Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Mű és érem

Molitorisz Pál: Mert Lőwy ember és poéta volt

(Digitális Kalamáris, Szarvas, 130 oldal,  2017.)

 

    Réthy László, numizmatikus, etnográfus és költő életútja és életműve lázba tudja hozni a posztmodern kor fiataljait, öregjeit? Igen. A kötet második, javított és bővített kiadása bizonyság erre. A szellem embere, a kitűnő helytörténész, Molitorisz Pál, tovább szövi a Réthy-Lőwy textust. Újraírja, kiegészíti a Lővy Árpád- Réthy László applikációt. Egyre gazdagabban árnyalja a képet. Új színárnyalatokat fest, jelentés-gazdag vízjeleket, rejtett gravírozást fedez fel régebbi verstöredékekben. Megláttat eddig fel nem tárt jelentésrétegeket. Egy szóval: reflektál a beszédes életműre. Beszélteti, megszólaltatja a néma igazságot. (Ahogy az 58. zsoltár mondja.) Napvilágra hozza, ami eddig csak a betűk regiszterei között feküdt, a papír húsába oltva létezett, mint potenciális üzenet. Most a Lőwy-szövegek életre kelnek. Elkezdenek Molitorisz Pál tolla alatt kitágulni. Mintha rájuk lehelne egy inspirált lélek-száj. Virágba borulnak a metaforák. A szemantika rügyfakadása ez.

KISRIGÓK

Ha azzal kezdem, hogy egy régi történet folytatásába kerültem, nem mondanék igazat, de ha elhallgatnám, az nem lenne korrekt. Egy régi írásra gondolok, mikor egy rigócsaládról mesélt ágyhoz kötött társának egy ember, valakinek, akinek már nem maradt más az életéből csak az ő történetük, hogy kiürült a fészek, hogy elröpültek a fiókák. Az az írás, aminek címe: Rigótörténet, feleségének, a végről szól, a befejezésről. Amiről most beszélek, a jelenről, a kezdetekről. Így ér össze két mitológia.

 A hömpölygő elmúlás – immár testközelben?

Gondolatok Géher István egy verséről



,,... a víz leggonoszabb ..."

micsoda beszéd? fél év - s már kiárad, 
hömpölgyet lombkoronát, tetemet, 
mossa a partot, s ami rajta száradt, 
beszívja magába, levet ereszt 
a gát alá, lazítja, átszivárog 
a réseken, kő kövön nem marad, 
ha csábítják sustorgó vallomások, 
ilyen vízen hajózni nem szabad. 

eveznél? jó dolog, de csónakázás 
asztaltól ágyig? örvénylik szobád. 
elúszik minden, mert ez nem beázás, 
ez árvíz, ennek nincsen ne-tovább... 

        folyjon tehát? az életeden átereszted? 
        ám pusztítson /ha kell/: övé kurafi tested. 



Géher István „Új Folyam” című, 1998-as verseskötetének nyitóverse – a költőre, s főként kései életművére természetesen oly jellemző módon – klasszikus shakespeare-i szonettformában íródott. A szöveg három egységből áll össze, egy nyolc, egy négy, majd egy kétsoros tömbből, az úgynevezett kódából. Ezen egységek pedig nem csupán strófikai és metrikai alkotóelemei a versnek, de egyúttal remekül szerkesztett gondolati egységeket is alkotnak. 

 

Egy hang a kórusból

Iluh István költészete – (Jó reggelt fény..., Magvető Kiadó, Bp. 1975;
Száműzött szél, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1996;
Felhőteve hátán, Eső könyvek 4., Szolnok, 2006)



Vajon hányan ismerik a magyar nyelvű verset olvasók közül Iluh István nevét? Vajon ugyanaz-e a magyar költészet Iluh István nélkül, mint az ő verseivel? Nem azért tettem fel a költői (tehát választ nem váró) kérdéseket Iluh Istvánról, mert ő költő. Hanem azért, mert az Iluh-jelenség – nevezzük egyelőre így – nem egyedülálló a magyar költészetben. Paradigmatikus, sőt fogalmazhatnék még tágasabban: tipikus. Ennek a paradigmává emelkedő költőnek a bemutatásával szeretném megvilágítani, miért tipikus az ő sorsa a mai Magyarországon.

