Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Sze jún. 28, 2017 @18:00 -
Ajánlom a könyvedet
P jún. 30, 2017 @19:00 -
Jazzköltészet júniusban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

VÁNDORUTAK

(3 filmesszé)

 

 

 

 

Csodák a galaktikus tanyán

 

 

A dombvölgyekből némán kelt ki a reggel; a helyet még a hold lefordult sarlója pátyolgatta. Kémények füstjét a köd hasas közepe nyeldekelte. A füstszínű felhőrojtok mögött elmázolódott a nap, fényes esőhúrok verték a port, hirtelen megdőltek, mintha megcsuszamlott volna az ég. Bordás dombokat lapályok támasztották, amelyeken észak-keleti irányban ernyedt tavacska kanyarított, északi nyúlványa sötétebben vonalazta az ég alját. A rozoga viskók közül kettő már a földre heveredett.

Lábszárvédős, bakancsos, ősz bajuszú figura nyolctagú csapatot vezetett az Alacsony-Tátra gerincén. Zanótszakállú szakadék mellett gyalogoltak; mögöttük maradt a Štefánik menedékház, még alább dudahasú kecskék legeltek. Krupova-nyeregnél ráfordultak a Gyömbérre kanyargó ösvényre. Szél mormogott, megszaggatta Deres felhőzászlait. A kettős kereszttől kőhajításnyira, a keleti lejtő bazaltkövei között messziről világlott a sátor narancsszín foltja. Előtte, térdére támasztott karokkal, sovány nő guggolt.

 

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetéről

 

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

 

Kant és a kopernikuszi fordulat

 

    Mit tesz az idő? Egyáltalán hogyan érhető tetten a dolgok alakulás-történetében a „telés” és a „múlás”? Elfelejti-e egyik nap a másikat vagy a napoknak is van memóriája? Metaforák csupán? Tulajdonképp csak beszélünk ezekről? S a szavak nem képesek hálójukba fogni a titkot? Vagy mégis sikerül nekik elérni a dilemma belső tereit?

„e lenti akol bűze”

 

A posztmodern irodalomelmélet igyekezett minket meggyőzni arról, hogy nincsen jelentés, pontosabban az irodalmi műveknek nincsen jelentésük, azt csak olvasójuk bűvöli rájuk a művekkel létesített diskurzus (értsd: kapcsolatteremtés, azaz olvasás) folyamán. Amiként azt – az elmélet komolyságához illő szakértelemmel és nyelvezettel – Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazza: nem lehet tudni, hogy „szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, ő olvas-e tényleg, vagy őt olvassa a szöveg.” Majd másutt: „Csak a felejteni kész, a paradigmákról leváló helyes olvasásnak van esélye új igazságok felismerésére és megfogalmazására.” Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazásában: „Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” Bodor Bélának – ezen a ponton – más a véleménye: „Ezek illúziók. Előzetes vagy egyszerűen csak korábbi olvasatainkat nem rombolhatjuk le, nem tudjuk elfelejteni, és ennek nem is lenne értelme. Ennél reményteljesebbnek látom az újraolvasást, ami a korábbi olvasat épségét megőrizve, annak felülvizsgálata útján igyekszik új olvasatot építeni a másik szomszédságában.”

Éhség a beszéd hallgatása után

 

Még valaki azt hiszi, hogy maga csinálja, ami történik vele. Vigyázzon, aki magának tulajdonít mindent, amit elér. A talentum akkor teljesedik ki, ha a természetfölöttit szolgálja valamiképp.

A titkok Isten tulajdonban vannak. Annyit mutat meg belőlük, amennyit akar. Kinyilatkoztatás révén, kijelentés által. Vagy személyesen magyarázza el? Olykor ez is megesik. Miért akarjuk tudni annyira, mi van a jelenségek mögött? Mi az oka a történéseknek? Mivel lesz jobb, ha mi is olyan bel(el)átó képességgel fogunk rendelkezni, mint Ő? Bírni fogjuk? Nem akarjuk.

