel; a helyet még a hold lefordult sarlója pátyolgatta. Kémények füstjét a köd hasas közepe nyeldekelte. A füstszínű felhőrojtok mögött elmázolódott a nap, fényes esőhúrok verték a port, hirtelen megdőltek, mintha megcsuszamlott volna az ég. Bordás dombokat lapályok támasztották, amelyeken észak-keleti irányban ernyedt tavacska kanyarított, északi nyúlványa sötétebben vonalazta az ég alját. A rozoga viskók közül kettő már a földre heveredett.

Lábszárvédős, bakancsos, ősz bajuszú figura nyolctagú csapatot vezetett az Alacsony-Tátra gerincén. Zanótszakállú szakadék mellett gyalogoltak; mögöttük maradt a Štefánik menedékház, még alább dudahasú kecskék legeltek. Krupova-nyeregnél ráfordultak a Gyömbérre kanyargó ösvényre. Szél mormogott, megszaggatta Deres felhőzászlait. A kettős kereszttől kőhajításnyira, a keleti lejtő bazaltkövei között messziről világlott a sátor narancsszín foltja. Előtte, térdére támasztott karokkal, sovány nő guggolt.

 

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetéről

 

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.