 

Lét és világ

Észjárás, norma

    Zsúfolt vagyok, de éjszaka sokat tisztultam. Tele voltam odaadással, tenni akarással. De az álom elvett ebből. Adott helyette struktúrát. Kicsit leengedte a fáradt gőzt az elme kapillárisaiból. Friss szótöveket ültetett a félregombolt földbe. Úgy éreztem reggel, hogy az ember az, amit beszél és gondol. Nemcsak az, amit átél és tesz. Persze a gondolkodás is egy tett. Folyamatos. Mint a lélegzés és az emésztés. S a kérdés, milyen ennek a permanens ész-járásnak, ketyegésnek az állaga. Konzisztenciája. belenyúlik-e az identitás-szigetbe vagy csak azért szökik a megszokotton kívülre, hogy pihentesse a fáradt tradíciókat?

    Az egyik hetilapban láttam ilyen mondatot a könyvtárban. „A szabadság üres sivataga.” És a net ellentmondásait taglalta. Nem olvastam tovább. Éreztem, hogy rólam is szól. És nem akartam szembesülni már kora reggel bizonyos hibákkal. Mert valóban a képernyő is tud ölni, akár a betű.

A VERS ÉL,

A SZERZŐ NEM KEVÉSBÉ



Annyian próbálták már meghatározni a vers ismérveit, funkcióját, lényegét, hogy tulajdonképpen talán felesleges bármit is leírni e témában, újat mondani pedig végképp nehéz vállalkozás. Sok minden függ persze attól, hogy az ember irodalomtudósként, alkotóként, vagy csupán (átlag)olvasóként közelít a vershez, mint olyanhoz, és próbálja meg valamiképpen megragadni, meghatározni azt. Ahány ember, annyi (vers)olvasási / írási módszer, és annyiféle versdefiníció. És persze ahány vers, annyiszor végtelen, de legalábbis szinte megszámlálhatatlanul sokféle, egymással összeegyeztethető és egymásnak ellentmondó, különböző szintű olvasat, interpretációs lehetőség.

Könnycsepp variációk az iróniára

Láng Csaba, A madarak alkonyi hangja, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016.

 

Láng Csaba 2016-ban megjelent verseskötete egy hangsúlyozottan én központú lírával jelentkezett a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút kiadó gondozásában.

 

IMG_256

 

A kötet hangvétele és a mottó keltette hangulat közti távolság finom iróniát sejtet. A kötet mottója ugyanis egy ógörög Arisztophanész-idézet (ἄνω κεχηνότος), amely már önmagában is talányossá teszi a négy versciklusból felépülő munkát, hiszen ezen a nyelven napjaink magyar olvasói jellemzően nem értenek. Az értő közönség tudja, hogy a szakasz a tanítványtól hangzik el az antik vígjátékban („Μαθητής: ζητοῦντος αὐτοῦ τῆς σελήνης τὰς ὁδοὺς / καὶ τὰς περιφορὰς εἶτ᾽ ἄνω κεχηνότος / ἀπὸ τῆς ὀροφῆς νύκτωρ γαλεώτης κατέχεσεν.”).* Arany János fordításában a mondat így szól: „A mint keresné a Hold útait S körjáratát, szájtátva fölfelé, Lerondította egy gyík, az ereszből.”** Az ősi szöveg megfejtéséhez kevés segítséget ad a költő. Az idézetből Láng Csaba a „szájtátva fölfelé” szerkezetet emelte ki, mely eredeti kontextusát elveszítve emelkedett hangulatot kelt. Ez némiképp fricskaként is értelmezhető a költőtől az olvasó (és önmaga) felé.

 

A szolipszizmus kísértete

 

„S már azt hiszem: nincsen rajtam kívül semmi.

de hogyha van is, Isten tudja, hogy' van?