A puttók fából faragott könnyei

(Zalán Tibor: Fáradt kadenciák)

 

 

                        „Csupán az agónia szakértője vagyok.” É. M. Cioran

 

Ebben az írásban 4 verseskötetet egyszerre, egyetlen halmaz elemeiként olvasok, és csak enyhén kiemelt szerepet szánok mindannak, ami az idei könyvhéten megjelent Fáradt kadenciák című verseskönyvről kialakult meggyőződéseimet illeti. A négy verseskötet a következő: a szürrealista balkon (2004), dünnyögés, félhangokra (2006), váz (2008) és Fáradt kadenciák (Kortárs Kiadó, Budapest, 2012). Formai szempontból az idei verseskötet a legszorosabb kapcsolatban a dünnyögés, félhangokra kötettel áll. A 2006-ban megjelent könyvről már megírtam elgondolásaimat, főként e kötet formaképzéséről, a Jelenkorban, a következő év januárjában jelent meg, és a címe ez volt: 4 + 2: Zalán Tibor és a magyaros versminimum. Ebben a tanulmányban – szokás szerint – formamániámat éltem ki, és csak a végén, érintőlegesen beszéltem ’holmi tartalmakról’. Most megfordítom a dolgot. Mert egy ragyogó, igen egynemű és ritka súlyos verseskötetről beszélek, s még arról is van némi sejtésem, miért készült el ez a páratlanul erős kötet (de erről inkább a gondolatmenet végén szóljon egy-két szó).

 

Az őszinteség terepe

 

Zavarba ejtő a hallgatás e vérpezsdítően izgalmas és meglehetősen profi, néhol slágerszövegesen odakent, rigalánc-lazaságú, hanyag eleganciával káromkodó trashköltészet, Stiller Kriszta 2014-ben megjelent Ködforgató című kötete körül. Pedig tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen rajongója.

 

Stiller Krisztát akkor olvasom, ha vagány versekre vágyom. Vagy ha éppen kevés vagyok a sajátjaimhoz, mert ő azok közé tartozik, akik inspirálnak. Akkor is fellapozom, ha szerelmileg nyomorultul érzem magam, és inkább keresek valakit, akinek a mellékelt ábra szerint még az enyémnél is fülsiketítőbb robajjal szakad meg a szíve:


Szakmonográfia Wass Albertről

                       Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944



A gyarapodó Wass Albert-szakirodalomban (Szücsné Harkó Enikő, Turcsány Péter, Takaró Mihály könyvei, Beke György, Nagy Pál, Pomogáts Béla, Szakács István Péter, Medvigy Endre, Márkus Béla, Adamikné Jászó Anna és mások alapvető tanulmányai és számos egyéb kötetösszeállítás között) örvendetesen nő meg a tárgyilagosságra törekvő, igényes értelmezések száma, s az újabb és újabb biográfiai, filológiai vizsgálódások eredményeinek, meg a legfrissebb kiadástörténeti fejleményeknek köszönhetően mára már voltaképpen többet tudhatunk Wass Albertről, az emberről (életéről, családjáról, családtörténeti múltjáról, pályája állomásairól, műveinek sokaságáról), mint talán bármely más erdélyi vagy emigráns alkotóról. S hogy művei (hatalmas, minden műnemre kiterjedő – noha sok tekintetben egyenetlennek minősíthető – életműve) jelentőségéről – keletkezés- és befogadástörténeti összefüggéseiről, irodalomtörténeti szerepéről, esztétikai érvényességéről – is hiteles képet kaphassunk, abban Balázs Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak. 2004-ben megjelent Wass Albert-bibliográfiája például megkerülhetetlen fundamentuma minden további kutatásnak, még ha természetesen – amint maga a szerző is hangsúlyozza – a külföldi, főként amerikai sajtótörténeti gyűjtőmunka kényszerű hiányosságai miatt nyilvánvalóan nem tekintendő abszolút teljességet elérő vállalkozásnak.

 

Paganini

 

    Az örökkévalóság – amelynek ideáját, lévén semmit sem kölcsönöz a megélt tartamtól, az értelem a priori módon hiszi birtokolni, egy olyan létmód „változataként” létezik manapság a hétköznapokban, mintha imaként mormolná folyamatos zümmögésként az égbolt. Mindennapi, de mégsem profán intenzitással. Ez a húrok zümmögése, nyugodt állapotban is. Zúgás. Zengés. Zeit Geist. A korszellem egyre inkább konstituálódik a filogenezis lebenyein. Van egy hegedű az égbolt fölött. Paganini.