Vak dióként dióba zártan lenni

[...]

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

[...]

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

 

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

A filozófiában tiszta szolipszista nézőpontról (csak magam vagyok) nem beszélhetünk. Inkább egy filozófiai neurózis rémképéről. Lakatlan területről, bizonytalan viszonyítási pontról, ami a gondolat hajósai számára, mint Szkülla, Szkarübdisz sejlik fel, s így olyasmi, amitől mindig megfelelő távolságban kell maradni.

Magát a fogalmat a 19. században J. S. Mill hozta a köztudatba a solus (csak) és az ipse (magam) latin szavak összevonásával. Olyan filozófiai attitűdről van szó, amely tiszta formában senkinél nem jelenik meg. Az elme igazságait vizsgáló újkori ismeretelméletekben, az ókorban különböző szkeptikus iskoláknál találunk rá, mint egy gondolkodási út zsákutcájára vagy egy módszer tilalomfájára.

Továbbiakban a szolipszista kifejezést tágabban, metaforikusan használom, gondolkodói stílust, mentális beállítódást is értve rajta.

Rövid, skiccszerű filozófiatörténeti példákat keresek az ókorból, újkorból e gondolkodási formák megvilágítására.

 

***

 

A Mennyei Atya és Jézus: valóság

Prédikátumok

 

Mi csak az emberi nyelvben tudjuk Istent elgondolni.1 Pedig Ő a nyelven kívül van. Ő az abszolút Vagyok. Minden elképzelésünk antropomorf. S nyilvánvaló, hogy Ő ennél több. Mert nem a Lét által létezik, hanem a létezéstől (el)különböző létezési szférában (van jelen). De helyesen tesszük, ha megkíséreljük a mi esendő és esetleges szókészletünkkel mégiscsak megközelíteni s a megfelelő tisztelettel, alázattal magunkhoz édesgetni.  Egyébként az Ige kijelenti a Bibliában Őt, tiltva bármilyen összehasonlítást. Mert a hasonlat és a példázat az már eszköz arra, hogy hatalmat (uralmat) vegyünk valami fölött, amit magával az összehasonlítással „összefogdosunk” és beszennyezünk, (hozzáérünk az elménkkel) magyarán: tisztátalanná tesszük. Isten nem tűri, hogy hatalmat vegyenek fölötte, vagy bármi módon ezt megkísérelje bárki. (Úgysem sikerülne.) Az Ézsaiás könyvében ír erről a Beszéd. „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? Szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtette ezeket? Ő, aki kihozza seregüket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjuk sincsen.” (És. 40. 25.)

 

 

 

Szemét szabadkőművesek, mocskos zsidók, aljas jezsuiták

 

Ennek a rövid írásnak a legtágabban fölfogott és a háttérben meghúzódó tárgya a gyűlölet. Nem abban a konkrét általánosságban, amely szerint „Átvirrasztott éjszakáink hideg fényű óráin gondolatban ízekre tépjük ellenségeinket, kitépjük a szemüket és a zsigereiket, kinyomjuk a vért ereikből, lábbal taposunk belükön, porrá zúzzuk belső szerveiket, kegyesen meghagyva nekik csontvázuk élvezetét. Ezen engedmény után lecsillapodunk és fáradtan átsiklunk az álomba. Jól megérdemelt pihenés annyi acsargás és kicsinyesség után. Különben is, vissza kell nyernünk erőnket, hogy a következő éjszakán újra kezdhessük, újból nekiveselkedjünk a munkának, amely egy mészáros Herkulest is elriasztana. Való igaz, ellenséget tartani nem szinkekúra.”1 Hanem csak olvasati utak követéséről lesz szó, Umberto Eco legutóbbi regénye kapcsán, egyrészt az olasz, másrészt a francia, harmadrészt az eddigelé szinte teljesen elmaradt magyar recepció vagy visszhang alapján. Mert fabula de nos narratur. Nem magáról a regényről beszélek tehát (pedig nagyon jól, profin megírt regény, és a francia fordítással összeolvasva Barna Imre tényleg remekül fordította. Magyarra fordította le: ahol például a franciában „rossz történelmi regény” áll, az nálunk „történelmi ponyvaregény”, ami telitalálat. De a mi „bibsi” és „biboldó” szavaink is vérszegények franciául.