Bíró József próteuszi operája



Bíró József költészetét nem olvasta-értelmezte keresztül-kasul a honi kritika, pedig az 1970-es évek első felétől előttünk áll egy összetéveszthetetlenül egyedi költészet, a maga belső leágazásaival, a maga alakulástörténetével együtt. Kevés kivétel ugyan akad, de e költészet egyediségét a kritika két úton tompította le: egyrészt a behelyezéssel már ismertnek gondolt »dobozokba« (legtágabban /„az avantgárd és  neoavantgárd/”) merült fel, szűkebben például a Black Mountain-es Charles Olson projektív versének eszméje, Blaise Cendrars írásgyakorlata, és sok más párhuzam, legszűkebben pedig a párizsi Magyar Műhely). Mindezekkel nincs  is semmi baj, legföljebb az alaposságot hiányolhatnám egy-egy párhuzam emlegetésekor: túláltalánosítások ezek a  javából, másképp fogalmazva  az egyediségek feláldozásai. Mert bizony Bíró József költeményeivel foglalkozni nem Wellness-hétvége.

      Az irodalmi magyarságtudomány éthosza

                                       (Czine Mihály és a protestáns szellemi hagyományok)

 

„Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan. (…) Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta, elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk. Hogy micsoda fajta? Hajdúszélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él. Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. (…) Itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája.”1

Verebi Máté „Blog az antik Rómában" – Hyperión 2017

 

Amantius vagyok, a Colosseum állatgondozója. Nem mondhatnám, hogy átlagos életem van. Egy labirintusban élni a föld alatt nem éppen egy álom, viszont olyan titkokat ismerek, amelyeknek csak kevés ember van a birtokában. Hogy milyen titkok rejtőznek az épület falai között? Nektek elárulom, de csak nektek!

 

„…a jelen nem tör meg, a jövőtől nem félek.”
Marcus Aurelius-Elmélkedések, IV.könyv, 49.

Mithras adjon egészséget nektek, hőn szeretett olvasóim! A mai történetem mottójául eme szövegrészt választottam, mivel amit elmondok, vagy 12 évet nyúlik vissza az időbe, Lucius Calpurnius Pios és Publius Salvius Iulianus consuli esztendejébe. Viharos év volt ez mind a nagy nyugati birodalom, mind az én életem jövőjét tekintve.   

Báger Gusztáv élő költészete

Néhány intuitív kép a narratívák lapjairól

 

1

Báger Gusztáv multi-talentum. Írásainak szövegen túli rendezőelvük van. S az ihletettség ilyesfajta irányulása mindig spiritualizálja a műfaji-formai határokat. A contempolaritas eszméjét alkalmazó erudíció sugárzik át minden versén. Az aufklérung és a reneszánsz reprezentánsaként egyfajta új típusú modernség képviselője ő, aki a korrodáló költészeti tradíciókból egy, a korábbiaknál elevenebb, világot szőtt. 

Bágernek szinte minden verse a legmeggondolkodtatóbb elgondolásba történő ugrás. (Heidegger szavaival. „Az által tanuljuk a gondolkodást, hogy ügyelünk arra, ami elgondolkodtat.”)

Mikó László Zoltán „Blog az antik Rómában" – Hyperión 2017

 

Gaius Verres vagyok, nemrég még Szicília köztiszteletben álló propraetora. Tiszta lelkiismerettel állíthatom, majd' három éves ottani munkám eredményeként e provincia felvirágzott, a kereskedelem és a hozzá kapcsolódó iparágak soha nem látott mértékben fejlődtek. Különösen a kultúra, azon belül is a műkincsgyűjtemények fejlesztése terén értem el kimagasló eredményeket! A sors kegyetlen igazságtalansága, hogy ellenségeim találtak egy velejéig gátlástalan ügyvédet, bizonyos Cicerót – micsoda név, Iupiterre! –, aki jó szónok (ezt el kell ismernem), de pénzért bármilyen ügyet elvállal, és bármilyen hazugságra képes, csak hogy lejárassa mégoly ártatlan ellenfelét! Nos, ezt az embert vásárolták meg szicíliai és római ellenségeim, s ő most perbe fogott. Holnap lesz az első tárgyalási nap, fel kell készülnöm! Ti olvashatjátok elsőként, hogyan fogom tényekkel bizonyítani, mi mindent tettem Szicíliáért, a Római Birodalomért!

 

Egyszerűen fel vagyok háborodva, ezt a papírt azért írom, hogy ezt kiadjam magamból.... Nem mintha úgy gondolnám, hogy sokan fogják olvasni, legfeljebb a rabszolgáim, mert ha ezt a lapot valaki olvasni fogja, akkor az a stultus Cicero ezeket a szavakat is kiforgatja majd....

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.