Szellem, tapasztalat: nyelv

 

Georg Wilhelm Friedrich Hegel olvasása

Van egy tér a fejemben, amit szabadon hagytam a gondolkodás számára. Parlagon maradt ugyan egy darabig, de a Beszéd mégiscsak vetni kezdett valami magot az emlékezet földjébe. Majd az éjszaka a porszívójával városokat nyelt le. Egész komoly területeket foglalt el a szisztematizálás. Majd tojást törtem fel. Átöntöttem a sárgáját egyik héjból a másikba. Amíg a világosság el nem vált a sötétségtől.

Lett éjjel. Első nap. Van olyan pillanat, amikor nem lehet törődni az alvók érdekeivel. Fel kell kelni, leírni valamit. A kis villanyt muszáj felkapcsolni. Ilyenkor éjjeliőr vagyok. Ellenőrzöm a konvektorokat. Pislákol a remény, kattognak a termosztátok. Egyúttal pisilek. Nappal legyek író vagy álmomban? Hentesként vágom kockára a marhahúst. Majd fodrász vagyok. Hajnalban fazonra vágom a szakállam. Utána tanítom a mosogatószivacsokat újjászületni. Bemerítem őket. (Baptidzó.)

 



Az ifjú irodalmár elmélyült elemzői életműve

Reprezentatív kritikafüzér, mint afféle pályatársi laudáció

a 30 éves Kántás Balázs irodalomtudományi szakkönyveiről




Elöljáró beszély

Kántás Balázs, jelen sorok írójának jeles kollégája, a még mindig igen fiatal, ám annál termékenyebb irodalomtörténész idén szeptemberben tölti be harmincadik életévét. Efféle laudációkat ötven-, hatvan-, vagy éppenséggel hetvenéves „nagyöregek” kerek születésnapja alkalmából szokás írni / mondani, ám nem túlzás azt mondanunk: Kántás Balázs életkora mellett vagy ellenére mind mennyiségben, mind minőségben nálánál másfélszer, de akár kétszer idősebb irodalmárokra, egyetemi docensi, de akár főiskolai / egyetemi tanári címmel rendelkező kollégáira jellemző irodalomértelmezői munkássággal rendelkezik. Sokrétű tájékozottsága és hihetetlen munkabírása okán pedig annyit mindenképpen megérdemel, hogy ha korából kifolyólag a pályatársaktól vaskos festschriftet még nem is kaphat, de egy bizonyos kollégája által az eddig egyes reprezentatív szakkönyveiről írott értékeléseket egy kritikafüzérben, mint eddigi munkája afféle hevenyészet összegző értékeléseként egy szövegtömbben láthassa…

                                         

„…hogy kitudódjék a világ"

(Lászlóffy Aladár írásművészetéről)



Az igazi nagy költők minél magasabbra jutnak, annál szélesebb környező övezetek fókuszába kerülnek. És minél gazdagabb, többszálú az összeköttetések sajátossá szőtt hálózata, annál feltűnőbbek lehetnek a különleges, soha nem ismert, egyénileg meghódított magaslatok. Az ormok, amelyek egyszeri nagysága a többihez fűződő kapcsolatoktól is függ. A valódi – a folyó időben megálló és abból kiemelkedő – költőegyéniségek rendszerint összefoglalók, újítók és követhető távlatokat mutatók; megőrzők és megnyitók. Művük pedig így mindig gyűjtő- és gyújtóponttá válik.

        Terek és korok, torlódó térségek és irodalomtörténeti korszakok keresztútjain bontakozott ki Lászlóffy Aladár költészete, grandiózus életműve is, hogy félévszázados folyamatokon átívelő boltozatú szellemi építménnyé emelkedjék.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.